Nyáron egy kicsit beleszagoltam, milyen lesz anyósnak lenni. A kapcsolat ugyan nem élte túl a nyarat, de az én lelkemben mély nyomokat hagyott. A lány első látásra szerelem. Na, nem a fiam részéről, hanem az enyémről. Pont olyan volt, amilyennek elképzeltem a menyemet. Aranyos, kedves, mosolygós. Nem az a kényeskedő, megjátszós fajta. Amolyan igazi, belsőből fakadó mosolyú, akiből árad a szeretet. És ahogy a fiamra nézett! Huh! Ezen kívül lehetett vele beszélgetni is, velem is kedves, udvarias, szóval maga a tökély. A szakítás nagyon megviselt – engem. Nem értettem egyet a fiammal, úgy éreztem, elhibázott döntés volt ez a szakítás. Az persze más kérdés, hogy a fiam nem én vagyok, és ha az a bizonyos szikra nem csap fel, akkor nem csap fel, anyuka legnagyobb bánatára.

Utóbb aztán elgondolkoztam, hogy nem arról van-e szó, hogy nem bízom a saját fiamban, mert nem tartom elég felnőttnek, érettnek ahhoz, hogy ő maga el tudja dönteni, neki ki lenne a megfelelő partner és feleség. Itt jutott eszembe a saját anyósom, aki hosszú évekig meg volt róla győződve, hogy az ő kisfia rosszul választott. És hogy ő nekem csak amolyan „ha ló nincs, szamár is jó” alapon kellett. Valahogy az anyósok ilyenkor beszűkülnek agyilag. Az tán eszükbe se jut, hogy ezzel a saját, egyébként imádott és agyonajnározott fiacskájukat szamarazzák bőszen. Azt hiszem, anyósom utóbb rájött.

Egyszer, már nem emlékszem, milyen apropóból, beszélgettünk, és mondtam neki, hogy én még mindig szeretem a fiát. Ő rám nézett, meglepetéstől tágra nyílt szemmel, nem szólt, de láttam, levette a dolgot. Van az úgy, hogy két nő között nem kellenek a szavak. Tudom, a magyarázattal elrontom a pillanat nagyszerűségét, de mégis szeretném megmagyarázni. Anyósom nyilván tisztában volt vele, hogy ezek az ő kritikus beszédei, amiket a hátam mögött mondogatott mindenkinek éveken át, eljutottak hozzám. Ahogy érezhette azt is, hogy nem jó, hogy ő így gondolkozik. Már csak azért se, mert ő is megszenvedte a magáét. Sőt, bizonyos értelemben még mindig szenvedi. Az ő anyósa százszor rosszabb volt, mint ő, és soha nem lesz vége, mert amióta nem él, az apósom piedesztálra emelte, és feltette a falra, mint egy madonnaképet. Természetesen képletesen, bár készített a mamának egy házi oltárszerűséget, egy üvegkalitkát, a mama képével és szárazvirággal.

Anyósomra visszatérve, amikor elmondtam neki, mennyire szeretem a férjemet, ezzel egyben azt is kommunikáltam felé, hogy a férjem számomra nem a „szamár” kategória. Nem mondom, hogy azonnali és teljes kapituláció és fegyverletétel, de elindultunk a fegyverszünet útján, ami azóta teljesedett ki, hogy a kisebbik fia elvált. Mivel én vagyok az egyetlen menye, kénytelen elismerni, hogy a legjobb is vagyok ebbéli minőségemben.

A helyzet sógoroméknál is hasonló volt, csak ott nem a „ló nincs, szamár is jó” ment, hanem a „szexszel fogta meg”. Végül is mindegy. A különbség az, hogy ők elváltak, mi pedig nem. Nagyon hasonló problémákkal küszködtek, mint mi. A legnagyobb különbséget én abban látom, hogy a sógornőm nem akart a saját férjével konfrontálódni, én viszont felvállaltam ezt. Nehéz, évekig tartó harc volt, több szereplővel, több fronton. A csata anyós-meny, após-meny, saját anya-lánya és férj-feleség között is dúlt. A legjobban a férjemmel folytatott csatározások viseltek meg. Nem értettem, miért nem áll mellém. A tét számomra nem csupán a kettőnk házassága volt, hanem a család, a gyerekek. Amikor a nagymama nem tudja, nem érzi, hol az ő helye, és a saját anyaságát éli újra az unokájánál, az nagyon durva tud lenni. Nem könnyítette meg anyósom helyzetét az sem, hogy a fiam tisztára úgy nézett ki babaként, mint az apja. Így anyósom még jobban úgy érezhette, mintha a saját anyaságát élné újra. Ma már persze könnyebb ezt (be- és át)látnom, ahogy azt is, hogy ő is akkor tanulta az anyós- és nagymama szerepet. Akkor nem értettem, miért csinálja ezt, de ha meg is értettem volna, nem fogadtam volna el, hiszen az az én gyerekem, az én családom, az én házasságom, az én életem volt. Nem jó, ha az ember statiszta a saját életében. Én ezt nem tudtam, és nem is akartam elfogadni.

A férjemnek persze könnyebb lett volna, ha alárendelem magam anyósom akaratának, alkalmazkodom, beilleszkedem a „klánba”. De neki se lett volna jobb, hiszen ezzel őt is megfosztották a saját életétől, de valahogy ezzel nem tudott vagy nem akart szembenézni. Sógoromék itt bukták el, azt hiszem. Ők beálltak statisztának, mert sem a szülőkkel, sem egymással, sem önmagukkal nem tudták megvívni a csatáikat. Sógorom mindmáig nem szakadt el a szüleitől, ahogy apósom sem a saját anyjától. Szerintem a férjem se tette volna meg, ha végső kétségbeesésemben nem állítom választás elé, de én megtettem. Elé álltam, és azt mondtam neki, válasszon, az anyja vagy én. Kamikaze akció volt. Nem ajánlom senkinek, mert ennek a helyzetnek nem lehetnek nyertesei. Minden kikényszerített választás visszaüt. Nálunk is visszaütött, mert bár a férjem engem és a családját választotta, valójában, a szíve mélyén senkit nem választott. Elege lett az egészből, és érzelmileg kihátrált belőle, ami később majdnem váláshoz vezetett. De ez már egy másik történet.

Néha elgondolkozom, mi lett volna, ha… Tudom, fölösleges kérdés, de az ember már csak ilyen. Mégis felteszi, ha fölösleges is. Egyfelől az is váláshoz vezetett volna, ha tovább folyt volna a csata. Felőrölt volna mindenkit. Másfelől én képtelen lettem volna tovább folytatni, mert alkalmatlan vagyok arra, hogy képmutatásban éljek, és mert amikor a gyereked már nem tudja, hol van az otthona, és kik a szülei (összekeveri a szülőt a nagyszülővel), és amikor ebben a nagyszülők adják alá a lovat, az számomra már a nem vállalható kategória. Annál is inkább, mivel tudom, mit jelent, amikor az ember úgy nő fel, hogy az anya, az otthon, a család számára nem egyértelmű fogalmak. Nagyszüleim neveltek kiskoromban, pont a legfontosabb első években, a szüleim csak később vettek magukhoz. Tudom, miről beszélek. Az én gyerekemnek nem ezt a sorsot szántam. Így hát, azt hiszem, ma is ezt tenném, ha a férjem nem tudna, nem akarna dönteni. Talán csak kicsit több tapintattal, kicsit diplomatikusabban, nem ennyire sarokba szorítva őt.

Nem állítom, hogy az egyetlen kulcs az anyós-megy konfliktusok megoldásában a férj, de hogy nagy szerepe van, az biztos. Nálunk legalábbis az volt. Amikor a férjem végül rájött, hogy ami a felszínen az anyósom és köztem lévő konfliktus, az alapjában véve az ő szülőktől való el nem szakadásának története, és hiába lép ő hátrébb, nem tudja kivonni magát, végül is meghozta a maga döntését. Szembeszállt az apjával egy olyan kérdésben, amelyben az ő apai jogköre volt a tét. Ettől kezdve a helyzet viharos gyorsasággal változott, mert abban a pillanatban az anyja rájött, hogy most már nem velem áll szemben, hanem a saját fiával, és hogy nem tudja a fiát maga mellé állítani, így elég hamar abba is hagyta a manipulálást. Nem mondom, hogy nem kritizál még a hátam mögött, de ez már hidegen hagy. 

A kapcsolatunk változásához nagymértékben hozzájárult az is, hogy lassan én is anyóskorba (és pozícióba) kerülök. Meg tudtam neki bocsátani a régi sérelmeket. Persze, nem volt könnyű, de a lényeg az, hogy szereti az unokáit és a fiát. Igaz, közben felnőttek a gyerekek is, így az én anyai felelősségem is kisebb, mint régen, amikor tőlem, tőlünk, felnőttektől függtek.

A hibákat, amiket elkövetett anyósom, azonban nem akarom elfelejteni, hogy anyósként lehetőleg ne kövessem el ezeket. Persze azzal tisztában vagyok, hogy akármennyire igyekszem, és akármennyire eszembe vésem azt, ami nekem annak idején annyira fájt, vagy annyira nem tetszett, akkor is fogok hibázni. Mert az anyós már csak anyós. Zsigerileg.

Gigi

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?