Gergő a Bogyó és Babócát akarja nézni. Hát jó, legyen, kikeresem tyúbon. Közben apjával teszünk-veszünk, negyedfüllel figyelem a mesét, a mézesmázos mondatok szirupot csöpögtetnek rám. “Egy szééép nyári napon Bogyó és Babóca sétáltak a réten…” Kicsit megborzongok. “Jaj, ne, megázott a szárnyacskám!” - felpillantok, a lepkelány csöpögő szárnnyal ácsorog, mindenfelé élénk színek, primitív mozgású, őrülten cuki rovarok és egyéb apró állatok. Folyik a mese, csupa egyszerű mondat, egyszerű cselekmény, és persze minden émelyítően cuki. Cuki színek, cuki állatkák, cuki események, cuki hangon előadva. Viszketni kezdek, a szirup lassan beborít, szemöldököm aprókat ráng. A férjemre sandítok: furcsa fintor ül az arcán. A képernyőn megoldódik a soros műkonfliktus, Gergő kér még egy mesét, ismét felharsan az Alma Együttes édeskés hangon eldalolt főcímdala. Ennek is feldugtak egy csalogányt oda, ahol a nap se süt, gondolom magamban kissé megborzongva. A “Bogyó és Babóca” szókapcsolat hat percen belül negyvenkettedjére hangzik fel, ismét izgalmas kalandok kezdődnek, a hátamon vigyázzba állnak a szőrszálak. A szirup lassan a fülemig ér. Ekkor a férjem megszólal mellettem halk és édibédi hangon:
- Bogyó és Babóca boldogan sétálgattak az erdőben, amikor egyszer csak találkoztak egy kedves vadásszal. A vadász rájuk mosolygott... majd szétlőtte Bogyó fejét. “Nahát, Bogyó! Hová lett a fejed?”, kérdezte Babóca, de ekkor az ő feje is szétrobbant…
Igyekszünk visszafogottan röhögni, hogy Gergőt ne zavarjuk a műélvezetben, majd én következem cukimuki hangon:
- Bogyó és Babóca egymás kezét fogva kergetőztek a tavaszi réten a virágok között, amikor Bogyó belelépett hirtelen egy farkascsapdába. “Nahát, Bogyó! Miért van egy véres massza a lábad helyén?”, kérdezte Babóca, de ekkor jött egy eltévedt atombomba…
Halkan pukkadozunk, közben eszembe jut, hogy ez valahonnan nagyon ismerős, és azonnal be is ugrik: a Happy Tree Friends! Aki nem ismeri: ez egy párperces részekből álló rajzfilm-sorozat, amiben cuki állatkákat érnek változatos, általában csonkolással, bő vérzéssel, és/vagy halállal járó balesetek.
Annak idején, kb. tíz éve, amikor találkoztam ezzel a jelenséggel, viccesnek, de erősen gusztustalannak találtam, és nem is nagyon értettem, erre miért van szükség. Milyen beteg ember az, aki kitalál, megír és megrajzol egy olyan filmecskét, amiben cuki kiscicák limonádét készítenek egymás szeméből (fúj)?!
De most rájövök a jelenség nyitjára. Nem kell ehhez nagyon betegnek lenni, csak kisgyerekes szülőnek. Aki, gyereke(i) jóvoltából, nyakig merül a rózsaszín, édibédi, cukros-habos, színes-szagos rajzfilmekbe. Ahol minden szereplő cuki, ahol nincsenek igazi konfliktusok, ahol az oroszlánok is csak bájosan heverésznek az őzikék és nyuszikák mellett. Hamar csömört kap ettől a felnőtt, és a háborgó lelkivilág megkönnyebbülési csatornát keres. Ilyenkor születik meg az “Apa lába” újraértelmezése, a Goodbye Kitty is, vérmérséklettől és szirup-túladagolási szinttől függően.
Szünetet tartva a véres képzelgésekben, Gergőre pillantok. Csillogó szemmel, mosolyogva nézi a mesét, ami éppen véget ér. Kisfiam rám néz.
- Nézhetek még egyet? A kanárifiókásat? - kérdezi.
Koromfekete pillák, tiszta barna szemek. Sokadjára üt szíven a szépsége, ugyanolyan erővel, mint a születése napján, négy évvel ezelőtt.
- Hát persze, beindítom neked - mondom elmosolyodva, és odalépek a számítógéphez.
Borzlány
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
