Anyák napja után vagyunk már, túl vagyunk az év egyik legszebb napján. Most anyaként már azt mondom, az egyik legszebb. Gyermekként nem gondoltam rá így, és így felnőtt fejjel tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor megértettem, mit jelent.
Ovi, iskola idején még csak egy nap volt, amire készültünk saját kezűleg kreált tésztaképpel, festménnyel, agyagszoborral, rajzzal, énekkel és műsorral. Ezekből igazán anyukám könnyes tekintete maradt meg, amit mindig úgy konstatáltam magamban, hogy „biztos azért sír, mert nagyon szeret” és olyan afféle, „ok, elértem a célom” érzésem volt. Mivel ha sír, akkor biztos szeret. Nem tudom, hogy ez természetes-e vagy jó-e, rossz-e, így volt és kész. Visszaemlékezve az együtt töltött 13 évünkre, nem mondanám nagyon szorosnak a kapcsolatunkat, nem beszéltük meg a fiúügyeimet, nem lógtam a nyakán, nem voltak anya-lánya programok, egyszerűen jó volt, természetesnek vettem, hogy van nekem.
A halála napjával vált az anyák napja gyásznappá. 13 éves voltam, és egy pillantás alatt tört ketté az életem, egy volt anyám, és egy már nincs anyám világgá. Leukémiás volt, és kb. 1 – 1,5 éves betegség, kórházba járás, elfogyás sem volt elég arra, hogy felkészüljek az akkori legrosszabbra, hogy meg fog halni. Mert nem mondták el nekünk soha, hogy gyógyíthatatlan az állapota. Visszatekintve ez volt a legjobb, amit tehettek. Ismervén gyermeki magam, ha tudtam volna, mi az igazság, a gyerekkorom most nem létezne. Nehéz teher volt ez a titok neki és Apukámnak is, és mégis rezzenéstelen arccal csináltak végig mindent, ameddig csak lehetett.
Az anyák napja megtelt ezután gyűlölettel, keserűséggel, kiskamasz fejem csak azt kántálta egész nap anyák napján, hogy „miért velem történt ez, miért én nem ölelhetem meg az anyukám, miért, miért, miért???”.
Választ nyilván nem kaptam, és mire lenyugodott volna a lelkem egy picit, másfél évre a tragédia után nem kettétört az életem, hanem apró pici darabokra apukám halálával. Másfél évre rá.
Az anyák napja minden évben nagyon nehéz volt ezek után is, tulajdonképpen nézőközönsége lettem apai nagymamám fájdalmának is minden évben ezen a napon (is). Évről évre mindig készültünk neki meglepetéssel, ajándékkal, és szeretettel fogadta őket, de a gyász, a fájdalom az ő szeméből soha nem tűnt el, és mikor ránéztem, az én szomorúságom is tükröződött benne. Hiányuk mindig rossz volt, de ezeken a napokon őrületesen fájt.
Ahogy teltek az évek, megszoktam a helyzetet. Elfogadni nem lehet, megszokni viszont igen. Próbáltam már nem annyira a szívemre venni, próbáltam mamának is segíteni, mondogatni, hogy ne legyen olyan szomorú, próbája meg ő is megszokni a hiányukat. De sosem ment neki, és kamaszként már-már meg is haragudtam rá, hogy „na tessék, beszélhetek én neki, úgysem hallgat rám.” Kis hülye kamasz, aki aztán sokat tud a világról…
Eltelt x év, és megszületett Babcsó. Lehet, hogy régebbi írásaimból az tűnhet ki, hogy nem fekszik nekem az anyaság, de ez nem így van. Írtam a rossz dolgokról, de igyekeztem mindig oda kilyukadni, hogy a gyermekem igenis szeretem, csak nehezen birkózom meg helyzetekkel. Vele az anyák napja új értelmet nyert. Nem rózsaszín ez a nap, tulajdonképpen még kicsi, hogy önállóan akárhogy is felköszöntsön ezen a napon. Az első anyák napján azzal lepett meg, hogy legurult az ágyról 6 hónaposan, és egy délután át figyeltem, hogy baja lett-e, véreset pisil-e, felakad-e a szeme. Jó kis ajándék. Az ovis anyák napi műsoron fel sem állt, végig az ölemben csücsült. Jövőre is lesz valami poén, biztos.
De hogy mikor éreztem először ennek a napnak a lényegét? A második anyák napja volt, és az utána való éjszaka nagyon nehezen tudott elaludni. Akkoriban még ringattam és énekeltem neki, és ahogy el-el szenderedett a karomban, a csendben a sötétben néztem az arcát és belém nyílalt egy akkora fájdalmas szeretet-érzés, hogy elpityeredtem. Anyukámat láttam hirtelen, ahogy engem babusgat és ezt a megmagyarázhatatlan ragaszkodást érzi szeretett babukája felé, ami szinte fáj. Nem szerelem, testvéri szeretet, baráti, kollegális és a többi féle szeretet, hanem anyai. Ahogy zsibbadt a karom és már-már le akartam tenni Babcsót, mindig megnyikkant, hogy nehogy lerakjam, ott a sötétben megértettem, miért sírt mama mindig zokogva, hogy „drága kisfiam…”… mert ez egy olyan fajta szeretet, amire tulajdonképpen nincsenek szavak. És hogy én anyukámtól megkaptam, és hogy én ezt megkapom a fiamtól, és hogy odaadhatom neki, és hogy van már, hogy nem adhatod és nem kaphatod… Ez megérthetetlen, addig amíg…de tudjátok.
Régi hagyomány volt, hogy anyukám mamámat (az anyósát!) Vikidál Gyula „Zsoltár Anyámhoz” c. dalával köszöntötte. Mintha tudta volna, volt benne egy üzenet, ami így szól:
„Az anyák halhatatlanok, csak testet, arcot, alakot váltanak.”
Titkot őriznek, hogy védjenek, ölelnek, akkor is, ha nem járna, sírnak helyettünk is, engednek menni és közben félve figyelnek, és sok nevük van. Anya, mama, anyóska, dédi. Közhely, de amíg itt vannak még, addig érdemes elmondani: szeretlek.
Betti
Bezzeganya az Instagramon!
Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.
Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>
Családtervezés, terhesség, szülés, gyereknevelés, egészség-betegség, szórakozás – ezekben a kategóriákban témánként tudsz böngészni a tartalmaink között. Kövesd a Bezzeganyát a Google+ -on is!
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
