Szeretném elmesélni a történetemet. Húszéves vagyok, de már olyanon mentem keresztül, amire nem vagyok büszke. Az egész 2012 szeptemberében kezdődött, amikor kimaradt a ciklusom. A párommal úgy döntöttünk, hogy elmegyünk nyaralni, és nekem már a fejemben motoszkált: mi van, ha terhes vagyok. A buszon ezt hamar megvitattuk. Ő azt mondta, más lehetőség nincs, mint az abortusz. Nekem ettől teljesen elment a kedvem. Négy napon keresztül lehangolt voltam, semmi kedvem nem volt semmihez, így úgy döntöttünk, hogy az utolsó előtti napon hazajövünk. Pont hétvége volt, és nem akartam ügyeletes patikába menni, megvártam vele a hétfő reggelt. A gyomrom görcsben volt: mi van, ha terhes vagyok? Csak ez motoszkált bennem, na meg persze a párom kijelentése. A teszt egyből kimutatta, hogy terhes vagyok.

Bőgve jöttem ki a mosdóból. A párom csak átölelt, és annyit mondott: nem lesz gond. Rögtön hívtam a nővéremet, hogy kérjen nekem egy időpontot az orvosához. Másnap mehettem is. Nagyon izgatott voltam, de meg sem vizsgált, csak elküldött ultrahangra. Ott az volt az első kérdés, hogy tervezett volt-e? Erre csak félve annyit mondtam, nem, de ha így alakult, akkor már szeretném megtartani. A doktor nagyon kedves volt velem, megmutatta a babát. A papírra csak annyi volt írva: 6 hetes élő magzat, ezt soha nem fogom elfelejteni. A párom ekkor már olyan extázisban volt, hogy szóba sem jöhetett az abortusz. Ekkor akkora kő esett le a szívemről! Boldog voltam. Én még senkinek nem akartam elmondani, mert tudtom szerint az balszerencsét hoz. Nővérem egyből kitalálta, és jött a kiosztás, hogy milyen felelőtlen vagyok. Azt hozzáteszem, hogy ő 28 éves és 5 gyerekkel "rendelkezik". Az elsőt 16 évesen hozta a világra – ezt gyorsan a fejéhez is vágtam, és elrohantam mérgemben.

Ekkor jöttek a gondok. Eljött a csütörtök és hát a szülőknek valahogy tálalni kellett, hogy mi a szitu. A párom anyukájával kezdtük. Na, ő csak annyit mondott, hogy én itt lakhatok, de babát nem hozhatunk, úgyhogy vagy elköltözünk (de erre nem volt pénzünk) vagy abortusz. A párom egyből ellenem fordult, tehát más megoldás nem volt, mint az abortusz. Négy napon keresztül keservesen sírtam, hogy nem áll mellettem. Másnap felkerestünk egy védőnőt, aki segített felvenni a kapcsolatot a CsVSz-szel, nagyon kedves tanácsadót kaptam. Látta rajtam, hogy már nagyon kivagyok, hamar segített elintézni a citológiát és a vérvételt.

Eljött az október 5, amit soha nem fogok elfelejteni. Párom kijelentette, hogy nem jön be velem a kórházba. Erre csak annyit mondtam neki, hogy jó, én meg nem megyek akkor műtétre. Ekkor nagyon megharagudott rám és kiugrott az ágyból. A lehető leghosszabb úton mentünk a kórházba, én végigsírtam az egész utat. 6.45-re be kellett érni. Megtörtént az osztályos felvétel. Azt hittem, hogy elítélnek engem, amiért az abortuszt választottam, de meglepődtem, mert pont az ellenkezője történt.

Jött a vizsgálat, ami maga volt a szörnyűség. A vizsgálóban két nővér, egy orvos és egy medika várt, mindenki kedvesen bemutatkozott. Fura volt, hogy ennyien voltak bent, de gondoltam, biztos ez a megszokott. Felfeküdtem az asztalra, az orvos és a medikus is megvizsgált. Betették azt a bizonyos kacsát, és a kis medikus, aki egy szöszi fiatal dokinő volt, rajtam gyakorolta, hogy hogyan kell felrakni a pálcikát. Eszméletlenül sírtam, mert annyira fájt, és már öt percen keresztül ott feküdtem a kacsával bent.

A nővérke simogatott és nyugtatgatott, a kis szöszike is mondta, hogy nagyon sajnálom. Erre csak annyit mondtam, semmi gond, hisz ez a dolga. Visszakísértek a szobába, ahol kaptam egy negyed nyugtatót, ami semmire sem volt elég nálam, csak arra lettem figyelmes, hogy a szobatársaimat folyamatosan viszik műtétre. Húszpercenként cserélődtek. Már annyira görcsöltem, hogy sírtam. Eljött az én időm: 12.30-kor nyílt az ajtó és jöttek értem. A műtőben már három hölgyike várt, akik látták rajtam, hogy keservesen sírok, és próbáltak nyugtatgatni, mert nem tudtak elaltatni. Ekkor bejött a doktor is, aki bemutatkozott. Nagy mackó doki volt, aki első látásra ijesztő volt, de ahogy egy kicsit megismertem, rögtön rájöttem, hogy szerencsém van vele.

Megtörtént az altatás, csak az rémlik, hogy szólogatnak. Visszatoltak a kórterembe. Az édesanyám már fél kettőkor bent volt, igaz, csak kettőtől volt látogatás, de ő ezzel nem foglalkozott. Ennyire még soha nem örültem neki, mint akkor ott. A párom este 6-ra ért be, engem 7-kor engedtek ki, de a páromékhoz nem akartam jönni, így édesanyámékhoz mentem ki falura. Muszáj volt, mert olyan szomorú és dühös voltam, hogy ez volt a legjobb megoldás. Egész éjjel nem aludtam, csak az én kicsi angyalkámra gondoltam, akiért nem álltam ki – ez volt az életem legnagyobb hibája. Ha visszamehetnék a múltba, biztos nem így döntenék. A páromat választottam az Angyalkám helyett, ezt soha nem bocsátom meg magamnak!

Anna

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?