Néhány nappal a csalódás után, mivel az azonnali fagyasztott embriós beültetés mellett döntöttünk, már újra pörögtek az események. Visszamentem dolgozni, ugyan nem tudtam, mennyi időre, de jobbnak láttam. A fagyasztott beültetésnél ilyen szempontból több a rizikótényező, legalábbis én így érzékeltem. Ennek az az oka, hogy ilyen ciklusban gyakorlatilag stimuláció nélkül figyelik a változásokat, mint pl. az endometrium vastagsága vagy a hormonszintek, és ezek eredményétől teszik függővé, hogy az adott hónap alkalmas-e a beültetésre. Ha ezt a nehézséget megugrottuk, akkor jön az igazi feketeleves, ami ugyan csak rövid időt vesz igénybe, de annál idegtépőbb. Ez pedig nem más, mint a beültetés napján az embriók felolvasztásának kivárása. Ugyanis még itt is megtörténhet bármi, ami alatt legrosszabb esetben az embriók teljes életképtelensége értendő.

No, tehát, hogy annyira ne szaladjunk előre az események láncolatában, visszakanyarodnék az "új első" vizsgálatig. Az élmény kicsit felemásra sikeredett, az általam már többször nem túl szimpatikusnak feltüntetett orvosnak köszönhetően. Úgy hozta a sors ugyanis, hogy a 8. napi uh-n a kezelőorvosom betegség miatt nem tudott jelen lenni. Gyanítom mindenkin végigsöpört a kórság abban a néhány hétben, több munkatársat is láttam ugyan maszkban, de kitartóan dolgozni a klinikán. Így hát kicsit csúszott a rendelés is, amit akkor, abban a helyzetben nyilván abszolút nem bántam, örültem, hogy egyáltalán itt vagyok és újabb lehetőséggel élhetünk. A kezelőben az ágyon üldögélve már nagyon izgatott voltam, főképp, hogy ez egy újabb első dolog volt és igazából nem is tudtam, mire számíthatunk, mind vizsgálatok, mind gyógyszerek terén. Majd beviharzott a doki, én pedig igyekeztem nagyon mosolygósan és kedvesen válaszolgatni, illetve megnyugtatni, hogy egyáltalán nem vagyok türelmetlen, ha valami sürgős dolga van még, kivárom a sorom.

Erre a nyakamba zúdította, hogy értsem meg, hogy nagy a hajtás, a munkatársak nagy része beteg, és neki még itt meg ott és még az osztályon is kötelezettségei vannak, stb. stb. Majd a képernyőre nézett és közölte, hogy ennek semmi értelme, ezt a ciklust ki kell hagyni, sőt, még egyet lehetőleg, mert itt egy folyadékkal teli valami van és az endometrium is nagyon vékony, hányadik napon is jöttem. Mondtam, hogy 8, de nekem egy héttel hosszabb a ciklusom, nem lehet-e, hogy ez a probléma. Hümmögött kicsit, majd elmondta még kétszer az álláspontját, aztán közölte, hogy ha nekem van rá időm, jöjjek vissza hétfő reggel (négy nappal később). Teljesen összezavarodtam, és persze meg is viselt ez a látogatás, nem vagyok hozzászokva (szerencsére) a lekezelő stílushoz.

Visszaérve a munkahelyemre alig bírtam türtőztetni magam. Gyakorlatilag minden végigfutott a fejemben abban az órában. Kell ez nekem újra és újra? Ha valakinek szar napja van, miért az egyébként is kiszolgáltatott emberen tölti ki a frusztráltságát? Mit csináljak, menjek vissza hétfőn vagy hagyjam a fenébe az alapján, amit mondott? Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal küzdöttem, aztán egyszer csak nem bírtam tovább, kiviharzottam a mosdóba és elbőgtem magam. Az előző posztomban írtam, hogy egy barátnőm szintén aznap tudta meg a rossz hírt, amikor mi is megkaptuk a negatív béta-hcg eredményt és ennek tükrében nem nagyon éreztem jogosnak a saját fájdalmam, még ha igazából az is volt. Ezt csitítgatva magamban jutottam el eme bőgős napig, amikor kifakadt a dolog, és a sírástól végre megkönnyebbülve túlléptem rajta. Emellett sokat számított az is, hogy egy másik kolléganőm/barátnőm meghallgatott és megerősített benne, attól, hogy merem azt gondolni, hogy nekem is szar és fáj, még nem vagyok egy szörnyeteg, hogy ettől még együttérző lehetek. Ő győzködött még hétfő reggel is, hogy de igenis, el kell menni a vizsgálatra, már biztos jön a saját orvosom, beszéljem meg vele a történteket, mondja el a véleményét. Erre a hosszas unszolásra, meg persze a saját érzéseinkre támaszkodva úgy döntöttem, legyen, adjunk neki még egy esélyt.

A doki megnézett, majd kijelentette, hogy ő nem lát már semmilyen folyadékot, sőt, mi több, az endometrium már nem 3, hanem 10 mm (4 nap alatt?!), úgyhogy vágjunk bele. Számoltunk, receptet írtunk, egy hét múlva ilyenkor találkozunk. A jó hír okozta sokktól és az örömtől bárgyú vigyorral a fejemen visszabaktattam a munkahelyemre és jeleztem, hogy a következő héttől ismételten táppénzre megyek. Igazából már abszolút nem érdekelt, hogy mit reagálnak, mit gondolnak, mivel gyakorlatilag amivel lehetett, bojkottálták a munkámat. Vagy nem adtak feladatot, így napokig csak neteztem, vagy olyan feladatot kaptam, amivel szaktudás híján nem igen boldogultam könnyen. Ezen és a lelkiismereti válságon sikerült túllépnem, és úgy gondoltam, ez nem egy rossz dolog, így idegeskedés nélkül arra koncentrálhatok, ami az adott élethelyzetemben a legfontosabb, jelen esetben a baba vagy babák megtartására.

Talán a munkával töltött idő, illetve az itthoni teendők végzése miatt hamar elment a rákészülés hete, és hirtelen február utolsó hétfő reggelére ébredtünk. Annak rendje és módja szerint összepakolásztam a kórházi csomagot, újabban a lapot is magammal vittem, szórakoztatásképp a 3-4 órás fekvés idejére. A beavatkozást nem részletezném, mivel pontosan ugyanúgy zajlott, mint az előzőekben, annyi kivétellel, hogy ez alkalommal csak egy embrió beültetése történt meg. A két felolvasztott közül egy sajnos tönkrement, így viccesen fogalmazva fél szerencsével indultunk neki ennek az útnak. Elég sokáig húzódott a tájékoztatás, rajtam kívül már mindenki hálóingben feküdt, nyugodtan, mi meg hol egymás kezét szorongatva, hol szókeresőt játszva próbáltunk felülkerekedni az idegességünkön. Miután kihozta a biológus a papírokat, mondtam is férjemnek, hogy induljon egy lottóért, ugyanis előző este pontosan ezt a képet festettük fel magunknak, mármint hogy a kettőből egy lesz életképes. Félreértés ne essék, annak az egynek is végtelenül örültünk.

Ami a fekvést illeti, a nézeteim erről folyton változnak, hullámoznak, nyilván az egyre sokasodó tapasztalat miatt is. Biztos, hogy nem véletlenül ajánlják az egy hét fekvést, majd a kímélő életmódot és mivel ekkor egy sikerült (szigorú fekvéssel) egy nem sikerült (kicsit lazábban fogva) aránnyal a hátunk mögött voltunk, úgy gondoltam, ezt most akkor megint nagyon be kéne tartani. Fogat összeszorítani, lehetőleg a legtöbbet enni, rengeteg folyadék és gyümölcs/vitamin. Gondolom mondanom sem kell, hogy ilyen hosszú 11 napom régen volt. Nem is bírtam ki, az uccsón csináltam egy tesztet, ami negatív lett, de úgy gondoltam, hogy az elsőnél is így volt és ugyanaznap egész jó értéket mutatott már ki a vérteszt. Rettenetesen vártam tehát a labor időpontját, ami egybeesett az egyetemi beiratkozással és első oktatási nappal, így már-már dupla volt az izgalom. Korán elrohantam vérvételre, majd átcsapattam a suliba, szerencsére nincs messze egymástól a két épület. Hazafelé azon gondolkoztam, hogy bár az a megérzésem, hogy nem sikerült, volt egy halvány reménysugaram.

Kimondottan erős terhességi tüneteim nem voltak, csak kis émelygés (amiről már tudomást sem veszek, szinte már lényemmé vált...) és a folytonos sírási kényszer. Bármin, bármikor. Ha szomorú volt, ha vidám, ha megható. Akár csak egy dal hallatán a rádióban, képes voltam könnyekben kitörni azonnal, gyakorlatilag magyarázat nélkül. Szóval vezettem hazafelé és valami határtalan boldogságot éreztem. Rögtön meg is magyaráztam magamnak, hogy ez két okból lehetséges. Egyfelől azért mert terhes vagyok vagy pedig azért, mert nem és ez az erő kelleni fog ahhoz, hogy el tudjam viselni a kudarcot. Néhány óra múlva megtudtuk, hogy az utóbbi. Viszont a telefonbeszélgetésben volt egy izgalmas momentum, amit azóta sem értek sajnos. A labor értéke egészen pontosan 0,0 lett, amit nem tudtam hova tenni, hiszen ilyen hogy lehet. (Ezúton is megköszönöm, ha valaki meg tudná válaszolni!) Az asszisztens is hümmögött a telefonba, majd abban maradtunk, hogy a hétvégére még ne hagyjam abba a gyógyszereket, és hétfőn a 14. napon teszteljek egyet, meglátjuk. Én mondjuk konkrétan laborhibára gyanakodtam, úgyhogy ennek a kijelentésnek megörültem kissé.

Itthon megegyeztünk, hogy ez a két nap arra jó, hogy a reményt még ne adjuk fel, de kicsit próbáljuk meg elengedni, hogy ne legyen akkora pofára esés belőle. Persze ez nem olyan egyszerű, úgy izgultam, mint szűzlány az első alkalom előtt, főképp, mikor hétfő hajnalban megláttam a két csíkot a teszten. Telefon a klinikára, ilyenkor mi van. Menjek hamar, kontroll labor, meglátjuk, mi történhetett. Délután azonban megint rossz hírekkel kellett, hogy szolgáljanak, a labor ismét kereken 0,0 (??!!), nem tudják, mit mutathatott ki a teszt. Könnyen lehet, hogy ez a fajta valamelyik gyógyszerrel, amit kapok, keresztreakciót hoz létre, sajnos nem mindegyik tesztet ismerik, és a progeszteron injekció eddig önmagában másnál nem adott ilyen eredményt. Néhány percig még elbeszélgettünk, kaptam egy nagy adag biztatást, nem szabad feladni, még mindig van fagyasztott csomagunk, ők mindent megtesznek, higgyem el. Mondtam, hogy tudom én, nem is vádolom őket semmivel, az egészben az a szar, hogy hiába tartjuk be a szabályokat, nincs semmi kézzelfogható dolog, amire hivatkozva azt mondhatnánk, hogy na ezért nem sikerült. Mint a Ki nevet a végén játék, amiben szépen araszolsz előre, aztán amikor épp a cél előtt vagy, valaki dob egy hatost és kiüt. Fene egye meg.

Szóval így ért véget a harmadik nekifutásunk, tele bizonytalansággal, hogy az a hülye pozitív teszt miért is lett pozitív. A telefonbeszélgetés után meghatottan nézegettem még egy kicsit, majd mérgemben jó erővel belevágtam a szemetesbe, ez volt az én nagybetűs BOSSZÚM. Néhány nap ülepedés után persze felvetődött a kérdés, hogyan tovább. Csináljuk, vagy hagyjunk ki időt. Próbáljuk meg az utolsó két embrióval a (tor)túrát vagy pihenjünk rá kicsit. Végül úgy döntöttünk, amíg van sansz, ne adjuk fel. A klinikán szerencsére nagyon rugalmasan álltak a dologhoz, ugyanis a napok úgy adták volna magukat, hogy kereken egy hétre (5 munkanapra) tudtam volna visszamenni dolgozni, amit bevallom őszintén, nem láttam túl jónak. Így, miután elmondtam nekik, mi a helyzet, kaptam további táppénz javaslatot, mivel egyébként is kellett mennem vizsgálatokra, mindenképpen megjelentem volna a rendelőben legalább két alkalommal.

A negyedik és egyben utolsó embrióinkat felhasználó beültetés elég mozgalmasra sikeredett március utolsó napjaiban. Nem tudom, mi ütött az emberekbe, hirtelen mindenki gyereket akar-e (és sajnos sokaknak nem lehet csak úgy gondolomra), de a rendelő dugig volt. Olyannyira, hogy a megszokott időpontban megjelenve ágyat sem tudtak adni, mivel minden kórterem tele volt a reggeli punkciósokkal. Ezen kicsit meglepődtem, de természetesen a lehető legjobban leplezve idegességemet, leültünk a váróban. Már eltelt jó 20 perc, amikor jött utánunk egy másik pár, akiket viszont azonnal hátrakísértek a szobákhoz. Kissé meg is csodálkoztam, hogy akkor most mi van, aztán kiderült a turpisság, félrenézték a papírt, az asszisztens által nekem fenntartott ágyat kapta meg, valahogy félreértették egymást. Sebaj, várjak, nemsokára elkezdenek hazaszivárogni a bent fekvők, gyorsan áthúzzák az ágyat és már bele is vethetem magam.

Jött a biológus is, már keresett, hol vagyunk, hogyhogy itt kint. Megbeszéltük, mondta ne aggódjunk, akkor ő olvaszt, reméljük a legjobbakat. Majd újabb fél óra üldögélés után az óra elütötte a 10-et, amikor is menetrend szerint nekem már hálóingben kellene az asztalon feküdnöm. Annyira felment bennem a pumpa, plusz az izgalom, hogy amikor kijött a biológus és odaadta a nyomtatványt, hogy írjam alá, csak néztem rá bután, hogy akkor most mi van. Erre ő nézett rám vissza értetlenül, hogy hogy értem, hogy mi van. Persze nagyon kedves volt én meg beszélni is alig tudtam, kinyökögtem, hogy akkor mindkettő sikerült? Válaszolt nagy boldogan, hogy igen, úgy mondaná, hogy az egyik gyönyörű, a másik meg szép, de mindkettő 8 sejtes, pont olyan, mint amikor hidegre tette őket. Itt eltört a mécses, nagyon megkönnyebbültem, közben pedig kicsit potyogtak a könnyeim. Gondolom, nem én voltam az első, mert nagyon ügyesen kezelte a helyzetet, rögtön elkezdte mondani, hogy akkor most mit hogyan fognak csinálni, mi történt eddig a gyerekekkel, ahogy ő fogalmaz, és pedig megnyugodtam. Persze híre ment a dolognak, mert a műtőben már úgy fogadtak, hogy akkor most minden rendben van-e már, vagy izgulok még, tudnak-e segíteni. A doki mondta, hogy ő nem egy beszédes ember (amit eddig is tudtam), ő inkább gyereket csinálni szeret, de az asszisztense csacsogós kedvében van ma is. Így aztán kedélyesen elcsevegtünk a tavaszi virágültetésről, a fűnyírási szokásainkról, és hipp-hopp, már kész is voltunk. A reggeli rossz kezdetet ellensúlyozva a kórteremben végül egyedül maradtam, így hasra vágtam magam és neki is estem egy vidám kis sorozat nézéséhez, hogy gyorsabban teljen az idő.

A következő négy napot pihenéssel töltöttem, hétvégén azonban újabb jelenésem volt a suliban, aminek kicsit örültem is meg nem is. Örültem, mert legalább lefoglaltam az agyam, és kicsit tartottam tőle, hogy nem fogok feküdni, ahogy javasolják. De arra a következtetésre jutottam, hogy egész egyszerűen leszarom, nem görcsölök rajta tovább. Már nem tudom eldönteni, hogy mi jó és mi nem, azt meg, hogy mi a tuti, senki sem tudja megmondani. Szép lassan letelt a 11 nap, és tudtam, hogy nem sikerült. Megint. Az eredménytől már nem törtem le, elvégre harmadszor hallgattam végig, hogy sajnos nincsenek jó híreik. Csak a düh, ami a tehetetlenségből fakad, az kínoz folyton. És hiába győzködöm magam, hogy előbb-utóbb sikerülni fog, hiszen a matek és a nagy számok törvénye is mellettünk áll, valahogy most még messzebb érzem a célt. Ez pedig frusztrál és elgondolkoztat, valamit mégsem csinálok jól?

Szívesen válaszolok bármilyen kérdésre, ami az eddigi írások, történetem vagy általánosságban a lombik kapcsán felmerül bennetek. A május 2-ig feltett kérdésre a jövő héten válaszolok nektek.

absz

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?