2013 június vége felé jártunk egy kisfiúval a pocakomban. Problémamentes terhességem volt, azt leszámítva, hogy kb. a 36. héttől dagadtak a lábaim. Aztán egyik nap a 38. héthez közeledve csordogálásra lettem figyelmes, pont aznap kellett dokihoz mennem, megvizsgált és mondta, hogy ez nem magzatvíz, nyugodjak meg.
Két nap múlva már olyan szinten megindult, hogy hívtam az orvost. Ő behívott a kórházba egy újabb vizsgálatra, de ismét csak azt mondta, hogy ez még mindig nem a magzatvíz, hanem a nyákdugó folyósodik el, ilyenről még sosem hallottam. Mivel idegesítette, hogy dagadok és csordogálok, így azt mondta, hogy feküdjek be, biztos, ami biztos. Duzzogtam kicsit, de rábólintottam.
Egy-másfél hét eseménytelenül zajlott, csak a hormontúltengés miatt bőgtem állandóan.
A 39+4. napon este még semmi jele nem volt, hogy bármi készülőben lenne, annyi „extra” történt, hogy még este 10-kor nekiálltam enni, mert rám tört az éhség.
Éjjel fél 2-kor felébredtem, hogy pisilnem kell, és ahogy felültem az ágyon egyszer csak PUKK, és zúdult ki a magzatvíz, mint a filmekben. Elég rendesen megijedtem, a szobatársak szóltak a nővéreknek.
Hívtak vizsgálatra és ctg-re, de mivel szinte full zárt voltam, és csak minimális fájásaim voltak, így azt mondták, hogy feküdjek le aludni, és majd reggel megnéznek újra. Mondanom sem kell, aludni nem tudtam. Közben erősödtek a fájások. Reggel hívtam a páromat, be is jött.
A reggeli vizit után vizsgáltak meg és az osztályvezető főorvos úgy döntött, hogy oxitocin infúziót adnak, mert nem elég erősek a kontrakciók. Innentől kezdve fekvés és falat kaparós fájások… Eleinte nem nagyon tolerálta a kisfiam, mert lassult a szívverése, így egy kicsit visszább vették az adagot.
A férjem végig mellettem volt szerencsére, vele biztonságban éreztem magam.
Tisztán gondolkodni már nem nagyon tudtam, úgyhogy kaptam valami bódító cuccost, azt sem tudtam, hogy merre vagyok arccal, de a kézzel tágítás fájdalma a mai napig bevillan.
A férjem szorgosan törölgetett egy vizes ruhával. Mikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, akkor a szülésznő megkérdezte, hogy nincs-e tolási ingerem, mondtam, hogy egy kicsit érzem.
Itt kezdődött a finálé. Nem volt nehéz annyira a kitolási szakasz, de már nagyon fáradt voltam, így a doktornő rásegített egy kis hasba könyökléssel. Nyomtam, ahogy tudtam és nagyjából 20 perccel és egy gátmetszéssel később 13:25-re megérkezett a kisfiunk.
Ditti
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
