Korábbi terhesnaplónk szerzője, Zizik számol be a szülést követő hónapok eseményeiről.
Annyiszor elkezdtem már írni ezt a posztot, de valahogy sose fejeztem be. Na, majd most! Először az első hat hétről szerettem volna beszámolni, de valahogy „kicsúsztam” az időből, és úgy gondoltam, hogy jó, majd akkor két hónap után írok nektek. Mert megígértem, és szeretem tartani a szavam. De az idő csak pörgött, történtek a szokásos csip-csup dolgok, amik persze BORZASZTÓAN fontosak tudtak lenni adott pillanatban, és mire feleszméltem, már a harmadik hónapban jártunk. Így most egy összefoglalót kaptok.
Az előzetes számításaimhoz képest két nappal korábban jöhettünk haza a kórházból Bogyóval. Így összesen 12 napot töltöttünk benn, ami igazán barátinak mondható, bár nekem már nagyon mehetnékem volt a végén, hiába na, nem vagyok kórház-kompatibilis. Még úgy sem, hogy az első hét után kiraktak a kórteremből – mivel gyógyultnak nyilvánítottak –, és kaptam egy hozzátartozói szobát. A két szoba között azért eltelt egy éjszaka, amikor otthon aludtam, mivel épp tumultus volt. A helyzet tipikusan a „melyik kezembe harapjak” esete volt. Örültem, hogy egy kicsit otthon lehetek a kislányommal, viszont „egyedül” sem akartam hagyni Bogyót a kórházban. Másnap reggel ugyanez játszódott le bennem a két gyerekre megfordítva.
A hozzátartozói szoba, amit kaptam, egy kicsit sokkolt. Már a jó értelemben. A kórháznak egy külön szárnyában kaptak helyet a szobák, és nem tudom, hogy 1-2 éve építették őket, vagy csak újították fel őket, de nagyon pöpecül néztek ki. Leginkább egy egyszerűen berendezett szállodai szobára emlékeztetett az enyém. Napi háromszori étkezést kaptam hozzá, amit ugyanúgy ki tudtam választani, mint a rendes kórházi ellátás keretében. Volt egy síkképernyős tévé és ingyenes telefon is. Mondjuk ez utóbbi kellett is, mert a szobám a hegyoldal aljában volt, így térerő nem igazán leledzett amúgy. Én már egy kicsit túlzásnak is éreztem a szoba komfortfokozatát, de azt el kell ismernem, hogy megnyugtatóbb volt így kivárni a hazamenetel időpontját.
Valószínűleg, ha Magyarországon is ilyen szobát kaptam volna, akkor nem mentem volna haza saját felelősségre két hét után annakidején. Bár az is igaz, hogy itt néha az egyágyasban magányosnak éreztem magam, míg otthon a hatágyasban igen jó társaság verődött össze és máig nem felejtem, hogy mekkorákat röhögtünk együtt. Főleg amikor éjfélkor benyögte az egyik sorstárs anya, hogy „na, fejjünk csajok!” És előkerült a hat kézifejő és félálomban hallgattuk az ütemes szívás-nyikorgást. Na, a fejés itt is megvolt, csak épp egyedül. A negyedik napon lövellt be a tejem, utána már nem volt szükség tápra, ismét átváltottam fejőstehén üzemmódba. Viszont azt eldöntöttem, hogy most nem fogok annyit fejni, mint a kislányommal, mert abba bele lehet őrülni. Szerencsére Bogyó is partner volt ebben, beállt a kereslet-kínálat egyensúly, akkoriban csak akkor fejtem, ha valami miatt kimaradt egy evés. Így is kb. 5 liter fagyasztott tej van a mélyhűtőben „esősebb napokra”.
Hazajövetelünk utáni harmadik nap volt egy megzuhanásom a tejjel kapcsolatban. Előző nap lázasan próbáltam egy hebammét találni, aki hajlandó kijárni hozzánk. Kb. a 15. vállalt el, mert megsajnált. A legtöbben azt mondták, hogy már tele vannak, nem tudnak velem is foglalkozni, de volt olyan is, akinek túl messze voltam. (A túl messze az 15 km lett volna.) Sebaj, aki elvállalt, egy tündéri régi motoros, Ursula méretű hölgy volt. A lényeg, hogy annyit idegeskedtem emiatt, meg nem figyeltem, hogy igyak eleget, hogy másnapra elfogyott a tejem. Nem vicc, komoly. Bogyó csak rángatta meg rágcsálta a cicimet, látszott, hogy nem elég neki egy, a kettőből jött össze éppenhogycsak valamennyi. Miután megpróbáltam fejni, kb. 20 ml jött ki a két mellből összesen. Egész nap alatt gyűjtöttem kb. 60 ml-t és akkor én ezen összeomlottam. (A miheztartás végett: előtte 60 ml simán kijött egy mellből szoptatás után egyszerre.) Hogy nem lesz elég kaja a gyereknek, biztos éhen fog halni, stb. És persze beindult az önhibáztatás is: biztos azért nincs tejem, mert nem ittam eleget, nem figyeltem oda, nem fejtem annyit, amennyit kellett volna… „Nem is anya az ilyen.”
Aztán a férjem állított le. Mondta, hogy két hétig kapott tejet, ez tök jó, ha ezután nem lesz, akkor majd kap tápot, meg megissza azt, amit eddig lefejtem. Sokan felnőttek már tápon, és még mindig élnek. És akkor én megnyugodtam. Hiába tudtam ezt magamtól is, más szájából hallani sokkal elfogadhatóbb volt. Főleg úgy, hogy tudom, hogy a férjem is preferálja az anyatejes etetést a táppal szemben. Két nappal később, amikor visszatért a tejem (mert pihentem és ittam sokat) mondta a férjem, hogy ő sejtette, hogy csak átmeneti az állapot és csak idegi alapon fogyott el a tej. Azóta is rendületlen a tejgyár. Melltartóbetétből már csak napi egy párat használok el a kezdeti 2-4 pár helyett. Mondjuk tény, hogy váltottam a legolcsóbbról egy márkásabbra, ami kevésbé mozdul el és jóval nagyobb is. Bogyó pedig issza és hízik tőle, mint egy kismalac.
Az elején még küzdenie kell a tejjel. Na, nem azért, mintha nem jönne, épp ellenkezőleg! Szop rajta kettőt és a vákuum hatására belőlem elkezd dőlni a lé. Semmit nem kell csinálnia, csak innia. Szegénykém sokszor fulladozott tőle. Szerettem volna igény szerint szoptatni, de ez nem igazán valósulhatott meg az elején, mivel hasfájós volt. Mondjuk nem csodáltam, hogy fájt a gyomra. A kórházban négyóránként etették/szoptattam, és a cél az 50-60 ml elfogyasztása volt. Már ott látszott, hogy sok neki a 4 óra (itthon a 2,5-3 órára álltunk be) illetve akkor még az előírt adag is nagynak bizonyult neki. Volt, hogy egy óra alatt 3 részletben ment bele az előírt mennyiség. De hát a kórházban szabályok és protokollok vannak, amiket be kell tartani. Én ezeket nem vitatom, a nővérkéknek sok gyereket el kell látni, nem lehet össze-vissza, mert belebolondulnának.
Az is tény viszont, hogy nagyon készségesek voltak, és mindent megtettek azért, hogy ha én mentem, akkor egy kicsit el tudtak térni az időpontoktól. A kórházból 12 nap után 20 dekával többel jött haza. Aztán itthon elkezdett enni. Nem kicsit, sokat. Úgy 100-140 ml-t egy alkalomra. Meg is lett az eredménye: a következő két hétben 70 dekát hízott, így majdnem kereken egy kilóval volt több egy hónaposan, mint születésekor. Meg is látszik rajta, úgy néz ki, mint egy kispocok. (Anyukám szerint téesz-elnök feje van, a férjem szerint meg kobold.) A védőnő szerint (aki naponta jött, amíg le nem esett a köldökcsonk) az a jó, ha a baba „olyan, mint egy vén disznó: böfög és fingik egész nap.” Amúgy nemcsak Bogyót vizsgálta a védőnő, hanem engem is. Kétszer kaptam valami hasmasszírozás-félét és többször ellenőrizte a varratomat.
Az első itthon töltött éjszakát leszámítva (amikor teljesen megzavarodott szegény kisfiam, hogy hol van), nagyjából nyugisak voltak az éjszakáink az elején. (Aztán még inkább) 6 hetesen így nézett ki a napirendünk: „Este 11 körül szopizott még egyet Bogyó, aztán kb. hajnal 2-ig aludt, majd menetrendszerűen fél 4 és 4 között ébredt megint, majd 6-kor van a reggeli. Ha nem zabálja degeszre magát, akkor a nappalaink is nyugisan telnek, kezd körvonalazódni egy napirend. Reggel elvisszük a kislányomat oviba, Bogyó ezalatt a babakocsiban békésen szunyókál. Aztán 10 körül felkel, eszik, fenn van 1,5-2 órát majd megint visszaalszik. 13 óra körül megint felébred, eszik, majd elmegyünk az oviba elhozni a nagytesót. Aztán megint alvás és evés, majd este 6 körül „vacsora”, ébrenlét-fürdés. Persze, ha degeszre eszi magát, akkor borul minden, előkerül a kendő és a délelőttöt, vagy délutánt, vagy estét ott tölti.”
Folyt. köv.
Zizik
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
