Írásbeli felvételik négy-, hat-, nyolcosztályos középiskolákba. Előtte némi botránnyal – már kezdjük megszokni, hogy last minute botrány nélkül lassan nincs felvételi sehova, tanulja a gyerek, mi a zélet. Aztán hasonló módon improvizált megoldás, ja, idén még nem. A gyerek meg a szülő közben kapjon hátsófali infarktust, úgykellneki, minek akart középiskolába menni. Aztán jön az eljárás maga – tessék elhinni, nem pusztán a felvételi ténye gondolkodtat el (valamit csinálni kell, ha több gyerek, mint hely, meg ha valami irányvonalat akarunk esetleg tartani az intézményben, ami már se nem kötelező, se nem mindenkinek járó lehetőség), hanem az egész, aminek részleteiben érintettként lassan magam is elmerülhetek.

A dolog ugyanis nekem, mint fél-kibicnek (nem én akarok középiskolába járni, de engem is erősen érinteni fog bármilyen döntés) elég húzós. Korábban nem esett le ennyire, hogy a gyerek az iskolától nem fér hozzá sok esetben a tudáshoz, meg sok esetben a saját életéhez. Még a jó vagy jobb iskolában sem. Mindjárt elmagyarázom.

Ül a gyerek este félnyolckor, görnyed valami lecke felett, a napköziben nem sikerült megcsinálnia (pedig idén nincs napközis anarchia, visszakapták a korábban nyugdíjba zavart, megbízható tanerőt – egyszerűen csak sok), nagymami nem érti vagy nem tud segíteni (pl. nem tud németül vagy kottát olvasni), én hét fele vetődöm haza, betolunk az arcunkba valami vacsorát, aztán gyűrjük a kottát vagy a tőhangváltós igéket. Igen, ez egy eddig jóformán színjeles, szorgalmas (erről megint lehetne értekezni, mert a jelenség része), kifejezetten jó képességű gyerek, olyan családi háttérrel, aki tud neki segíteni. Akinek még kismillió különórája sincs.

Csak nem ér a végére, így sem. Hat, néha hét óra (engem nem érdekel, hogy van benne testnevelés vagy kórus, akkor is hat meg hét), délutáni leckeírás a napköziben, alig szusszannak ebéd után, szegény napközis hiába vinné őket udvarra legalább, ha süt a nap. Persze lazítanak, ki nem tenné hat meg hét óra után, leveleznek néha leckeírás közben meg valami plüssfigurát mutogatnak, gyerekek, vazz, nem szerzetesrendi novíciusok vagy mi a szösz. Már aki marad, mert a fele elspriccel hegedűórára, atlétikára, különangolra. Ha nincs szerencséje, kap ott is házi feladatot.

Kap mondjuk mindenből tíz percnyi írnivalót (mínusz testnevelés), meg tíz perc tanulnivalót, nem sok. Csak épp mondjuk szorozva öttel-hattal a húsz percet, ötször húsz az száz, több mint másfél óra. A napköziből kijön négykor, ebédelni sok esetben kettő után lehet, végez soványmalacvágtában fél háromra, kész akkor lenne, ha nem megy pisilni, nem mond két mondatot a padtársnak, nem fúj orrot, nem bambul el két percre. De elbambul, pisilni megy, nem érti, lökdösi a padot, leellenőrzi az előzőt, aztán viszi a maradékot haza. Vagy a hegedűórára, az atlétikaversenyre, a nagyihoz, aki nem beszél németül és nem tudja kikérdezni.

Hétvégén nehogy elmenj két napot szarvasokat nézni a hegyekbe, vagy úszkálni a medencébe, mert akkor ki tanulja meg a félévi anyagot újra, nyitvatermők és zárvatermők, hétfőn kisdolgozat, nagydolgozat, fogalmazás ellenőrzése.

És akkor jön a felvételi. A Nagy, a huszonnyolc kilójával és tenger eszével mostanában már tűnődik ezen a hatosztályos gimi-kérdésen, magam is, mert nálunk ugyan a nyolcosztályosba csak egyet vittek, de mi van, ha az történik, amivel ismerős szülők és tanárok riogatnak, hogy szétesik a most remekül funkcionáló osztályuk, a harmadát-felét is viszik, aztán aki marad, olyan lesz, amilyen, és a tanárok is így néznek majd rájuk.

De ahhoz kell felvételi. „„Ha valaki jól felkészült – nem elsősorban az iskolai anyagból, hanem a korábbi évek tesztfeladataiból – annak nem okozhatott gondot” – foglalta össze véleményét egy magyartanár.” – olvasom az idei felvételiről, és tudom, már az alsós tanító néni is azt mondta, frászt az iskolai anyagot kérdezik, nem azt kérdezik, tessék a tavalyi meg a tavalyelőtti feladatsorokat időre gyakoroltatni, rendszeresen, egész évben, különben a kölöknek nagy valószínűséggel esélye sincs, döbbent arccal adja be esetleg az alig-alig kitöltött feladatlapot. Már akkor is luki nyulat alakítottam: akkor mi a tökömnek jár iskolába?

De főleg, mikor gyakorolja a nyomorult azokat a búval bélelt felvételi feladatlapokat, ha a rendes leckétől meg iskolai feladattól alig fér hozzá máshoz. Látom, kezd már kialakulni a katonaság-szindróma: ha nem nézek oda, bambul, lovat rajzol a lap szélére, kioson vécére, veri az öccsét, stikában nyomogatja az új telefonját – amiért még haragudni se tudok, ha látom hétvégén, hogy képes két órát duolingózni egyfolytában és mutogatja, hányas szintre ért el angolból – abból az angolból, amit amúgy suliban nem is tanul.

Vagy átmegyek kínai tigrisanyába ugye, és már tízéves korában elkezdem valamiféle felnőtt munkaidő+n óra terheléssel szoktatni az életre, akkor esetleg gyerekként utál meg, vagy felnőttként fog bömbölve mutogatni rám: te az ország egyik legelső gimnáziumába jártál, nekem meg bezzeg, te vagy az oka. Ne kerteljünk, a középiskola baromi fontos, a tudástól a társas kapcsolatokig, a tanulni megtanulás módszertanáig, a kamaszévek normális helyen való átvészeléséig, a lehetőségig, hogy hova tovább. Ezért írják vicsorogva-küszködve este fél nyolckor a nyamvadt felvételi teszteket tömegesen, mert máshol is tudják.

Nem tudom, hányan néznének nagyot, ha a túlóra után még „házi feladatot” is kapnának a munkahelyükön azok, akik nem vezetők, csak átlagos alkalmazottak. Megy a sírás-rívás a családok együttes tevékenységéről, amikor valami majom épp a bevásárlóközpontokat akarja zárva látni vasárnap, de senki nem kottyant egy vak hangot se, hogy önfeledt móka helyett Ödönkére matekházi, nyelvi felvételi teszt, privát korrepetitor vagy tanfolyam meg felvételi előkészítő jár esténként meg vasárnaponta, mindenféle külön díjazás nélkül.

Nem tudom, mi volna a megoldás azon túl, hogy nem vagyok mindenben Vekerdysta, de a túlméretezett és a megtanulás percében feledésre ítélt lexikális tananyag nagy részét vele kórusban küldeném a fenébe. Mert a gyerek épp az őt érdeklő tudáshoz nem fér sok esetben a többi resztlitől – hűségesen nyomja velem esténként a német könyvecskét, amit ajándékba kapott valakitől, csak látom, keresztbe áll a szeme már a fáradtságtól. Kéne több, neki való mozgásforma, de nyávog, hogy izomláza van és elege, mert ezen a héten a huszonnyolc kilójával dobáltatták vele a medicinlabdát, osztályzásra és teljesítmény-mérésre. Itt a park a sarkon, ha nincs hó, jég, szakadó eső, akkor mehetne még biciklizni, sétálni, görkorizni, kosárra dobni, ezeket szereti is – de mire hazaér, sokszor már sötét van, és jaj, még nem írta meg nyelvtan házit. Meg a felvételi tesztet, amit véletlenül se tanítanak meg az iskolában.

Engem meg megfizetnek egy melóhelyen, és hétvégén dehogy mernek az év nagy részében zargatni bármivel. Fogalmam sincs, ki találta ki, hogy a negyvenhat éves kevésbé terhelhető, mint a tízéves.

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?