Problémamentes (de nagyon hányós) kilenc hónap után csak álltam, és néztem magam elé. Tegnap kellett volna megszületnie, és még sehol a gyerek. Túlhordom. Első baba, nincs fogadott orvos, se szülésznő, szóval megkérdeztem a nőgyógyászt, mi a teendő. Irány a kórház. Á, holnap úgyis megyek NST-re. Majd akkor… És másnap mentem is.
Szóltam a nővérnek, hogy szeretném, ha látna orvos, az eredményemmel együtt, mielőtt hazamegyek. Ő átvitte a kiskönyvem a szomszéd szobába, és hamarosan szólítottak. A doktornő megvizsgált, majd közölte, hogy fájásaim vannak, feszül a burok, szóval beindult a vajúdás, ebből estére, de legkésőbb reggelre gyerek lesz. Fogjam a pakkom, és jelentkezzek a szülészeten. Oké… de mivel nem éreztem úgy, hogy én most márpedig szülök, előbb szépen elsétáltam a boltba néhány zsömléért, hogy legyen miből szendvicseket csinálni, mert hát messze még a reggel. A kasszánál még meg is kérdezte a pénztáros, még mindig egyben vagyok? Mondtam, hogy igen, de épp indulunk szülni, amint megjön a férjem, mert a doki szerint vajúdok… Furán nézett rám, meg a hat zsömlémre.
Beérve a kórházba a felvételt végző orvos megkérdezte, mit keresek ott. Mondtam, hogy igazából nem tudom, de ekkor valahonnan előkerült a doktornő, aki beutalt, és közölte, hogy fájásaim vannak, szülök. A felvételissel elég tanácstalanul nézegettük egymást, de hát nem ellenkezünk, megyünk a vizsgálóba. A doki megnézte, tiszta-e a magzatvíz. Ez egy elég kellemetlen vizsgálat volt, tekintve, hogy a kicsi fejét odébb kellett tenni a szülőcsatorna végében, hogy hozzáférjen a vízhez. Na, épp a művelet közepénél jártunk, amikor az asszisztáló szülésznő meg találta kérdezni: „Á, első baba? És hányat terveznek?” A dokival összenéztünk, és végül ő volt, aki kimondta, hogy ezt talán nem most kéne megbeszélni. Hát nem is, mert én ott, abban a pillanatban már ezt a picurt sem terveztem kínomban. A szülésznő ott és akkor egy nagymonológot is előadott: „Az okos babák éjjel születnek, mert tudják, minden fontos dolog éjszaka történik. A fű is éjjel nő, komolyan mondom. Tudta?” Nem, nem tudtam, nem is érdekel, és egyáltalán, hogy jön ez ide, amikor épp egy vadidegen valami hideg fém izével matat a születni készülő fiam feje körül?
A vizsgálatok végeztével beköltöztem egy kétágyas szobába, hazaküldtem a férjemet pihenni, én meg bámultam a plafont. Az első éjszaka nem aludtam semmit (jó vicc, a másodikon se, mert érkezett a kicsi, a harmadikon meg azért nem, mert már ott volt, és a negyediken pedig azért, mert nagyon drukkoltam, hogy végre hazaengedjenek). Szóval remekül hallottam a folyosóról beszűrődő kiabálást: „Lányok, segítsetek, kitolási szakaszban érkezett, már kinn a feje!” Magamban megjegyeztem, milyen szerencsés, hogy nem kell bónusz napokat üdülnie egy kórteremben… Másnap megállapították a vizit alatt, hogy még mindig nem szültem meg. Köszi. A férjem munka előtt és után is bejött, ücsörögtünk a padon, és nem tudtuk, mihez is kezdjünk egymással meg az időnkkel. Igazából vártunk. Aztán ő megint hazament, én pedig vissza a kórterembe, plafont bámulni.
Este a férjem még felhívott valamiért. Kicsit mérgelődtem, mert azonnal éreztem a fájásokat. Mindig fájásaim voltak, ha bejött hozzám, vagy felhívott. Egyébként sehol semmi. Mondtam is neki, hogy leteszem a telefont, hogy elmúljanak a keményedések. Le is tettem, de hiába. A szobatársam feküdt az ágyán a kislányával a karján, és mosolyogva megjegyezte, talán kezdjem el mérni az időt. Előbányásztam egy noteszt, és felírtam, milyen időközönként jönnek. Ötpercenként. Ötpercenként? Elcsoszogtam a nővérpultig, közöltem, hogy vajúdok. Asszem. A nővér a kezembe nyomta a kartonom és átküldött a szülőszobára. Két fájás közt eltotyogtam hát a szülészetig, ahol a padon egy elég kétségbeesett képű apuka-jelölt feszengett. Mosolyogtunk, köszöntünk, én csengettem. Egy vörös hajú, szemüveges, érdes hangú nő nyitott ajtót. A szülésznő. Megkérdezte, mi szél hozott, majd a vizsgálóba kísért. Az első mondata, amire emlékszem: „A bugyit most már vágja zsebre, cica, innentől nem fog kelleni.”. Jött az ügyeletes orvos, megvizsgált (kétujjnyira voltam nyitva). Aztán a szülésznő átkísért a vajúdóba egy NST erejéig, én meg kétségbeesetten tiltakoztam, hogy apás szülést terveztünk, és a férjem még nincs itt. „Jaj, cica, NST után hívja fel, elég lesz az, egy szülés nem két perc!”, nevetett a bába (ő így nevezte magát).
Az NST végeztével tehát felhívtam a férjem, valamint visszacsoszogtam az osztályra a szülőszobás pakkomért. A nővér a pultnál mosolyogva szólt utánam: „Sok sikert, jöjjön hamar!”. Innentől az események felgyorsultak. Kaptam egy fincsi beöntést, amihez annyit fűzött hozzá a bába: „Ne higgyen az érzésnek, ha úgy gondolja, végzett, lesz az még 2-3 kör.” Számtalan ilyen apróságra figyelmeztetett a szülés során, és mindig igaza lett. Ami fontosabb: mind nagyon hasznos apróság volt, sokat segített ezekkel a praktikus tanácsokkal. Meg úgy egyébként is. A szelíd, mégis határozott modorban adott utasításokat könnyű volt követni. Ahogy ő mondta, jól tudtunk összedolgozni. Egyetlen dolgot nem értettem csak, a „tessék két fájás közt mosolyogni szépen” felszólítást… de azért megpróbáltam eleget tenni neki.
Szóval a pakkal együtt már nem a vajúdóba mentem, hanem a „kék szobába”. Megkérdezték ugyanis, hogy fiú lesz-e vagy kislány. Mivel egyedül én szültem akkor, a másik kismama a vajúdóban maradt, neméhez illő színekkel várhattuk idekinn a kicsit (előző nap 15 szülés volt, ők tuti nem válogathattak). Megnyugtató félhomály, tavirózsák a falon, kellemes klíma, és egy meglehetősen fájdalmas vizsgálat következett, aminek hatására visszajött a vacsorám. A bába csak annyit mondott, háromujjnyinál ezt ritkán ússzuk meg. Valamiért ez is megnyugtató volt: mások is hánynak. Minden rendben megy. Vetkőzés, nospa-szuri, irány a zuhany. Addig a bába bekísérte a férjemet. Azt hiszem, valahol itt tartottunk, amikor először nekiszegeztem a kérdést szegénynek: mégis melyikünk ötlete volt ez a gyerek? Önként és vigyorogva jelentkezett, hogy az övé. Majd, kis gondolkodás után, mégis rám kente. Szóval ücsörögtem ott a meleg víz alatt a nagy labdán, és próbáltam arra koncentrálni, hogy amikor nem fáj, akkor milyen jó nekem. Aki már szült, tudja, hogy ez mennyire pozitív hozzáállás. A férjem közben simogatta a hátam és aktívan sajnált. A bába jött-ment, kérdezgette, mi a helyzet.
Úgy fél óra zuhany után kimásztam a szülőágyig, ismét egy fájdalmas vizsgálat jött, és a töretlenül lelkes szülésznő bejelentette: „Nagyon szépen ereszkedik le a kis feje!”. Remek. Burokrepesztés következett a folyamat meggyorsítására, és tappancs került a pocakra, hogy a kicsi szívét figyeljék vele. Ekkor a fájások már nagyon erősek voltak, éjfélre járt az idő. Kérdezgettem, mennyi idő még, a válasz mindig az volt, nem sok. Aztán egy ponton közöltem a szülésznővel, hogy köszönöm szépen, nekem nem kell gyerek, én itt most kiszállok. Vagyis ezt szerettem volna mondani, de így hangzott: „Ne-e-em bíííííírom!”. Válasz: „Na, Saci, ne már, és akkor mi lesz? A végén adjuk fel? Benn marad?” Erre már csak a fejemben született meg a gondolat, hogy igen, benn marad, jó helyen van, a rugdosást már megszoktam. Itt kell megjegyeznem, hogy milyen hasznos volt, hogy a férjem bejött velem. Amikor elfelejtettem levegőt venni, szólt, fogta a kezem, és bizonygatta, hogy ügyes vagyok. Nem nagyon hittem neki.
Pár perc múlva az oldalamra fordítottak, és három fájást kellett volna így kibírni, hármat a másik oldalon. A bába elment a dokiért, aki lazán besétált és elkezdte kitölteni a papírokat. Nekem már elegem lett, és úgy tűnt, a kicsinek is, mert megfordulni nem volt idő, a kitolási szakaszba léptünk. A doki erre meg se fordult, papírozott tovább. A bába szólt, mikor kell nyomni, melyik végtagom hová tegyem, és esküszöm, nem tudom, a férjem hogy volt képes a megfelelő időben emelni a tarkóm, fogni a kezem, lélegezni velem, és figyelni, hogy mikor mi következik. Én elvesztem.
„Már látom a haját!” – mondta a bába. Hm. A haját. Nem a fejét. Ezen elcsodálkoztam. Hajas baba. A doki ekkor odafordult, rákönyökölt a hasamra, a bába rászólt, hogy ne, de akkor már késő volt. Fejecske kinn, én meg szétrepedtem. Még jó, hogy nem fogadtunk dokit. Ki tudja, ha az elejétől közreműködik, mennyi kárt tesz bennünk. Mindenesetre lenéztem, és megláttam a morcos kis vénembert, amint gyanakodva körülnéz. Mintha csak kikukucskált volna, hogy eldöntse, benn maradjon-e, vagy előbújjon. Na de én kiraktam a szűrét, mielőtt dönthetett volna. Ha már idáig eljutottunk, nem cicózunk. Hajnali egy óra volt ekkor.
Nem sírt fel. Csak nézelődött nagy morcosan. Már a hasamon feküdt, amikor először elkezdett nyekeregni (mert masszíroztuk a hátát). A szülésznő felajánlotta a férjemnek, hogy vágja el a köldökzsinórt, de ő inkább nem vállalta. Igaza van, jobb ezt a profikra bízni. A kicsit tehát elvitték fürdeni, mérni, engem meg felpakoltak a kengyelbe, kitoltam a méhlepényt, és a doki kitakarította a méhemet, majd elkezdett összestoppolni. Őszintén? Borzalmas volt, kiabáltam. A leggyakrabban azt, hogy „Sok van még?”. Nem emlékszem pontosan, talán hat öltés… vagy hét? Mindegy, rengeteg. A férjem már rég ott téblábolt mellettem a kicsivel a karján (3080 g, 56 cm), mire végre vége volt. Illendőségből meg akartam köszönni a dokinak a munkáját, de mire felnéztem, már nem volt sehol. Nem baj. Kaptunk másfél órát hármasban, de öt percnek is alig tűnt. Annyi maradt meg, hogy adtam egy puszit Morci homlokára, és a szülésznő nem kis derültségére megkérdeztem a férjemet, jól van-e. Ez már induláskor volt, emlékszem, a tolószékben ültem.
A szülésznő visszakísért az osztályra, egyágyasba kerültem. A kicsit beadták a csecsemősökhöz „iktatásra”, a férjem meg áthozta a cuccaim az előző szobából az egyágyasba. Négy körül ment végül haza, de aludni egyikünk se tudott. Sok helyen homályosak az emlékeim már most is. Később biztosan csak arra fogok emlékezni, milyen kedves szülésznő jutott nekünk, a férjem mennyit segített, és Morci milyen kis gyűrött volt. Ha mindenki kristálytisztán emlékeznek a szülésre, már rég kihalt volna az emberiség. Pedig ez alapvetően könnyű és gyors szülés volt az objektív szemlélők szerint. Ezzel nem is vitatkozom, nagyjából három és fél óra telt el a két gondolat között: „jé, fájásaim vannak” és „szevasz, Morci”. Persze én hosszúnak, nehéznek és fájdalmasnak éltem meg, de előttem a példa, a szobatársam, aki tizenkét órás vajúdás után annyira elfáradt, hogy a kitolási szakaszra semmi ereje nem maradt, így a kislányát vákuummal kellett a világra segíteni. Ehhez képest nekem kifejezetten anyakímélő baba jutott.
Saci
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
