Nem vagyok egy egyszerű eset, már ami az egészségemet (is) illeti, de amikor a terhesség kérdése szóba került, kezelőorvosaim egyöntetű véleménye alapján nyugodtan vágtam bele. (Röviden: egy kezelt hipertóniáról és egy szintén kezelt autoimmun betegségről van szó.) Orvosi jóváhagyással belefogtunk párommal a próbálkozásba, ami fél évig nem járt sikerrel. Tudom, a fél év még szinte semmi, de tekintettel az egészségemre úgy voltam vele, hogy pont eleget vártunk, ideje egy alaposabb kivizsgálásnak. Nőgyógyászatilag minden rendben volt, a párom kivizsgálása is csak jó híreket hozott. Maradt első körben a további próbálkozás, rásegítve egy megfelelő időben kapott tüszőrepesztővel.
Közben javában folyt az esküvőnk előkészítése, majd maga a nagy nap is eljött - időm túl sok nem volt a terhességen kattogni. A nászút utolsó napjain konstatáltam, hogy nem jött meg a menzeszem. Amint hazaértünk, még ki sem pakoltunk, én már a teszt eredményét lestem, ami pozitív lett! (jókor jött a tüszőrepesztő.) Óriási öröm, az orvos megerősítette a dolgot, lehetett hivatalosan is örülni, persze csak még magunkban.
Aztán egy továbbképzésen 9 hetesen a mosdóban barna folyást láttam a vécépapíron. Levert a víz, azonnal telefonálás az orvosnak, aki nyugtatott, hogy ez bármi lehet, de menjek be amint tudok, megnéz. Én csapot-papot otthagytam, és rohantam. A rendelőben aztán az ultrahangon megkaptam a diagnózist: missed ab, a magzat a 7. hét környékén elhalt, a vetélés pedig nem történt meg. Egy világ omlott össze bennem, még akkor is, ha tudtam, hogy ez bárkivel előfordulhat és sajnos elő is fordul. Két választásom volt: (1) megvárom, míg magától kitisztulok, vagy (2) egészségügyi küretre megyek. Az egészségügyi küret mellett döntöttem jó pár átzokogott éjszaka után. Maga a beavatkozás és az előkészületek pár óra alatt megvoltak, és számomra a legrosszabb a lelki részén túl a méhszájtágító felhelyezése volt (még nem szült nőnél ez a protokoll). Mivel nem derült ki, hogy a magzat miért halt el, felvetődött bennem a kérdés, hogy nem lehetett-e valami újabb betegség az oka. Sajnos igazam lett, az autoimmun betegségem társaként antifoszfolipid szindrómám alakult ki, ami trombózishoz vezethet. Orvosolható a dolog, csak szúrnom kell magamat a következő terhesség alatt véralvadásgátlóval. Hurrá, mi jöhet még...?
Hála az orvosomnak és az ő felfogásának a műtét után viszonylag könnyen a helyére tudtam tenni a dolgokat magamban és előre néztem. Vártam, hogy leteljen a 6 hét és mehessek a beavatkozás utáni kontrollra. Itt minden rendben volt, és azt az tanácsot kaptam, hogy mivel kicsi volt a magzat, elég három menstruációt kivárni, és próbálkozhatunk újra. Közben levett még egy kenetet is rákszűrésre. És egyszer csak csörgött a telefonom, a kijelzőn az orvosom nevével. Ez így nincs rendben, valami nem oké, tudom, még mielőtt felveszem. P3-as lett a rákszűrés eredménye, meg kéne ismételni pár hét múlva újra. Forgott a világ velem, persze a legrosszabbra gondoltam egyből.
Újabb vizsgálatra ahhoz a specialistához mentem, akihez az orvosom az általa levett keneteket küldeni szokta. Eltelt így is egy csomó idő, mire kaptam időpontot. Az orvos felfektetett a vizsgálóra, és kérte nézzem a kb. 120 centis TV-t magam előtt – hát, soha életemben nem láttam – nem hogy ekkora felbontásban – a méhszájamat, de így legalább én is láttam, amit a doki mondott: szép egészséges felszín, az újból levett minta eredménye is ezt fogja igazolni. És ha már itt tartunk, most ragyogó alkalom van a babagyártásra, ahogy ezt én is láthattam a képernyőn. Olyannyira megkönnyebbültünk és boldogok voltunk, hogy még aznap este neki is láttunk a babaprojektnek. (Az orvost igazolta a lelet is, P1-es lett, valószínűleg a küretet követően még maradhatott pár oda nem illő sejt, ami pont a vizsgálati pálcára került.)
És a projekt sikeres lett!! Boldogságunk határtalan volt, egészen a vécépapíron megjelenő barna folyásig. Rohanás az orvoshoz, ahol felkészülve a korábban már hallott diagnózisra feküdtem fel az ultrahang vizsgálatra. Idegesen feküdtem a vizsgálón, agyamban zakatolt, hogy ez nem történhet meg még egyszer, mikor meghallottam, hogy élő magzat! Alig akartam elhinni! A problémát megpróbáltuk orvosolni egy kis hormonnal és szigorú fekvéssel. És még csak pár hetes voltam… Betartottam a fekvést szigorúan, de nem volt elég a felírt dózis, újra barnáztam. Ultrahangon élő magzat, gyógyszeradag emelése. És lassan eljött a 12. hét. Óriási fellélegzés.
Ezután a terhességem viszonylag normálisan telt. Pár hétig. A fekvés maradt, az orvosom az én kifejezett kérésemre kéthetente megnézte a babát – mondta is, hogy ez a gyerek tuti batman lesz, annyi ultrahangot kap.
A 12. heti genetikai ultrahangon kiderült, hogy fiú lesz, ami akkor elég furcsán hangzott számomra, hisz fogalmam sem volt, egy kisfiúval hogyan és mit is lehet játszani – na, ma már tudom! A kombinált teszten és az ultrahangon is minden rendben volt. A rákövetkező pár hét viszonylag nyugisan telt, amíg el nem jött a 16. heti AFP vizsgálat – hála istennek, hogy ez már nem kötelező, legalább egy parától megmenekülnek a kismamamák! Paramami lévén végigzongoráztam magamban, mi van, ha az AFP alacsony lesz, és esetleg magzatvízvizsgálat kell. Védelmemre legyen szólva, a terhesség szinte legelejétől feküdnöm kellett, túl sok mindent nem tudtam csinálni, mint netezni, olvasni különböző történeteket. Az AFP vizsgálatot is magánúton intéztem, ott, ahol a genetikai UH-t, mert úgy voltam vele, a gyors eredmény legalább megnyugtat. Hát nem így lett. Az AFP nem alacsony, hanem magas lett. Vagyis magasabb, 3,1 MoM. A 18. heti genetikai UH-n alaposabban megnézik, hogy esetleg nyitott gerincről van-e szó. Hurrá.
De az még két hét! Addig két „babamoziban” voltunk, persze tudtuk, hogy ez nem olyan szintű vizsgálat, hogy itt nem nézik olyan szemmel, de amit lehetett látni, azt megnézték, és ezek alapján nincs nyitott gerinc. Legalább tudtam aludni a vizsgálat időpontjáig. A genetikai UH-n aztán alaposan átnézett mindent az orvos, mindent elmutogatva, elmagyarázva, aminek a vége az lett, hogy ez a kisfiúcska itt egészséges! A magas AFP nem erre utalt, hanem valószínűleg a későbbi koraszülésre.
Na, ez után már tényleg semmi extra dolog nem történt, feküdtem tovább, jártam jó sűrűn az ultrahangokra (kb. kéthetente), és vártunk. Persze szedtem a brutál mennyiségű magnéziumot, mert keményedtem rendesen, de ezen kívül nyugi volt. Aztán a 29. héten újra ultrahangra mentünk a férjemmel (egy héttel az előző után, pusztán azért, mert a következő héten nem lett volna jó). Én a feszültséget oldván folyamatosan csacsogtam, és kérdeztem, hogy ugye zárt a méhszáj? (Ez állandó kérdés volt részemről.) És akkor jött a válasz: nem ez most a legnagyobb probléma. Teljesen lefehéredtünk. Az orvos szavai máig itt csengnek a fülemben: elzáródott a köldökzsinór, minimális áramlás van már csak, a következő állapot a magzati keringés decentralizáció. A mérete is alulmaradt az elvártnak. Ezt a babát ki kell venni, odabent nincs esélye. És már telefonált is a SOTE I. klinikára, hogy érkezünk. Ahogy mondta, ott vagyunk a legjobb kezekben. Mi nem láttunk a könnyektől, nem is tudom, hogy a férjem hogy vezetett így át fél Budapesten. Csak az járt a fejemben, hogy micsoda?? Hiszen a múlt héten még minden rendben volt, a baba mozog, és ráadásul még nagyon kicsi, hát mi lesz így?
A klinikán azonnal felvettek szülőszobára, és mivel teltház volt, ezért egy nagy szülőszobában kaptam helyet, ahol hárman voltunk állandóan + császáros újszülötteket első vizsgálatra is ide hozták. Felvételem után megvizsgáltak, és másnapra újabb UH-ra írtak ki. Addig is folyamatos ctg-re tettek és megkaptam az első tüdőérlelő injekciót. A cél abban a pillanatban az volt, hogy 48 óráig még bent tudják tartani, hogy a 24 óránként adott két dózisú tüdőérlelő ki tudja fejteni a hatását. És én ott feküdtem, étlen-szomjan – sajnos enni nem kaptam, mivel fennállt az esélye egy sürgősségi császármetszésnek, inni is csak módjával. Folyamatosan sírtam, a másnapi UH során is pityeregtem, mikor közölte a professzor, hogy minek sírok, itt jó kezekben vagyok, akkor sírhatnék ha egy másik helyen lennék, ahol nincs koraszülött intenzív. Hát ez szuper komment volt részéről... Szerinte jók a gyerek méretei, pedig végül az én orvosomnak volt igaza, aki 200 grammal kisebb babát mért. És 200 gramm egy ekkora gyerek életében óriási különbség!
A két napban, míg ott feküdtem, három szülést hallgattam végig a szülőszobán, mindhárom koraszülés volt, az egyik egy ikerszülés. Már megvolt a másnapi császármetszés időpontja, mikor éjjel a ctg vadul csipogni kezdett. Én éppen tudtam bóbiskolni pár percet, ezért a szívem is megállt, mikor hirtelen a semmiből öten álltak körülöttem, és mindenki tette a dolgát. Egyikük már kötött be egy újabb branült a műtéthez, másikuk a ctg-t nézte, egy orvosnő pedig sűrű bocsánatkérés közepette a méhszájam állapotát nézte, két nővér pedig már készült arra, hogy tolnak a műtőbe. Hála istennek a baba szívhangja rendeződött, piros riadó lefújva, de ezután végigrettegtem az éjszaka hátralevő részét. Itt szeretném megjegyezni, hogy az itt dolgozó nővérek és orvosok mennyire professzionálisak, és a nagy hajtásban mindig volt pár kedves szavuk mindenkihez, amiért ilyenkor kifejezetten hálás az ember.
És elérkezett a császármetszés időpontja, az ágyam mellett egy orvossal, akit a saját, másik kórházban dolgozó orvosom kért fel, hogy segítsen nekem. Itt jegyzem meg, hogy az orvosom még messziről is állandóan szemmel tartott, korábban tudta meg az információkat, mint én.
A férjem falfehéren talpig beöltözve várt már rám, míg engem előkészítettek. Mindenki kedvesen bátorított, hogy ennél jobb helyen nem is lehetnénk. Beöntés nem volt - nem volt minek kijönnie, az érzéstelenítést beadták és vártunk. Az orvosom még a bemetszés előtt elmondta, hogy a természet tudja a dolgát - a műtét előtti pár órában magától beindult a szülés, a méhszájam már 3 ujjnyira kitágult. Én olyan ideges voltam, hogy a fájások fel sem tűntek... A műtét elkezdődött és a férjem könnyes szemmel fogta szorosan a fejemet, mikor meghallottunk egy vékonyka hangú sírást! Megszületett a kisfiunk a terhesség 29. hetében 1100 grammal. Megkönnyebbültünk, hogy felsírt, még ha halkan és gyengén is, de felsírt! Egy másodpercre megmutatták nekem és rohantak is el vele.
Innentől kezdve a férjemé volt a nehezebb rész, hiszen én ezután kaptam egy jó nagy adag nyugtatót, amitől könnyebb volt a helyzetet elfogadnom és a műtét végéig (kb. 45 perc) viszonylag nyugodt maradni. Mikor kitoltak az őrzőbe, a férjem a gyerekkel volt, akit azonnal lélegeztetőgépre kötöttek, és becsövezve inkubátorba tettek. Én a nyugtató ellenére is csak sírtam a császár utáni őrzőben, így a nővérke megszánt, és mikor egy másik baba miatt a koraszülött osztály ügyeletes orvosa ott járt, megkérte, hogy váltson velem pár szót. Akkor hallottam először azt a mondatot, amit később minden nap reméltem, miszerint a baba egyensúlyban van. És ez egy inkubátorban fekvő koraszülött esetében jó hír. Pár perccel később beengedték a férjemet is, aki hozta a képet a fiunkról, aki első napját töltötte az inkubátorban. Akkor még nem tudtuk, de még nagyon sok (összesen végül 72 nap) előtte állt…
Én a császármetszés után nagyon gyorsan talpraálltam és mentem a koraszülött osztályra. Az orvosok rendesek voltak és nem a szülészeti osztályra raktak, sok újszülött és boldog anyukájuk közé, hanem a nőgyógyászati részlegre. Hiába fájt a seb, nem tudtam feküdni, csak fel-alá járkáltam a folyosón - végül saját felelősségre a harmadik napon távoztam a kórházból (a koraszülött osztályon ezen kórházban kétszer fél órára lehet csupán bemenni a babákat megnézni, kora délután és este, így a sok időre inkubátorba kerülő gyerekek anyukáját a szülést követő negyedik illetve ötödik napon hazaengedik/küldik, ha meg tudja oldani a bejárást). Így én napi kétszer jártam be hozzá, de ez már egy másik történet.
Medvetalp
