Hétfő reggel a szokásos szívhang vizsgálat. Már sokadszorra mentem, kezdett kicsit menetrendszerű lenni, kétnaponta ugyanaz történik. Szép szabályos görbék, a baba azonban még szívesen maradna odabent. Korán kisettenkedtem a lakásból, míg a nagylányom és a férjem aludt, hétkor már a hentesnél voltam. Túrós csuszát terveztem aznap ebédre, jó kis kolozsvári szalonnát vettem. 8-ra már a gépre kötöttek, fél óra, olvasgattam, ritka kiváltság az elmúlt két évben egy sajtkukac gyermek mellett.
Szívritmus rendben, méhösszehúzódásokat mutat a gép, kérdezi is a szülésznő, nem érzi? Nem én, semmit. Jön az orvosom is, megvizsgál, három centis méhszáj, pont, mint két napja.
Megkérdezi:
„Van kedve ma szülni?”
Viccnek hittem, viccesen válaszoltam:
„Persze!”
„Rendben, akkor burkot repesztünk.”
„Öööööö, izé, komolyan? Akkor előbb felhívnám a férjemet, meg hazaszaladnék zuhanyozni, lábat borotválni, meg ott a szalonna a kocsiban, meg fog romlani...”
Mosolygott, borotválásra semmi szükség, és kérte, hogy már ne menjek haza.
Nővéremet hívtam, hogy vegye át a nagylányomat a férjemtől, aki hamarosan megérkezett. Burkot repesztettek, csordogált a magzatvíz. Két óra telt így el, azonban a fájások nem indultak el. Izgatottan beszélgettünk, hívtuk a családot, hogy ma valamikor ebből gyerek lesz.
Két óra múlva úgy döntött a szülésznő, hogy kapok oxitocint. Beszúrta a tűt, de meg el sem indította a csepegést, abban a pillanatban jött az első fájás. Rögtön öt perccel utána a következő. Az ötperceseket hamarosan kétpercesek váltották fel, rendkívül intenzíven. A szülésznőt kértem, hogy hadd menjek ki a vécére, amíg lehet. Az első szülésnél emlékszem, a szervezetem olyan jól elrendezte a „kitakarítást”, nem kellett beöntés, mert a fájások előtt hasmenésem lett magától. Most is éreztem ennek szükségét, ki kellett mennem. A szülésznő elkerekedett szemmel kérdezte, már kakilni kell? Megvizsgált, és felkiáltott:
„Eltűnt a méhszáj, most már nem mehetsz sehova, szülünk!”
Elkerekedett a szemem, mert én arra számítottam, hogy még órák vannak hátra. Határozottan emlékszem, mit válaszoltam:
„Én még erre nem vagyok felkészülve!”
A szülésznő azonban közölte, hogy rég látott ilyen szép méhszájat, úgyhogy gyerünk, nincs visszaút! Az orvosom mindeközben csak felügyelt, mellettem állt, de nem avatkozott be.
Aktívan bevonták a férjemet, utólag elmondta, hogy úgy érzi, ő is részese volt az eseményeknek, nem csak szemlélő, aki nem tudja enyhíteni a szenvedésemet. Ő tartotta a fejemet, előre a nyomáskor, és megpihenni a következő előtt. Mindig kértem inni közte, de csak kortyokat. Fekve nyomtam, de nem kellett öt nyomásonként fordulni, mint a grillcsirke, az első szülésnél ez úgy volt. Amikor már látszott a hatalmas frizurája, kérték, hogy csak lihegjek a következőnél a gátvédelem miatt. Olaj következett, de nagyon csípett, valószínűleg már akkor repedtem. Jött a baba megállíthatatlanul. Amikor a feje már kint volt, kérdezte az orvos, hogy meg akarom-e simogatni. Óriási erőt adott az utolsó percekhez, amint megérintettem a kis fejecskéjét. Még egy nyomás, és kiszaladt a kis teste is.
Ami nem is volt olyan kicsi: 3540 gramm és 57 centiméter. Mivel kevés időt töltött a szülőcsatornában, nem deformálódott a feje csúcsosra, szép kerek, rózsaszínű kis tündérként tették a mellkasomra. Olyan volt, mint egy pár napos csecsemő. Másfél óra telt el az első fájás óta.
Megvárták, amíg lüktet a köldökzsinór, csak ekkor vágták el. A méhlepényt sem kirántotta belőlem az orvos, mint az első szülésnél, hanem megvárta, amíg magától kicsusszan. Egy enyhe nyomással a hasamon segítette leválni.
Ami ismerős volt, az a csillapíthatatlan lábremegés, ami a szülést követte. Szegény férjem hiába takargatta még a pulóverével is. Nem fázás, hanem izomremegés, az orvos szerint a fáradtságtól, megterheléstől. Mindenesetre nehezítette a dolgát varrás közben. Sajnos az első gátmetszés helye berepedt, azt is helyre kellett hozni. És hát a kisasszony olyan tempóval jött, mint a gyorsvonat, nem volt idő semmire. A nagy sérülés ellenére mindössze négy napig fájt, aztán szépen regenerálódott.
Ami miatt megírtam a történetet, nem is igazán a technikai részletek, azt úgyis mindenki máskent éli meg. Nem kívánom újra szítani a császár kontra hüvelyi szülés állóháborúját sem. Hanem az, hogy az én beállítottságomhoz mennyire passzolt ez a tervezettség. Szeretem előre tudni, mi fog történni, és a szüléssel kapcsolatban nehéz volt elfogadni, hogy nem irányíthatok.
A túlhordás, meg az alig kétéves testvér miatt állandóan azon rettegtem, nehogy a játszótéren folyjon el a magzatvíz. Bárhova mentünk, mindig lepergettem előre egy lehetséges aznapi forgatókönyvet: hogy jutnánk be a kórházba, ki vigyázna a nagylányra, hol a cucc, mit ettem aznap, mindent. Volt egy éjszakai és egy nappal riasztható családtagunk a felvigyázásra. Minden este úgy feküdtünk le aludni, hogy talán ma éjjel mehetünk végre a kórházba. Ez a bizonytalanság engem felőrölt, feszült voltam, az egész család érezte. Ezért kimondottan hálás vagyok az orvosomnak, hogy mérlegelve az egészségügyi faktorokat, a döntésben kikérte a véleményemet. Hogy én fel vagyok-e készülve. „Van kedve ma szülni?” Még ma is elmosolyodok rajta. Végiggondoltam, beszéltem a férjemmel is, és úgy döntöttünk együtt, hogy igen, van kedvünk! És ez meghatározta az egészhez való hozzáállásomat. Összességében pozitív élményként zártam az - egyébként pokoli fájdalmakkal teli - világrajövetelét.
Persze, biztosan sokan úgy gondolják majd, miért ugrasztottuk ki a babát a bokorból, miért nem vártuk meg, míg neki a legalkalmasabb. Hangsúlyozom, az orvos úgy látta, nem érdemes megvárni a 41. hetet, elég nagy baba, áramlás és méhlepény is rendben volt. Tudatosan döntöttünk így, együtt. Az egyenlet így is többismeretlenes maradt a szülés kimenetelét tekintve, legalább egyet, a mikor-t tudtam előre.
Lehet, hogyha vártunk volna, a bizonytalanság okozta stressz kihat az egész szülésélményre, csak legyünk túl rajta! Így viszont izgatottan vártam, hogy aznap bekövetkezzen.
Aki programcsászárral szült, az is hasonlóan érez?
E.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
