Sok szüléstörténetet olvastam már, és úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy én is megosszak egyet az én hármamból. Persze mindegyik megér egy misét, de az első gyermekem születése talán mégis inkább kettőt.

Első kisbabás fiatal anyuka lévén mindent megpróbáltam megtanulni, amit a szülésről tudni kell, és már jó korán választottam magamnak orvost, aki ajánlott kismamatornát és szülésfelkészítő tréningeget a kórházban, plusz a védőnőm is nagyon aranyos volt és sokat beszélgetett velem, meg persze az anyukám is igyekezett mindenre fölkészíteni, tehát azt hiszem minden tőlem telhetőt megtettem. A kiírt napra szépen összekészítettem a kis csomagomat és türelmesen vártam a babát. Végül két nappal később gondolta, hogy kibújik. Már napközben is voltak fájásaim. Szóltam a páromnak, aki dolgozott, hogy álljon készenlétben, ha telefonálnék. De akkor, amikor ezt meghallotta, annyira izgatott lett, hogy nem bírt tovább a munkahelyén maradni és hazajött, bár mondtam, hogy lehet, hogy csak késő estére lesz belőle kórházba menés, de ő akkor is szeretett volna velem lenni.

Csak éjszakára lettem rosszul és hajnal kettőkor mentünk a kórházba…

Pont ügyeletes volt a dokim, így hát szépen megvizsgált és azt mondta, hogy lesz ebből baba, csak nem most, hanem később, de már nem küld haza, menjek és válasszak egy szimpatikus szülőszobát.

Bent a szobában azután elmúltak a fájások, pedig esküszöm, előtte már hárompercesek voltak. Közben édesanyámék is beértek a kórházba és szépen izgultak a folyosón. Szerintem nagyon ügyesen viselkedtem, bár néha kicsit kiabáltam, amit már így utólag bánok (talán mindig ezt láttam a tévében, és azt gondoltam, így kell szülni), de három gyereket kellett szülnöm mire meg tanultam, hogy hogyan kell igazából.

Sokáig vajúdtam, hol erősödő, hol meg eltűnő fájásokkal, de aztán az egyik szülésznő, (mert ha jól emlékszem, hosszú benntartózkodásom alatt, hármat használtam el) beleültetett egy kád meleg vízbe, és komolyan mondom, hogy elaludtam! Csak akkor keltem, amikor fájásom volt, és közben tényleg aludtam! Hihetetlen! Azóta is minden alkalommal megfogadtam, hogy a kádba fogok ülni, de a többinél nem kellett, mert csak kicsusszantak.

Mikor már azt hittem, hogy bekakilok, mondtam is a páromnak, hogy mindjárt kakilok egy gyereket. (Bocs a közönséges szövegért, de tényleg ezt mondtam.) Akkor megvizsgált a szülésznő és közölte, hogy ez az a fájás, amire vártunk. Juppííí. Gyorsan szóltak a szülészorvosnak, aki megrepesztette a burkomat (a gyerek burkát), és tényleg kettőt kellett nyomnom és kinn volt. Gyönyörű kisbaba, de én miért nem vagyok jobban? Innen rémdráma.

Két órát töltöttem a szülőszobán megfigyelésen, amikor is semmi érdekes nem tűnt föl senkinek, a gyerek cuki volt az apukája boldog, én meg nem tudtam magamról, iszonyúan fájt mindenem. Tényleg mindenem, és azt gondoltam, tuti, hogy én a világ leggyengébb embere vagyok. A többiek szülés után felállnak, esetleg sétálnak, ki tudnak, menni a vécére stb. Én meg csak fekszem és szenvedek.

Mikor megpróbáltak fölállítani, hogy átmenjek a szobámba, elájultam, de ez sem jelentett senkinek semmit. Mindenki, én is és a környezetemben mindenki megállapította, hogy gyenge fajta vagyok, biztosan így is van. Kértem egy fájdalomcsillapítót. Mondták, hogy egyek, igyak minél többet. Anyukám, a drágám bejött a szobámba és próbált ápolgatni: etetett, itatott, és mikor látta, hogy végem van, szólt a nővérkének. A nővérke tuti hogy meg akart azzal ijeszteni, hogy ha nem szedem össze magam, akkor szól az orvosnak. Egy kicsit valóban meg is ijedtem, és próbáltam rendbe szedni magam, de őszintén mondom, hogy nem tudtam. Végül mégiscsak szóltak az orvosnak. Mire odaért, már újra tolófájásaim voltak és nagyon a határán voltam az ájulásnak, tényleg.

Aranyos doki jött egy másik női orvossal, akinek a vizsgálat közben majdnem eltörtem a kezét, annyira szorítottam. Megállapították, hogy belső vérzésem van, és amilyen gyorsan csak tudnak, meg kell, hogy műtsenek. Azért vannak tolófájásaim, mert a vérömleny akkora a pocakomban, mint a baba volt, és a testem úgy érzi, hogy ezt is meg kell szülnöm.

Nagyon-nagyon nehéz leírnom, hosszú-hosszú ideje nem beszéltem róla, a kisfiam már nagyfiú, és hamarosan iskolába megy, ha valakinek elmondtam, csak a lényegre szorítkoztam. Nem is tudom, miért mesélem el. Félek a kommentezőktől is, hogy minek rémdrámával ijesztgetni a szegény szülni váró kismamákat, meg hogy ez nem verseny, hogy kinek volt szörnyűbb a szülése. Nos, én már mindenképpen nyertem, mert életben maradtam. És hogy leírom, nekem is elmondja, hogy valószínűleg földolgoztam. Nem kell félni, nem fognak hozzám hasonlóan járni, mert a dokik azt mondták, egymillió anyukából egy jár így.

„Te vagy az egy, az egy a millióból.”

Bementünk a műtőbe. Először alá kellett írnom valami fura papírokat, hogy megműthetnek, meg nem tudom, de azt hiszem, hogy azt is aláírtam volna, hogy nem kérek újraélesztést, mert már nem is láttam semmit. Vacogtam a félelemtől és a vérveszteségtől, és tényleg nehéz volt nem elájulni. Csak megpróbáltak egy pillanatra fölültetni, hogy a gerincembe adják az érzéstelenítőt, de nem tudtak, úgyhogy az oldalamra feküdtem. Amikor ezen túl voltunk, még mindig magamnál, mert ugye nem altattak, csak érzéstelenítettek, akkor először alulról, a hüvelyem felől próbálták megtalálni a vérzés okát. Nem fogok mindent részletesen leírni, mert nem is emlékszem rá és nem is akarlak a műtét részleteivel untatni titeket. A lelki részére koncentrálok. A fejemnél nem igazán történ érdekes, az aneszteziológussal beszélgettem, vagyis mondta, hogy nemsokára kapom a vért, amire mondtam, hogy jó, hátha akkor nem fázom ennyire. Aztán hogy próbáljak aludni. Mire én, hogy nagyon félek. Utána, hogy jött most már sebész is és a saját orvosom is. Csak néztem rá és reméltem, hogy egyszer csak mond valami biztatót, de hát mit mondhatott volna?

Egyszer csak, nem tudom pontosan, mennyi idő telt el, odajött a saját orvosom a fejemhez és elmondta, hogy sajnos nem tudják megtalálni a vérzés okát, és mivel még mindig nagyon erősen vérzek, ezért kénytelenek elaltatni. Felvágják a hasam és felülről is keresgélnek. Csak annyit mondtam, hogy jó. Rettentő egy beszari vagyok, nem mertem semmi többet kérdezni, nem mertem megkérdezni, pedig ott volt a nyelvemen és semmi mást nem csinált a kérdés, csak ezerrel dübögött a fülembe: ugye életben maradok? Azt éreztem, hogy ha megkérdezem, akkor kimondódik, akkor valóra válik, akkor megtörténik, nem mertem megkérdezni, csak magamban kérdeztem meg vagy ezerszer és csak elképzeltem, ahogy kapaszkodok a kezébe és kiabálok, hogy engem meg kell menteni, most szültem egy kisfiút fel kell nevelnem, és még rengeteg boldogságon kell átesnem… De nem mondtam, csak annyit, hogy jó.

Tényleg elaltattak, és tudom, hogy nem hiszitek el, de végig álmodtam. Talán azért, mert nem üres gyomorral műtöttek, hanem szót fogadva enni próbáltam a szülés után, és így kicsit éberebb voltam, de álmodtam. Az ismerőseim műtenek, barátok, családtagok azok az emberek, akiknek számítok, hogy ők mind ott állnak a műtőasztal körül és az életemet próbálják megmenteni. Hat órán keresztül zajlott, ha jól emlékszem az elmondottakra, mert megmondom őszintén, hogy utána is még sokáig nem bírtam fölfogni a történteket.

A szüleim és a párom kint a műtő előtt csak azt figyelték, hogy hogyan hordják sorra a vérkészítményt. Az, hogy ők mit éltek át, egy másik külön szörnyű történet. Milyen lehet anyaként a gyermekedért, szerelmesként a párodért aggódni, mikor azt gondoltad, hogy ez életed egyik legboldogabb pillanatai közé fog tartozni a mostani.

Amikor felkeltem, emlékszem a csávóra, aki a csövet húzta ki a torkomból, és tényleg nem kaptam levegőt. Akkor arra gondolta, hogy te jó ég, túléltem a műtétet, és megfulladok ettől a hülye csőtől, de persze nem fulladtam meg. Egy kicsit még hagyták, hogy magamhoz térjek, elbúcsúzzak anyukétól, meg a fiam apjától, és mikor már kitisztult az altató, lefolyt az utolsó vérkészítmény, akkor bejött egy kedves, jóképű, fiatal orvos. Előadott egy rémtörténetet arról, hogy a műtét közben sajnos átszakadt a hüvelyem fala, és hogy bár megvarrták, sajnos a végbelemet tehermentesíteniük kellett, ezért a hasam oldalán a köldököm mellett csináltak egy sztómát, oda kivezették.

Ezután csak csend, nincs mondanivalóm, 26 éves voltam fiatal, gyönyörű. Szülni mentem a kórházba, és bár életben vagyok, a vécét csak pisilésre használhatom. De jó hírük is volt, megmaradt a méhem, ha akarom, még szülhetek. Vicces, akkor úgy gondoltam, hogy ez semmit sem számít, úgysem szülök soha többé, és nem is bántam volna, ha nincs. Azóta sokszor eljátszottam a gondolattal, de azért mivel van még két gyerekem, így persze örülök, hogy megmaradt, hiszen nem vele volt a baj.

Na, jó, miután már írás közben is telebőgtem vagy három csomag zsepit, most jön a happy end, minden jó, ha jó a vége. A kivezetés tényleg csak három hónapot vett ki az életemből, ami valóban katasztrófa volt, de hát a kisbabára is koncentrálni kellett, így gyorsan elröpült. Ma már csak a csúnya sebhelyek emlékeztetnek a pocakomon, de ez semmi, tényleg semmi.

Amikor hazaérkeztem, apukám azt mondta, hogy most már választhatok, hogy melyik szülinapomat akarom ünnepelni!

Folyó

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?