Sokáig mondogattam, hogy nekem aztán sohasem lesz gyerekem, férjhez sem fogok menni tuti, dehát mit mondhattam volna, mikor megkaptam a gyűrűt? Gyereket azonban továbbra sem szerettem volna. Nem éreztem, hogy ketyeg az órám, nem éreztem, hogy fészket kell raknom, nem érztem, hogy most aztán ide egy gyereket nekem, de azonnal. Nagyjából az összes döntésemet így hoztam meg az életben, ez sem volt kivétel.

Persze, amikor első nekifutásra nem sikerült, jött a szokásos rágörcsölés, stressz a nemlétező kontroll miatt. Végül azért viszonylag gyorsan, a negyedik próbálkozásra sikerült. Akkorra viszont már úgy lelazultam, hogy csak az tűnt fel, hogy már régen számolgattam a napokat a naptárban. Teszt pozitív, férjnek éjszakás műszak után mutattam, onnan kb egy hétig csak vigyorgott. Én meg teljesen be voltam tojva.

Az orvos, akinél az éves rákszűréseket csináltattam, nem a városban vezet szüléseket (vidéken, megyeszékhelyen élünk), nem szerettem volna sokat utazni, meg elég pénzéhesnek is tűnt a végére, úgyhogy próbáltam keresni egy másikat. Kérdezősködtem, de persze mindenkinek a saját orvosa volt az etalon, mástól meg pont rá hallottam rosszat... Végül kiválasztottam az egyik főorvost és bejelentkeztem a magánrendelésére. Mivel főállásban dolgoztam, gondoltam, így nem töltöm majd a fél életemet várakozással. Na, ez volt az első tévedésem. A minimum az 3 óra volt, amit általában ott töltöttünk.Ilyenkor mindig szépen vontuk le a szülésre kigondolt pénzből az ezreseket.Merthogy amikor az ember rákérdez az anyagiakra, elég szemérmesek tudnak ám lenni. Csak hümmögött, hogy hát ő azt nem mondhatja meg, amennyit gondolunk, stb. Amúgy a munkájával nem volt nagy gondunk, bár nem volt egy mosolyhuszár, de nekem nem is ez volt a fontos. Nem ugráltam, kitartottam. A terhességem alatt semmi panaszom nem volt, havonta egyszer mentünk hozzá, megkukkantottuk a kis kukist, mosolyogtunk, boldogok voltunk.

Az utolsó másfél hónapban már nem dolgoztam, akkor realizáltam igazán, hogy ha a felmászott kilókat nézem, még egy ember belém költözött. Pedig istenbizony nem ettem kettő helyett, mégcsak kívánós sem voltam, viszont a mozgást gyakorlatilag kiiktattam sajnos. Otthonról dolgoztam, egész nap ültem. Akkor sétáltam, ha vásárolni kellett. Legközelebb erre nagyon fogok figyelni, az biztos.

Amit talán még nehezen viseltem, az a gyomorégés. Főleg éjszaka volt szörnyű arra ébredni, hogy olyan, mintha sósav mardosná a nyelőcsövem.

Valószínűleg a hízásnak és a korai vizesedésnek köszönhetően a vége fele megugrott a vérnyomásom, és többször rosszulléttel ébredtem fel. Egy ilyen után bementünk az ügyeletre, hogy azért nézzék meg a lurkesz jól van-e. Ő jól volt, de engem bent tartottak “megfigyelésen” három napig. Ezalatt egyszer sikerült vérnyomást mérniük... Az orvosomat természetesen felhívtam, be is ugrott egy teljes percre, amikor is elmondta, hogy ezt így szokták, bírjam ki. Mivel teljesen jól éreztem magam, leszámítva a bűnrossz kajákat, amiből semmit nem ettem meg, nem kérdezősködtem tovább, és nyugton vártam. Amúgy is nyilvánvaló volt, hogy a nővérkék nem szívesen foglalkoznak az emberrel. Egy fiatal lány volt csak, aki kedves volt, és párszor meg is kérdezte hogy vagyok. Remélen, kitart a lelkesedése.

Miután hazaengedtek, folytattuk a készülődést, hogy hol legyen a kiságy, vegyünk-e még egy játékot/plüsst/kisruhát. (Nem, nem kellett volna, de én nem tudtam megállni.) Együtt szereltük a bútorokat, még a kölök is segített néha egy-egy rúgással.

Aztán sikerült elkapnom egy szupi hányós vírust. Először azt hittem, csak elcsaptam a gyomrom, de mikor már a víz is kijött, és kb. harmadszorra ölelgettem a csészét, és mozgást nem éreztem bentről, megint irány az ügyelet. A parkolóban még megkínáltam az egyik fát, majd csengetés, lépcső. Kórházi csomag a biztonság kedvéért a kocsiban. Rámtették a kütyüt, és bár picit várni kellett, de elkezdett izegni-mozogni bent a lurkó. Asszem mindketten megnyugodtunk. Ekkor már csak talán egy hét volt a kiírt időpontig, úgyhogy megint bent akartak tartani, amibe nem egyeztem bele. A terhespatológiára nem mehettem, nem akartam mindenkit végigfertőzni, a másik lehetőség a fertőző osztály meg nem hiszem, hogy egy kismamának való lenne. Saját felelősségre távoztam egy popsiszuri kíséretében, ami segített abban, hogy legalább a víz bennem maradjon. Otthon fekvés, és puffasztott búza, meg főtt krumpli. A férjem mindenben segített végig, így könnyű volt hamar felépülni.

Iyenkor már hetente járam ctg-re a kórházba, mert az orvosnak nem volt hozzá felszerelése. Elvileg azon a napon mentem mindig, amikor ő volt, de kb. egyszer találkoztam vele, a többi alkalommal mindig valakit megkért, ő meg elrohant.Ezt még megértettem volna, nyilván a szülőszobán volt dolga (legalábbis nagyon szerettem volna ezt hinni). Az utolsó ctg-s napon viszont pont ő volt a kiértékelésen, gondoltam de jó, végre megbeszéljük a részleteket. Mivel meg sem ismert – vagy csak úgy tett – ez nem jött össze. Mikor rákérdeztem, hogy mi lesz, ha a kiírt dátumot túllépjük, nem túl kedves hangnemben közölte, hogy akkor várunk még egy hetet. Na, itt bántam meg végérvényesen, hogy őt választatottam. Azért próbáltam kizárni ezt a rossz érzést, és már a szülésre koncentrálni, amit ezek után mindenképp egy hétvégi napon szerettem volna végigcsinálni. Nem akartam, hogy egy ctg után csak simán bent tartsanak, és a nagy nyüzsi közepén kelljen cuccolnom, meg készülnöm.

A következő szombaton elég szép idő volt, kint kertészkedtünk, aztán pedig bográcsoztunk egy finomat.

Miután lefeküdtünk, nem sokra rá felébredtem, hogy ki kell mennem. Aztán megint. Azt hittem, a vírus lecsengése, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Éjjel 3-kor elkezdtem fájdogálni. Nem hiszem, hogy előtte voltak jóslófájásaim, vagy ilyesmi. Mindenki azt mondta, hogy olyan lesz, mint a menstruációs görcsök. Na, most nekem olyan nagy szerencsém volt mindig is, hogy sosem görcsöltem alatta. Nem is tudom még most sem leírni. Vissza is tudtam aludni közöttük. Végül csak nem múltak, így elkezdtem figyelni az órát. Kb. 5 percenként jöttek, de egyáltalán nem volt durva, vagy kibírhatatlan, azt hittem, ezek a jóslók. Nem akartam habra bemenni, mert akkor tuti megint nem engednek haza, így még vártam egy kicsit. Továbbra sem múltak, úgyhogy reggel 6 körül felhívtam a szülésznőt, hogy most akkor mi legyen.

Mialatt beszélgettünk kérdezgette, hogy most is jönnek-e. Azt mondta, hogy ha ilyen nyugodtan tudok beszélgetni közben, akkor még nem kell izgulni, bár mikor megemlítettem neki, hogy többször meglátogattam a fürdőszobát, picit megváltozott a hangja. Megegyeztünk, hogy még lezuhanyzom, pihenek egy picit és meglátjuk. A telefonbeszélgetést meghallotta a férjem is, hiába mentem át másik szobába. Nem tudom, melyikünk volt jobban beparázva. Jó sokáig álltam a zuhany alatt, ellenőriztem, hogy elvégeztem-e rendesen a lenti karbantartást (egy ideje csak emlékeztből tudtam borotválkozni), de szerencsére előtte nem sokkal rendbeszedtem magam. Fájások még mindig voltak, még mindig 5 percesek. Pihenésképpen még elindítottunk egy Big Bang Theory részt, de végignézni már nem sikerült. Valószínűleg a meleg víz megtette hatását, a fájdalom kezdett erősödni. Újabb telefon a szülésznőnek, akinek már nem sikerült egy mondatot megállás nélkül elmondanom, így mondta, hogy 8-ra menjünk be, akkor van váltás, úgy lesz a legjobb. Legközelebb pár falatot ilyenkor biztosan eszem, mert akkor nem mertem, pedig már farkaséhes voltam.

Gyönyörű vasárnap reggel volt, pont ahogy elképzeltem. A kórházba érve már rutinosan mentünk felfelé, csengettünk és mondtuk végre, hogy jöttünk szülni. Amíg felvették az adatokat, a férjemnek kint kellett várnia, influenzajárvány volt, így gyakorlatilag üres volt az épület, egyedül ücsörgött kint. Megvizsgáltak, mondták, hogy tágultam valamennyit, minden rendben, én pedig mondtam, hogy a szülésznőnk már úton van,ő majd értesíti az orvost, így csak a kötelező kérdéseket tették fel. Rajtunk kívül még egy nő volt az egyik szülőszobában, úgyhogy az adatok felvétele után bevittek a legtávolabbi, legnyugodtabb szobába. Közben megérkezett a szülésznő is, átvette a terelgetésemet. Becuccoltam, közben a férjemet is beengedték, felvette a cuki ruháját, és igyekezett segíteni. Rámkötötték a ctg-t, ami már akkor a vonal felett mért. Bár már meg-megálltam, de még mindig úgy voltam, hogy ha végig ilyen lesz, azt kibírom. Egy fiatal doktornő volt az ügyeletes, szimpi volt és lelkes, ami azért fontos, mert a szülésznő közölte, hogy az orvosunk épp vidéken van, így nem biztos, hogy beér. Ekkora kamut régen hallottam, de úgy éreztem, egyáltalán nem baj, főleg annak a függvényében, ahogy a végén viselkedett. Ezek után magunkra hagytak minket. Jó volt a csend, bár néha megszakította a másik szobában üvöltő nő hangja, de mikor ő megszült, tényleg csak mi maradtunk. Sétálgattam, mert feküdni nem esett jól, és próbáltam lazán végigsóhajtozni a fájásokat. Ez azért nem mindig sikerült. Zenével nem készültünk, a telefonon lévőket hallgattuk, így Vad Fruttikra és Budapest Bárra vajúdtam.

Ez ment egy-két órát. Közben néha ránk néztek, kaptam meggymagpárnát a derekamra, de amúgy békén hagytak minket. Picit lassan tágultam, gondoltam, itt az idő elővenni valamiféle segítséget. Két labda volt, a kisebbikre én ültem, a nagyobbikra szembe velem a férjem. Közben ettem némi szőlőcukrot és vizet is kortyolgattam. Később a férjem igyekezett rábeszélni, hogy menjünk ki a mosdóba, talán egy kis zuhany is jól esne. Mikor felálltam, valami elkezdett folydogálni, de azt tudtam,hogy nem pisiltem be, mert máshonnan jött. Jött az ügyeletes orvos a szülésznővel egyetemben, és picit jobban megrepesztették a burkot. Ez volt talán az egyetlen olyan beavatkozás, amivel nem teljesen értek most már egyet, főleg, hogy a kisfiunk feje tetején is sikerült egy kis sebet ejteni. Ezek után nem csak folydogált a magzatvíz, hanem konkrétan ömlött. Megint rámkötötték a tappancsokat, és hagytak.

Ekkor a gép szerint a fájások gyengültek, amit én egyáltalán nem úgy éreztem. Valószínűleg elfáradtam már. Dél múlt nem sokkal, így mindenki ebédelt, teljes csend volt. A fekvés viszont nagyon rosszul esett, a gyerek beakasztotta a lábait a bordáim közé, úgyhogy kértem a férjemet, hogy szóljon valakinek, hogy vegyék le rólam azokat a bigyókat, szeretnék felkelni. El is ment keríteni valakit, de senkit nem talált. Mikor visszajött, mondtam, hogy ez nem lesz jó, mert ha így marad, leszedem magamról én, de az nem biztos, hogy szakszerű lesz. Gondolom, látta rajtam, hogy nem viccelek, így ismét elindult, immár végigkiabálva a folyosót, hogy ugyan jöjjön már valaki. Jött is mostmár a szülésznő, aki azt javasolta, hogy forduljak oldalra, hátha akkor jobb lesz, de a gépet még egy picit hagyjuk dolgozni. Ahogy oldalra fordultam, Vince úgy döntött, hogy na akkor neki most lett elege, nem marad bent tovább. Mondtam, hogy nem tudok nem nyomni, valami változott. A szülésznő szerencsére annyira rutinos volt, hogy rögtön látta, mi a helyzet.

A tappancsokat végre levették, nekem vissza kellett fordulnom hátra, közben már alakította is át az ágyat. Kértem, hogy emeljék feljebb a háttámlát, félig ülve jobban éreztem magam. A csecsemős nővér is betévedt, valamit behozott, de amikor ki akart menni, mondta a szülésznő, hogy csak annyira, hogy szól az orvosnak, és jöhetnek is együtt, mert itt mindjárt baba lesz. Jöttek is hamar, és mindenféle eszközt bontogattak, amikre szerencsére nem tudtam figyelni. Jobbra állt a férjem, fogta a kezem, rá koncentráltam. Ott kissé kétségbeestem, mert az események felgyorsultak, éreztem, hogy nem tudom a nyomást visszatartani, és nem tudom, mi fog következni. Az doktornő csak figyelt, a lényegi rész a szülésznőé volt. Akkor sikerült visszazökkennem, amikor mondta, hogy látja a fejét. Egy fájást át kellett lihegnem, aztán nyomni, ahogy csak bírok. Kedvesek votak, és biztattak, hogy jól csinálom, ami akkor nagyon sokat jelentett, segített megnyugodni picit. Két-három nyomás után éreztem, ahogy kicsusszan a kölök, és már sírt is fel. Közben a doktornőnek egy picit vágnia kellett, mert Vince annyira akart segíteni, hogy egyik kezével még utat is tört magának. 3470 gramm és 55 cm. 8-ra mentünk be, egykor már kint volt velünk.

Rögtön rátették a mellkasomra, én meg csak vigyorogtam, és azt mondogattam, hogy "sziaaa, sziaaa", mint valami beakadt lemez. Nem kezdett el kúszni a cici felé, csak sandított rám, és az újdönsült apjára. (A szoptatás később sem ment magától, de ez egy másik hosszú történet.) Közben összestoppoltak, ami eltartott egy darabig, és nem a kinti 3 öltés, hanem a benti jó hosszú felszántás miatt. Többször kérdezték is közben, hogy elvegyék-e addig a mellkasomról, de erőszakkal sem tudták volna, csak szorítottam az izmos kis popsiját.

Utána elvitték mérni, meg fürdeni, apja ment vele, én addig próbáltam felfogni, mi is történt, a szülésznő pedig letisztogatott. Aztán megkaptuk a családi pár órát, akkor már próbálkoztunk a cicizéssel is, több-kevesebb sikerrel.

Mikor lejárt az idő, kitoltak az osztályra, egy kétágyas szobába. A férjem elment kajáért, meg mindenféle cuccért, én meg aludtam mellettem a kis lurkó, és már akkor arra gondoltam, hogyha ilyen egy szülés, akkor nem lesz gond a második gyerek. Nem kellett se oxi, se fájdalomcsillapító, se érzéstelenítő,semmi olyasmi amitől féltem.

A testem regenerálódása azért jóval több időt vett igénybe, fél évet egész pontosan. Én vagyok az élő példa, hogy kizárólagos szoptatás mellett nemcsak hogy nem esik ki a menstruáció, hanem akár a kéthetenkénti is normális...

A végső konklúzióm, hogy egy jó nőgyógyász olyan, mint a nagy Ő – csak egyszer vagy kétszer jön el az ember életébe, de akkor nem szabad elengedni.

Bár így a fogadott orvosunk egy fillért nem látott tőlünk, spóroltunk nem keveset, azért azt gondolom, hogy szerencsém volt az ügyeletessel.

Ezzel, és azzal együtt, hogy nem akartam gyereket, életem legjobb döntésének tartom, hogy belevágtunk, boldog vagyok egy egy éves ördögfióka anyukájaként. Persze ehhez meg kell találni szerintem azt az embert, akinek érdemes szülni.

Cucli