Van két lányom az Elektra-komplexus dühöngő fázisában. Egy három és féléves és egy hatéves. Jó napokon kedvesek hozzám és rajzolnak nekem kis ajándékokat, megeszik, amit főzök nekik és elmondják a titkaikat. Jó napokon IS abban a pillanatban, hogy az apjuk belép az ajtón, nekiesnek és csüngenek minden szaván, metaforikusan és a nyakából, szó szerint. Rossz napokon nem nyúlhat hozzájuk senki, senki nem öltöztetheti őket, csak az apjuk, a hajukat sem szabad befonnom, és összevesznek az asztalnál, hogy ki ül a „papa” mellé. Ha a heverőre ül, az ölébe gömbölyödnek, mint a kiscicák. 

Amíg a férjem zuhanyzik, türelmesen leülnek a fürdőszobaajtóban, és várják, közben azt ismételgetve, hogy mennyire szeretik. Mindezzel megbékéltem, mert nagyon sok éve így van ez, és megváltoztathatatlan, és összességében nagyon cuki, ahogy tolerálják, hogy etessem, itassam, altassam, ruházzam őket. És most már azzal is megbékéltem, hogy hamarosan HÁROM lányom lesz, mert én vagyok az anya, aki apás lányokat szül, sorozatgyártásban.

Amikor a genetikai vérteszt eredményét megkaptam a 12. héten, hatalmasat nevettem. Mert szinte számítottam rá. Valahogyan előre éreztem. Azonnal a dolog jó oldalát kezdtem nézni, a dobozszámra újra felhasználásra váró, megtartott kislányruhát és játékot, azt, hogy alhatnak majd egy szobában, évekig. Azt, hogy mindkét meglévő lányom csajos, lánymániás, és nagyon jó barátok, és remélhetőleg könnyen befogadják majd az újabb kislányt. Még azt is elhittem, őszintén, hogy biztos vagyok eme álláspontomban, és tényleg megingathatatlanul örülök, hogy még egy lányom lesz. Nagyrészben igazam is volt, de nem számoltam azzal, hogy az emberek milyen erősen reagálnak egy háromlányos család hírére, arra, hogy maga a szülő rendben van ezzel, és azzal, hogy mindenkinek lesz egy szava ezügyben. Azzal sem számoltam, hogy amikor 8 hónapos terhesen a nagyobbik lányom közli velem hideg tekintettel, hogy „csak a papát szereti”, akkor utána, hormonális gőzben, megbántva, egy órát sírok, mert soha nem lesz anyás kisfiam (tudom, anyás lányom még lehet több is). Aminek semmi köze ugyan ahhoz, hogy nem szeretem a kislányokat, és főleg arról szól, hogy van valami, amit soha nem fogok átélni és megtapasztalni. Persze ez akkor is így lenne, ha 3 fiam lett volna.

Amikor másfél éve írtam egy posztot arról, hogy az USA-ban divatos lett a baba nemének felfedése egy kis ünneplés formájában, sejtelmem nem volt arról, hogy én valaha ilyen buliszervező helyzetbe kerülök még. Ezúttal viszont azonnal rácsaptam az ötletre. Mivel a magzat nemét egy telefonhívás folyamán tudtam meg, és a férjem nem volt ebbe beavatva, azzal kezdtem, hogy azonnal megkérdeztem tőle, hogyan szeretné megtudni a tényállást. Ott, azonnal, helyben, vagy akkor, amikor a gyerekei, másnap, egy torta által. Ő ez utóbbit választotta. Irigyeltem az önmegtartóztatását (én nem bírtam volna ki).

 

Rohantam a cukrászhoz tortát rendelni. A torta kívülről teljesen ártatlan kinézetű kesernyés csokitorta volt, egy nagy kérdőjel díszítéssel és egy rózsaszín virággal az egyik oldalon, kékkel a másikon (a virágokat kissé túllőtte a cukrász, de nem baj). Belülről a krém pedig rózsaszín, a nem-felfedő torták szabályát követve. A nagy pillanat másnap este, vacsora utánra lett időzítve. A gyerekeknek elmondtuk, hogy kistestvérük lesz. Majd a férjem belevágott a tortába, hogy ők hárman megtudják a nemét. Leírhatatlan pillanatok voltak ezek. Nagyon örülök, hogy lefényképeztem a gyerekek arcát, mert soha nem vettem volna észre azokat az arckifejezésket a meghatódottságtól. És hirtelen én is velük együtt örültem, egyre jobban, nem csak az új kisbaba tényének, hanem annak is, hogy a szinte azonnal “Rozi” munkanévvel ellátott gyerek lány lesz.

Ahogy a hasam kerekedett, és egyre többen tudták meg a hírt, szinte mindenki furcsán reagált arra, hogy 3 lányunk lesz. Volt, aki viccel ("Nem tudtad volna egy kicsit összeszorítania  fogad?” - kérdezte apósom), volt, aki elszörnyedve (“Hát, ez nem lesz semmi, te!”) , és volt, aki egy kérdéssel (ez volt a legirritálóbb, több százan kérdezték már meg, hogy “fiút szerettünk volna-e inkább”, avagy megpróbálunk-e még később egy fiút összehozni. Mindig kedvesen válaszolok, hogy nem, mi nagyon szeretjük a kislányokat mifelénk, és nem bánjuk, sőt, mi ilyet tudunk, jók vagyunk benne és mindenki tegye azt, amihez ért. Persze volt pár alkalom, amikor engem találtak viccesebb hangulatban, és közöltem a kérdezővel, hogy “ÉN spéci nem akartam semmit “összehozni”, én csak szexelek, és állandóan ez történik velem, mit csináljak, segítsen, adjon már tanácsot.”)

A lányos családok persze azonnali szövetségessé váltak. Nem kevesebb, mint 4 családot számoltam össze az ismeretségi körben, ahol több, mint két kislány van, és nincsen kisfiú. Biztosítottak arról, hogy milyen klassz dolog az. Dehát muszáj, hogy az legyen, nemde. Visszafordíthatatlanul, cáfolhatatlanul és végletesen nagyon sok nő fog élni ez alatt a fedél alatt. És nem, a férjem tényleg nem bánja, hogy bővül a rajongótábora.

Másutt

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?