34. hét

A héten volt a soron következő orvosi vizsgálat. Rengeteg kérdéssel készültem, olvasva a most bevezetett változtatásokat a várandóssággal kapcsolatban. Bevallom őszintén, ez a CTG 38. héttől kicsit zavart, de abban reménykedtem, hogy mivel én már jócskán előrehaladott állapotban vagyok, rám úgysem vonatkozna az új szabályozás. Nos, minden kérdésre választ kaptam, de az nem derült ki, kikre vonatkozik az új rendszer. Az orvosom szépen mindent beütemezett a következő hónapra, CTG-ket, streptococcus szűrést. Azért ezek után csak rákérdeztem, hogy hogy is van ez hivatalosan. Ő azt mondta, ez csak javaslat, és őt egyébként is szakmai szempontok vezérlik, és nem a hivatalos szabályozás. Így teljességgel megnyugodtam, és ismét konstatáltam, hogy jó kezekben vagyok, hála Istennek!

A vizsgálat mindent rendben talált, zárt méhszáj, csak a haskeményedést titulálta már a doki is kicsit aggasztónak. Magnéziumot javasolt, amit mondjuk már így is szedtem, és esténként egy pohár vörösbort, no meg sokkal több pihenést. Nos, ez utóbbin mosolyognom kellett, ő még bepróbálkozott: van-e tábor a gyerekeknek? Nem, nincs, az oviból is elegük lett, azért vannak már hetek óta itthon... A magnéziumot még néhány hétig szedhetem, aztán úgyis a szülés következik. Megbeszéltük a következő időpontokat, és szerencsémre labort is a klinikán csinálnak, nem kell külön a háziorvoshoz elzarándokolni. Még két hét nyugi következik, aztán jönnek a heti ellenőrzések.

Halmoztuk az élvezeteket, mert az orvosi vizsgálatos napon délután a védőnőnél is jelenésem volt. Bevonultunk, immár három gyerekkel. Szerencsére kordában lehetett őket tartani, mert hát aki nem viselkedik rendesen, nem hallgathatja meg a tesó szívhangját! Ez hihetetlen eredményeket produkált. A vérnyomásom a szokásos 90/60, nagyjából 10 kg hízás a mérleg szerint, semmi különös. A várva-várt pillanat közeledtével a Kicsi fensőbbsége teljes tudatában magyarázott a nagyoknak, hiszen ő már többször volt velem, míg a többiek most először. A Középső azért megkérdezte, miért kenik be a hasamat ragasztóval? Megint nem bírtam ki, és meg kellett várnunk, amíg jókedvem megszelídül, és meg tudtuk hallgatni a babócát. Nagyon lelkesen, csillogó szemmel hallgatóztak a gyerekek, nagyon aranyosak voltak. A fantáziájuk azért itthon beindult, és a központi kérdés az volt, mi lett volna, ha nem halljuk a szívhangot? A témát természetesen végigbeszéltük, de nekem a hátamon futkosott a hideg, és inkább bele se gondoltam a lehetőségbe.

A héten kicsit elfogott a pánik attól, hogy nem vagyok túl jól, nagyjából 6 hét van hátra, és még sehol sem állok az előkészületekkel a baba születésére. Még nincs meg a szekrény sem, és ha itt lenne, akkor is, még pakolászni se tudnék, mert szinte állandóan beáll a hasam. A férjem nyugtatgatott, hogy ne izguljak már, negyedszerre csináljuk, ha másnap megszülnék, ő összeállítaná a kiságyat, a légzésfigyelőt, venne pelenkát meg kimosna néhány ruhát ha megtalálja- ha nem vesz 3 garnitúrát és kész, a többi megvár. Nos, annyira azért nem nyugodtam meg, bár tény és való, némi igazsága vagyon az embernek.

Szerencsére két nap után javult a helyzet, a keményedések kicsit mérséklődtek, és meghozták a szekrényt a gyerekszobába. Volt nagy izgalom, szerencsére ismerős asztalos jött az édesapjával, így a gyerekeket messzemenőkig tolerálták, bár így sem volt könnyű az az 5 óra, amit eltöltöttek a munkával a gyerekszoba közepén. Az eredmény látványos lett, és nekiálltunk négyen rendet tenni, ruhákat elrendezni – miközben mindenkinek volt valami igénye és praktikus ötlete. Az a rész jó volt, amíg én csak ültem a földön, ők meg versengve futottak és hozták a másik szobából az ideiglenesen áthelyezett ruháikat, és raktuk be a választott fiókokba.

A dolog azonban nem volt ilyen egyszerű, hiszen egyik dologból következik a másik: így a Nagy bejelentette, hogy ő márpedig még aznap felköltözik a galériára, hiszen megígértük. Nagy levegő, jó, hát ha apa időben hazajön, és addig szépen kitakarítunk fent. El lehet képzelni azt a sebességet, amivel a galérián lévő játékok hatalmas összevisszaságban költöztek egy szinttel lejjebb, én meg csak kapkodtam a fejem.

Mindezek után megadóan másztam fel velük a lépcsőn egy lavór víz és három szivacs társaságában, és hagytam, hogy felmossák az egész teret. Hát, a művelet eredményesnek mondható, az biztos, hogy a felső 8 négyzetméterünk egyenletesen csillogott a hol vastagabb, hol vékonyabb vízréteg alatt. Akkor rekesztettem be a munkálatokat, amikor a Középső már csavarás nélkül dobta a padlóra a szivacsát. Tiszta lett. De tényleg. A nap végén természetesen a Nagy ágya is felkerült a helyére, igaz, este fél 10-re nyugodtak meg a kedélyek. Örültem, mikor csönd lett...

A következő néhány napban még folytatódtak a gyerekszoba átrendezésének munkálatai. Teljes takarítás, férjem a nehezét, én a kevésbé megerőltető dolgokat hoztam egyenesbe, míg végül a tiszta helyiségben a fiúk nekiláthattak a kiságy összeszerelésének. Én csak ültem, és sóhajtoztam, hogy megint itt a kiságy, amiben mindegyik kezdte a pályafutását, és már kezdtem rendesen elérzékenyülni, mikor a férjem megszólalt: ő inkább a Középsőre büszke, hogy milyen ügyesen csavaroz, odafigyel, és egyáltalán. Igaza volt, én is büszke vagyok rá! Jó érzés volt elrendezni a gyerekek szobáját, betenni a kiságyat, már mindenki nagyon várja a kis jövevényt – és én is kicsit nyugodtabb vagyok. Már tud hol aludni, ha hazaér!

Barnalány

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?