35. hét

Születés igen, és nem szülés. A második gyermekem majd’ három éve született meg, de nem áll rá a szám, hogy megszültem volna. Fontos, hogy ez nem okoz nekem semmiféle negatív érzést, amolyan ténykérdés számomra. Persze míg idáig jutottam, annak is története van, hisz mint korábban írtam, az első szülés nem múlt el nyomtalanul – és itt nem csak a lányomra gondolok.

Szóval az első szülés után néhány évvel felkerestem egy nőgyógyászt, mert mindenféle problémákkal küzdöttem (folyás, viszketés, nem részletezem). A vizsgálat után az orvos megállapította, hogy méhszájsebem van. Volt korábban is, így nem kételkedtem, megkezdődtek a kezelések. Ecsetelés, fagyasztás, nemtommi, mindenesetre semmi változás nem történt. Újabb és újabb orvosokat kerestem fel. Jártam agyondicsért orvos szakrendelésén, aki úgy beszélt velem, hogy máig kikérem magamnak, elmentem találomra az ügyeletes orvoshoz a normál rendelésre, elmentem magánrendelésekre, de semmi nem változott. Gyógyszereket kaptam fertőzésre, bár soha egyetlen tenyésztés nem mutatott ki semmilyen fertőzést, a karjukat széttárták és egyetlen problémaforrásként a méhszájsebet jelölték meg.

Nagyon elkeseredett voltam már, észbe kaptam, hogy kizárólag férfiakkal próbálkoztam eddig, keresnem kellene egy női orvost, akinek ha azt mondom méh, meg petefészek, meg itt viszket, ott fáj, akkor tudja, hogy miről beszélek és esetleg komolyabban is veszi. Kiderült, hogy az egyik kedves barátnőm női nőorvoshoz jár, nosza, tegyünk egy próbát!

Nem tudom szavakban kifejezni a különbséget, és nem csak azért, mert az első volt, aki rájött a valódi problémákra. Odafigyelt, kedves volt és igen, értette, hogy miről beszélek. Nos, először is alaposan kikérdezett, majd megvizsgált, ami két eredményt hozott. Egyrészt, hogy vélhetően allergiás vagyok az általam használt tisztasági betétre – pfff, milyen egyszerű – másrészt, hogy nincs méhszájsebem! Amit az elmúlt években – mert bizony évek teltek el az orvostól orvosig rohangálással – amit méhszájsebnek néztek, azok a szülési sérülések, amiket nem sikerült igazán szépen összevarrni. Ennyi. Végre.

Innentől – nőgyógyászati szempontból – viszonylag eseménytelen évek következtek, azonban elhatároztam, hogy innentől kizárólag női nőorvosokhoz megyek.

Aztán olyan három és fél éve megfogant a fiam én pedig veszett orvoskeresésbe kezdtem. Az előző sajnos nem jött számításba – egyrészt a kórház miatt, másrészt meg mert a magánrendelésnek nem volt fix tarifája, én meg nem tudtam megugrani az „annyit adjon, amennyit gondol” díjazást és folyton szorongtam tőle.

Szóval kerestem és végül találtam is. Egy közeli ismerősünk felesége – akit egyébként is ismertem – kiderült, hogy szülész-nőgyógyász. Nem tudtam, hogy nem lesz-e fura egy ismerős előtt levetkőzni, meg hogy valaki olyan kukucskál a lábam közé, akivel egyébként is találkozom. Végül győzött, hogy vele viszont minden körülményről, félelmemről, szorongásomról nyugodtan tudtunk beszélgetni.

Végül viszonylag zavartalan terhességet tudhatta magam mögött. Természetesen többször beszéltünk a szülésről. Magam is bizonytalan voltam, hogy mit is szeretnék. Végül abban maradtunk, hogy megpróbálnám újra a hüvelyi szülést, ha megígéri, hogy nem hagyja, hogy megismétlődjenek a korábbiak. Ő szavát adta, én pedig bíztam benne.

A baba végig haránt feküdt, míg nem a 39. heti ultrahangon már fejvégűbe fordult, hurrá, azonban a szülés közeledtének semmi jele sem volt. A terminus utolsó napján – megint egy vasárnap – behívott az orvos a kórházba ellenőrzésre. Felkerekedtünk családilag, úgy terveztük, hogy egy órácska alatt végzünk és miénk a nap. A ctg-nél jeleztem, hogy mintha visszafordult volna kölök keresztbe, amit az UH igazolt is. A doki nem akart hinni a szemének, az utolsó héten már nem szokás forgolódni odabent, főleg nem a jó irányból vissza. Mindenesetre kért egy kontroll UH-t, ami szintén megerősítette, hogy harántfekvés.

Mivel a terminus lejárt, így már nem engedhetett haza az orvos, hogy ha esetleg megindulna a szülés, azonnal be tudjanak avatkozni, és jelezte, hogy ő császármetszést javasol, mert az a biztosabb ebben a helyzetben. Beszélt az ügyeletes főorvossal is, aki egyetértett, hogy jobb lenne a császár mindkettőnknek, én pedig egy kis időt kértem.

Kaptam egy ágyat, a család elment a cuccaimért – semmit nem vittem, hisz nem szülni indultunk – én meg próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy önként a műtőbe vonuljak. Olyan félelmetesnek tűnt, annak ellenére, hogy volt már egy igen negatív tapasztalatom a normál szülésről, mégis jobban tartottam az ismeretlentől. Sosem volt még műtétem – leszámítva egy kisgyerekkori mandulaműtétet – és nagyon nyomasztott, hogy nekem kell meghoznom a döntést. Időnként beszéltem az orvos, kérdezte, hogy vagyok és őszintén elmondta, hogy vasárnap ketten a főorvossal nyugodtan meg tudnák csinálni a műtétet, azonban az osztályvezető hétfőn már nem biztos, hogy engedné, mert kifejezetten császárellenes, viszont ő minden nappal egyre veszélyesebbnek látja a helyzetet.

Végül igent mondtam, és beindult a gépezet. Előkészítés a szülőszobán, ahol kettesben lehettem a férjemmel, majd betoltak a műtőbe és jött a szúrás. Majd még egy és még egy és vagy hat egymás után. Az igazság az, hogy az elsőnél önkéntelenül ugrottam egyet – van ez így velem néha – de esküszöm, ez teljesen magától történik. Mindenesetre nem dicsértek meg, majd hallottam, hogy szentségelnek, mert valami kifolyt, nevezetesen a liquor. Ekkor még nem tudtam – csak sejtettem – hogy gerincsérvem van, de hogy ez okozott e gondot, nem tudni pontosan.

A műtét zavartalanul lefolyt, kiderült, hogy az én drága gyermekem nem csak hogy harántfeküdt, de az egyik lábát még be is dugta a szülőcsatornába, úgyhogy igen-igen jó döntésnek bizonyult a császár, mert semmiképp nem tudott volna megszületni.

A babát megmutatták egy pillanatra, majd hosszasan stoppoltak, végül letoltak a szobába – érdekes mód császárőrző nem volt.  Szerencsére a férjem még bejöhetett a bébivel egy kicsit a takarodó előtt. Másnap reggel minden normálisan indult, kicsit még gyenge voltam, a család bejött és a nővér megkért, hogy keljek fel, de neki el kellett szaladnia, én pedig nagy vagányan felpattantam, majd éreztem, hogy teljesen elborít a vér. A férjem elszaladt a nővérért, aki megnyugtatott, hogy ez előfordul és segített összeszedni magam. A lányom azonban úgy megijedt, hogy többet nem volt hajlandó bejönni hozzám – nem is erőltettem.

Sajnos még egy problémára fény derült rögvest, méghozzá, hogy elég sok liquor elfolyhatott, mert olyan postspinál fejgörcsöm lett, amilyet az ellenségeimnek sem kívánok. Innentől napokig csak teljesen vízszintes helyzetben tudtam létezni. Annak, aki nem ismeri a problémát, nagyjából úgy néz ki, hogy amint az ember megemeli a fejét, azonnal igen heves, elviselhetetlen fejgörcs alakul ki, a helyzeten javítani rengeteg koffein megivásával és fájdalomcsillapítókkal.  Az, hogy egyáltalán a mosdóig eljussak, komoly rákészülést igényelt minden alkalommal, fürdésről szó sem lehetett, a fogmosásig is három napnak kellett eltelnie. Brrrr. 

Négy nap után azonban végre hazamehettünk, bár a fejfájás még mindig kínzott, de otthon azért minden egyszerűbb volt. Mire a fejfájás elmúlt, a napokig tartó mozdulatlanságtól a hátam annyira beállt, hogy akkor sem tudtam aludni, amikor a fiam végre elaludt. A nappaliban ülve próbáltam pihenni éjszaka, mert ha lefeküdtem, olyan hátfájásom volt, hogy csak zokogtam. Végül elmentem a körzeti orvoshoz és kértem izomlazítót. Este megszoptattam a gyereket, majd bevettem a gyógyszert, és a következő alkalmat kihagytam, lefejtem a tejet és kiöntöttem, és végre jobban lettem.

Ráadásként a varratszedésnél kiderült, hogy sebgyulladásom van –persze nem lepett meg, mert napok óta hőemelkedésem volt – és ott helyben meg kellett nyitni a sebet. Nem volt kellemes élmény, de javulást reméltem tőle, ami azért szépen lassan be is következett. Bár a seb még hetekig levedzett, de profi lettem átkötözésben, fertőtlenítésben, tisztogatásban.  A hathetes kontrollon már minden rendben volt.

Most a harmadiknál megint új orvost kellett keresnem, mert az előző gyermeket szült – ez a gond a női orvosokkal…

Mindenesetre találtam ismét egy fiatal, ámde már szült női orvost, akivel át tudtam beszélni mindent. Az elején tisztáztuk, hogy császárt szeretnék és pluszban sterilizálást is. A terhesség közepén még egyszer rákérdezett, hogy tartom-e még a császárkérésemet, amin egy pillanatra elgondolkodtam, aztán rájöttem, hogy a meddővé tétel miatt nem szeretnék még egy műtétet, úgyhogy megegyeztünk a programozott császárban. Ráadásul az epém miatt is – amit mostanában fizikailag nyom a baba, erős fájdalmakat okozva ezzel – biztonságosabb, ha picit előbb kiveszi.

Persze most is bent van a zabszem, ahogy közeleg az idő, de tudom, hogy nekem még mindig ez a legbiztonságosabb módszer. A gerincsérvemről már van papírom, így előre tudok róla beszélni az aneszteziológussal, remélem, ez javít a komplikációmentesség esélyein. Ráadásul úgy néz ki, más választásom nincs is, mert ez a baba is haránt fekszik. Úgy látszik így kényelmes a méhem.

Mirca