Hogy honnan indultam? Nem voltam biztos a párkapcsolatomban, nem tudtam, hogy akarom-e őt. Eszembe sem jutott, hogy akarok-e egyáltalán valaha is gyermeket, pedig ebben a korban a nők már bizony sokan túl is vannak a szüléseiken. Kapkodó, bizonytalan életet éltem. Akkoriban hallgattam meg Csattos Ilona (Ilike) előadásait, és megláttam, megtapasztaltam, hogy hogyan lehet valóban másként élni az életet mindenféle misztikumok nélkül harmóniában és szeretetben. Különösen érdekes ez az én életemre vonatkoztatva, hiszen pszichológiai tanulmányaimat is felülmúlta ez a mindennapokban és mindenre kiterjedő, azonnal megélhető új, de mindenkiben benne rejlő tudás.
És csak egy pillanat volt, hogy biztos lettem magamban, ahogyan rájöttem, hogy szeretem őt, és alig várom, hogy megszülessenek, és nevelhessük közös gyermekeinket. Az első kisfiam fogantatására tökéletesen emlékszem. Pontosan tudtam a pillanatot, amikor a csoda megtörtént. És az egész kilenc hónap gyönyörűségesen, problémamentesen, boldogságban, már-már eufóriában telt. Minden pillanatát élveztem. Imádtam, ahogy a testem átalakul, ahogyan növekszik bennem a bébi. És képzelegtem, milyen lesz, amikor megszületik. Hogyan alakul majd át a párkapcsolatunk igazi családdá. És persze képzelegtem a szülésről is.
Elolvastam néhány könyvet, sokat beszélgettem a barátnőmmel, aki orvos és három gyermek édesanyja. Alaposan végigvettük a szülési fázisokat, mi után mi fog következni. Amikor a fájásokhoz értünk, a barátnőm igyekezett érzékeltetni, hogy milyenek is lehetnek, így hát én elképzeltem az életemben tapasztalt legnagyobb fizikai fájdalmat és igyekeztem arra gondolni, hogy ennél azért egy kicsit erősebb lesz. A szülésem napján minden „tervszerűen” történt, ahogyan a nagykönyvekben megírják: napra pontosan a kiírást betartva, reggel, majdnem ébredéskor egy jó nagy rúgással jelzett a kisfiam, hogy itt az idő, ő felkészült a kinti életre.
Nem sokkal később elfolyt a magzatvíz is és megérkeztek az első 10 percenkénti fájások. „Hm - gondoltam - ez egészen elviselhető.” Igaz, meg-megálltam, amikor erősödtek, de a nagy szünetek alatt bőven regenerálódtam. Szépen elkészültünk, és bementünk a kórházba, ahol a doktor úr már várt és megjegyezte, hogy egy ilyen szép terhesség után csakis könnyű szülés jöhet. Reggel 7 óra volt és 10 óráig szépen erősödtek a fájások. Az orvosok lelkendeztek, hogy milyen szépen megy a folyamat, szépen tágulok, minden a legnagyobb rendben, itt már hamarosan kisbaba lesz. 10 óra tájban viszont a fájások elkezdtek összeérni, úgy éreztem, nincs már szünet közöttük. Hiába ültem a gumilabdára, vagy fordultam jobbra és balra, nem enyhültek, nem tudtam pihenni, valahogy nem olyanok voltak, mint ahogyan korábban elképzeltem őket. Sokkal jobban fájtak!
Majd egyik pillanatról a másikra egyszer csak megszűnt a külvilág, az emberek szava nem ért el hozzám, a barátnőm és az orvosi team jelenlétét már nem is érzékeltem, semmi más nem volt csak én és a fájdalom, és nemsokára már én sem voltam csak az az iszonyatos érzés, hogy mindjárt meghalok, annyira fáj. Úgy telt el másfél óra, hogy azt sem tudtam, mi történik, „én” nem voltam ott, csak fájtam. Egy tiszta pillanatomban hallottam, amint az orvosom próbál velem kapcsolatba lépni:
„Anyuka, ebből hamarosan császármetszés lesz, nem tud kijönni a baba, a méhszáj bár tág, nem akarja kiengedni magzatát…”
Olyan iszonyatos ellenállást éreztem magamban, úgy éreztem, hogy ezt én nem akartam, nem így akartam. Hogy mi? Császár? Szó sem lehet róla! Ezt én nem így terveztem! És ebben az elmeállapotomban pontosan és tisztán megfogalmazódott bennem, hogy mit kell tennem. Így hát felálltam és közöltem mindenkivel, hogy köszönöm szépen, ebből én nem kérek, nekem ennyi volt a szülés és én most hazamegyek. Majd, mint aki jól végezte a dolgát, elindultam kifelé a szülőszobáról.
Akkor bejött a párom – aki csak fültanúja volt az elmúlt másfél óra szörnyűségeinek – és megkérdezte:
„Drágám, te nem akarod megszülni a kisbabánkat? Mert ha igen, akkor szüld meg!”
Nem értettem, hogy miről beszél, én csak haza akartam menni. Akkor a párom végső kétségbeesésében felhívta Ilikét (Csattos Ilona), aki rögtön engem kért a telefonhoz és a következőket mondta:
„Ez a szülés olyan, mint az életed. Emlékezz csak rá, hogy mindig mindent abbahagytál, amikor nehézségbe ütköztél, ugyanúgy, ahogyan ezt a szülést is abba akarod most hagyni. A babának világra kell jönnie, a szülést nem lehet abbahagyni.”
És akkor egyszerre letisztult minden. Ahogy megláttam, hogy mit is csinálok, ahogyan megértettem, hogy a szülésem folyamata sem más, mint bármilyen „tevékenység” az életemben, hogy ebben is csak azt tudom megélni, amit a mindennapjaimban, ahol jellemzően félbehagyom a dolgokat, felállva, elmenekülve a helyzetből és elfelejtve, hogy tulajdonképpen mit is akartam eredetileg, mi volt a célom. Így fosztva meg magamat nagyon sok mindentől, amit szerettem volna elérni. És ebben a tökéletesen tiszta pillanatomban végre újból tudtam, hogy nagyon szeretném megszülni a kisfiamat. És ugyanebben a pillanatban egy szemvillanás alatt szűnt meg minden ellenállásom. A testemet is elöntő meleg szeretet által alig 15 perc elteltével a karjaimban tarthattam a gyermekemet és végre beleveszhettem a mindent tudó, gyönyörű, végtelen mélységű szemeibe.
Kriszta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
