A várandósságom alatt rengeteg szüléstörténetet olvastam. Mivel már akkor is „paramami” voltam, igyekeztem csak pozitív szülésélményeket olvasni. Ezek a történetek nagyon sokat segítettek lélekben felkészülni életem legszebb és egyben legnehezebb kihívására. Éppen ezért már jó előre eldöntöttem, hogy én is megosztom a saját szülésélményem. Ismerjétek hát meg a mi drága kicsi lányunk, Natália érkezésének történetét. 

Előzményként ott kezdeném, hogy életem eddigi 28 éve alatt, túl egy-két komolyabb kapcsolaton, sosem éreztem igazán erős késztetést arra, hogy gyereket szeretnék.  Egészen addig,  amíg nem ismertem meg őt, az igazi nagybetűs Férfit, akiből az én korosztályomban lássuk be, kevés van. Mellette jött a vágy, hogy babát szeretnék. Így viszonylag hamar belevágtunk és arra a bizonyos két csíkra szerencsénkre csak egy hónapot kellett várni.

A várandósságom elejétől szinte minden nap erős alhasi görcseim voltak, és a vérnyomásom is már az elején rendetlenkedett, így nagyon hamar pihenésre utasítottak. Már a 12. héttől veszélyeztetett terhesség miatt táppénzen voltam. A 9 hónap így sok pihenéssel telt, szinte csak a vizsgálatok és a kötelező intéznivalók miatt mozdultam ki otthonról. Párom sokat dolgozott, így mindig egyedül voltam. Emiatt és a folyamatos bezártság miatt a terhesség végére már enyhe depresszió lett úrrá rajtam. Nagyon vártam már, hogy túl legyünk a szülésen végre. Augusztus 2-re voltunk kiírva, de az említett panaszok miatt végig úgy gondoltam, hogy hamarabb fog érkezni a pici. A 37. héttől jártam ctg-re, amin Nati rendszerint bealudt. Hiába a reggeli kávé,  a sok csoki és  a pocakrázogatás, őt bizony nem érdekelte, hogy mocorgást kéne produkálnia. Bár nem csodálom, hogy aludt szegénykém, hiszen az utolsó kb. három hétre kifogtuk a jó kis kánikulát, amit én is és ő is nehezen bírtunk.

A 39. heti vizsgálaton két nappal a kiírt dátum előtt az orvosom örömmel nyugtázta, hogy egyujjnyi a méhszáj. Viszont a méhnyak nagyon vastag még, így messze vagyunk a szüléstől. Elszontyolodva BKV-ztam haza.

Teltek a napok, elérkezett a kiírt dátum, de drága utódunk nem mutatta jelét annak, hogy ki szeretne jönni. Aznap kevésbé volt meleg, így vállalkoztam egy sétára a közeli bolhapiacon. Mindenki kérdezgette, hogy mikorra várjuk a babát és leesett az álluk, amikor közöltem, hogy mára várjuk, de nem akar jönni. Vicces volt látni a meglepettséget az arcukon.
Mivel elértük a terminus végét, úgy gondoltam, ideje kipróbálni pár szülésindító praktikát. Málnalevél teát már a 37. héttől ittam. Ezen kívül kb. mindent kipróbáltam a bábakoktélon és a lépcsőzésen kívül. Ittam tonikot literszám, ettem jó kis fűszeres ételeket, nagytakarítottam, de hiába.

A 40. héttől kétnaponta kellett járni ctg-re és áramlásvizsgálatra. Hétfőn még mindig csak egyujjnyi volt a méhszáj. Az orvosommal már pénteken megegyeztünk, hogy ha nem történik semmi,  akkor következő héten szombaton beindítják a szülést. Féltem az indítástól és a túlhordástól, ezért reménykedtem,  hogy mégis magától indul el a pici. Otthon igyekeztem sokat pihenni és enni, hogy legyen energiám a szülésre.

Kedden délután érdekes görcsöket éreztem, de mivel rendszer nem volt bennük, nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. Éjjel viszont furcsa mód fel-felébredtem rájuk. Eleinte vissza is aludtam köztük. Érdekes,  ekkor még meg sem fordult a fejemben, hogy talán ez már jelent valamit.  Aztán szerda hajnal fél ötkor már éreztem, hogy bizony ezek a derékból induló, menstruáció-szerű görcsök egyre fokozódnak. Ekkor kezdtem mérni az időt a fájások közt. Szabályosan 10 percenként jöttek. Hűha, gondoltam magamban, ennek már fele sem tréfa, itt ma szülünk. Párom is felébredt a mocorgásomra, de ekkor még csak annyit mondtam neki, hogy kicsit görcsölgetek, de nem vészes,  aludjon nyugodtan tovább,  hiszen tudtam, hogy aznap vagy dolgoznia kell, vagy ha szülünk, akkor hosszú napja lesz. Nem is tévedtem...

Meglepődtem saját nyugodtságomon. Azt hittem pánikolni fogok, ha elindul a szülés. Ehhez képest én szépen csendben kiosontam letusolni és fazont igazítani, elpakoltam még pár dolgot a kórházi csomagba, főztem egy kávét és bereggeliztem, mondván ki tudja, mikor ehetek megint. Hat órakor szólt párom ébresztője, ekkor én már bevittem neki a kávét és felöltözve ücsörögtem az ágy szélén a fájásokat méregetve, amik olykor gyakrabban jöttek, olykor kimaradtak. Elbizonytalanodtam, hogy akkor hogy is van ez. Nem szerettem volna potyára berángatni mindenkit a klinikára.

Párom persze rögtön levágta, hogy itt helyzet van, úgyhogy együtt tanakodtunk, hogy induljunk-e vagy ne. A védőnőm korábban felhívta a figyelmem, hogy jobb, ha már 10 perces fájásoknál elindulok a kórházba, mert szerinte a széles csípőm miatt a villámszülés sincs kizárva. Így hát riasztottuk párom munkatársát, akivel már előre lebeszéltük,  hogy ő visz minket szülni. Rajta kívül hívtam barátnőmet, ugyanis nálunk ő volt bent velem a szülőszobán. Utólag visszagondolva nem is baj, hogy párom csak akkor jött be, amikor már megvolt a kicsi.

Elindultunk a klinikára és a reggeli dugó ellenére fél nyolcra már be is értünk. Feldöcögtünk a felújított szülészeti klinika mozgólépcsőjén, majd végig a ctg-ről már jól ismert folyosón és becsöngettem a szülőszobára. Egy fiatalember jött épp, aki beengedett pár rezidenst. Neki szóltam, hogy

„Szia, bocsi ne haragudj,  de hajnal óta 10 perceseim vannak, sőt a kocsiban volt 7 perces is, szerintem én ma szülök.”

Láttam az arcán, hogy nem veszi túl komolyan a dolgot, de azért beinvitált egy vizsgálóba és megvizsgált. Ekkor esett le, hogy ő bizony doki, én meg lazán lesziáztam. Egyujjnyinál kicsit nagyobb méhszájat állapított meg, majd felhívta a dokimat, aki szerencsémre épp ügyelt. Jött is pár perc múlva. Megvizsgált, majd kért egy soron kívüli ctg-t. Mivel a ctg szerint minden rendben volt, így hazaküldött,  mondván otthon kevésbé stresszes vajúdgatni és szerinte maholnap szülünk. Na, pont ezt nem szerettem volna, hogy potyára odarángatok mindenkit a klinikára. Párom munkatársának közben el kellett mennie dolgozni, így BKV-zhettünk haza. Jó buli 10 perces fájásokkal tömegközlekedni, szentül hiszem, hogy felgyorsítja a dolgokat, mert miután hazaértünk már 7-8 perces fájásaim voltak. Párom beszaladt a munkahelyére, mondván pár perc alatt hazaér, ha kell. Pihengettem, ettem és írogattam a fájásokat.

Fél kettőkor jött haza párom enni. Kihasználtam az alkalmat és gyorsan letusoltam, amíg otthon van. Én tusoltam és kiabáltam neki a fürdőkádból, ha fájás jött, hogy tudja írni. Ekkor már szabályos 5 perceseim voltak. Felhívtam a dokim, hogy akkor én most induljak  vissza vagy sem. Persze menni kellett. Ismét telefonon mozgósítottunk mindenkit. Negyed háromra már a klinikán voltunk, de most nem is kellett csöngetni, a dokim már jött is elém. Megvizsgált és mosolyogva közölte, hogy itt bizony szülünk, kétujjnyi a méhszáj.  Még megkérdezte, hogy felkészültem-e. Mondtam, hogy amennyire lehet, igen, majd elszaladt szólni a szülésznőnek, aki két perc múlva már ott is volt.

Kimentünk a táskámért, barátnőmnek megvette párom a védőfelszerelést az automatából, engem pedig bekísért  a szülésznő a hatágyas vajúdóba, ahol ketten vártak császárra. Átöltöztem, majd felrakott ctg-re úgy két-három órára. Közben bejött barátnőm, én csendben fájdogáltam,  közben beszélgettünk. Egyszer kikönyörögtem, hogy engedjenek el pisilni, a szülésznő nem volt túl boldog a dolog hallatán, de kiengedett.

Kb. négy körül bejött a dokim és mondta, hogy megy a műtőbe, de amint végez, jön és megrepeszti a burkot. Így is volt olyan fél öt és öt között. A burokrepesztés egyáltalán nem fájt. Az kellemetlenebb volt, hogy fájás közben végezte el. Az egész procedúra kb. egy percet vett igénybe, a szülésznő és a doki is mondta, hogy ettől sokan félnek, hogy fáj, közben meg nem is. A mondandójuk végére már éreztem is, ahogy csordogál a kellemesen meleg magzatvíz. Tényleg olyan érzés, mintha bepisiltem volna.

Kb. félórát kellett még fekve töltenem egy összehajtott kórházi lepedővel a lábam között. Nagyon szerettem volna már felkelni, de nem engedte a szülésznő. Gondolom azért, hogy a magzatvíz nehogy kisodorja a baba feje mellé a köldökzsinórt. A félóra leteltét követően jött a szülésznő és átköltöztünk a szülőszobára. Kellemes hangulatú kicsi helyiség volt képekkel a falon, fotellel, külön mosdóval és zuhanyzóval. Előtte egy hosszú üvegfolyosóval, ami a klinika kertjére néz. Gyors pisilést követően itt sétálgattunk, amikor észrevettem, hogy a 4-es számú szülőszobán vagyunk. Nem szeretem a négyes számot, pedig április 4 -én születtem és eddig a 4-es szám mindig szerencsét hozott. Valamiért mégsem a kedvencem.

Elhessegettem a gondolatot, amiben segített az épp soron következő fájás. Jó volt sétálni, jobban viselte a testem a fájásokat, csak az zavart, hogy a csordogáló magzatvízzel megjelöltem az útvonalam, meg a lábam is. Ezért megfogadtam a szülésznő tanácsát és kipróbáltam a zuhanyt, igaz, gumilabda nélkül. Féltem, hogy leszédülök róla. A zuhany jólesett, felfrissültem, igaz, nehéz volt beállítani a víz hőmérsékletét, vagy forró volt, vagy hideg, de éppen jó véletlenül sem.

A zuhany után visszafeküdtem az ágyra és fájdogáltam csendben tovább. Még burokrepesztés után megjegyezte a doki a szülésznőnek, hogy ezt a babát már nem vele fogjuk megszülni. Így is lett, fél nyolckor volt műszakváltás, ezután jött be az éjszakás szülésznő,  aki nagyon kedves volt. Nyolc körül sajnos oxitocint kellett bekötnie, mert nem várhattak tovább arra, hogy magamtól tágulok tovább, hiszen én is és a baba is elfáradtunk már eddigre. Az oxi azonnal hatott. Erősebb és hosszabb fájásaim lettek, amiket egyre nehezebben vészeltem át. Barátnőm ekkor már végig fogta a kezem minden fájásnál, sőt, volt, hogy egy-egy erősebb fájásnál ő szorította az én kezem. Én nem szerettem volna energiát veszteni azzal, hogy szorongatom a kezét, jobban esett a kicsi szívhangjának ütemére dobolni az ujjammal barátnőm kezén.

Innentől már eléggé homályos volt minden. Elfogyott az erőm. Fizikailag és lelkileg is, hiszen nem tudtam, mennyi van még hátra. A fájásokat továbbra is igyekeztem csendben átvészelni. Közben fel kellett kelnem sétálni, emlékszem, egyszer hallottam egy kiabálást a szomszéd szülőszobából. A dokim berohant hozzám, azt hitte én kiabáltam. Majd a szülésznő adott még egy-két szurit. Talán méhszájlazító és görcsoldó volt, majd elküldött a vécére, hogy 4-5 fájást ott csináljunk végig, mert a baba jobban lejjebb tud jönni úgy. Na, itt már mondtam olyan dolgokat, amiket persze nem gondoltam komolyan. Az egyik, amire emlékszem, az volt, hogy megölöm az emberem (ezt poénnak szántam, de végül őhozzá is eljutott ez a kijelentés), a másik, hogy segítsen valaki, és valahogy vegyék ki a babát, mert nem bírom tovább.  Pedig ha tudtam volna, hogy milyen közel vagyunk a végéhez!

Ezután visszaültem az ágy szélére és szenvedtem. Ekkor már tényleg borzalmasan erősek voltak a fájások, de át kellett vészelni őket. Olykor bejött a doki, látta rajtam, hogy haladunk. Egyszer láthatta a tekintetemen, hogy már nagyon nem bírom, mert rögtön rávágta, hogy ne akarjak olyat kérdezni, amire nem tud válaszolni.  Amire még emlékszem, az az, hogy borzalmas volt, amikor fájás közben vizsgáltak. Nekem konkrétan jobban fájt a vizsgálat, mint a fájások. Már akkor könyörögtem, hogy ne nyúljanak hozzám, amikor láttam, hogy veszik fel a gumikesztyűt. Az egyik ilyen vizsgálat után kicsivel, olyan este 10 óra után hirtelen nagy tömeg lett a szobában.  Bejött a doki, a szülésznő és két rezidens. Plusz egy hölgy, ő szedte szét az ágyat szülés után. Ő nagyon-nagyon aranyos volt, kár, hogy nem tudtam, ki ő.

A vizsgálat ellen persze itt is sírva tiltakoztam, de barátnőm biztatott, hogy jót jelent, ha ennyien bejöttek és próbanyomást kell csinálni. Ezzel csak annyi baj volt, hogy nem volt tolófájás. Anélkül meg energia nélkül piszok nehéz nyomni, pláne, ha vizsgálnak is közben. El is szakadt a cérna, közöltem, hogy ennyi, nem tudok nyomni, nincs erőm, közben kiabálva kérleltem a dokit és a szülésznőt,  hogy ne nyúljanak hozzám. A szülésznő megkért, hogy forduljak jobbra, és ha érzem, hogy kell, akkor nyomjak, ő pedig nem nyúl hozzám legalább két fájás alatt. Így már könnyebben ment a dolog, ráadásul megjöttek a tolófájások is. Összetéveszthetetlen érzés. Tényleg olyan, mint egy nagyon-nagyon erős székelési inger.

Két fájás után már gyorsan vissza kellett fordulnom a hátamra, majd az újabb fájásoknál igyekeztem követni az orvos utasításait: szem becsuk, nagy levegő és tolunk lefelé. Ezzel nem is lett volna gondom, csak szegény szülésznő próbált segíteni a gátnál. Persze ez megint kellemetlen volt, tiltakoztam is, hogy így nem tudok nyomni, de gyorsan helyretett, hogy muszáj összekapni magam, mert a baba is elfáradt és leesett a szívhangja, úgyhogy segítenem kell neki. Ez varázsszóként hatott, nem tudom, honnan, de a maradék erőmet is összeszedtem, és ha jött a fájás, nyomtam, egy fájás alatt háromszor is. Két-három nyomás után felkiáltott a szülésznő,  hogy már látja a baba haját és nagy hajasbaba lesz. Ez szintén erőt adott, tudtam, hogy már a finisben vagyunk. Ekkor vettem észre,  hogy a doki kezében tű van. Egy pici szúrást éreztem a gátnál,  majd egy nyisszantást hallottam és éreztem, ahogy a szike végigsiklik a bőrömön. Nem fájt, de megjegyeztem hangosan, hogy „ezt éreztem”.

Közben persze ha fájás jött, nyomtam serényen. Aztán arra emlékszem, hogy a nyitott teraszajtón berepült egy nagy bogár. Rólam tudni kell, hogy minden ízeltlábúval hadilábon állok. Meg is jegyeztem, hogy bejött egy bogár, de érthető módon rajtam kívül ez kb. senkit sem érdekelt. Engem sem sokáig zavart, hiszen jött a következő fájás. Szerencsére olyan erős tolófájásaim voltak, hogy szó szerint összerántották a testem. Közben csuklani kezdtem, ami nem volt meglepő, hiszen már a vajúdást is végigcsuklottam. Szóltam is a dokinak, hogy várjunk, mert csuklok.

Az utolsó fájásnál a doki is besegített, felém állt és nyomta a hasam, ekkor már éreztem, hogy feszít lent a baba. A szülésznő megkért, hogy ne nyomjak. Haha, jó vicc, gondoltam magamban. Nem is bírtam visszatartani, a testem bizony csinálta a dolgát. Ekkor már kint volt a baba teste is. Nem számoltam, hogy hányadik fájásra lett meg, csak arra emlékszem, hogy a köldökzsinór háromszor is a nyakára volt tekeredve. Ezt gyorsan eltávolították és már fel is sírt a mi picikénk, olyan hangosan, hogy Apa is hallotta a folyosón. Ezután barátnőm elvágta a köldökzsinórt,  a picit lemérték, 3860 grammal és 57 cm-rel látott napvilágot 9/10-es Apgarral, pontosan 23 óra 00 perckor.

Majd bepólyálták, engem pedig összevarrt az orvos, közben az egyik rezidensnek mutogatta, hogy mit hogy kell. Meg is jegyezte,  hogy figyelmesen kell dolgoznia, nehogy Apa visszahozzon és panaszkodjon, hogy nem jól varrt össze. A másik rezidens, aki egy szimpatikus, fiatal lány volt, nem győzött hálálkodni, hogy megengedtem, hogy bent legyen. Ez volt az első szülése. Csillogott a szeme a boldogságtól, ezúton gratulálok neki én is az első szüléséhez. A varrás kellemetlen volt, de ekkor már nem érdekelt. Hatalmába kerített egy olyan eufórikus boldogság, amit még soha nem éreztem. Csak vigyorogtam és csodáltam a kislányunkat, aki miután bemutatták Apának, békésen nézelődött barátnőm karjaiban.
Az utómunkálatok után barátnőm kiment, Apa pedig bejött hozzánk. Így töltöttünk még egy kis időt együtt, igazi családként. Hajnali fél 2 körül vitték el a picit a csecsemősöknek, engem pedig tolószékkel toltak fel a gyerekágyas osztályra, ugyanis annyira szédültem, hogy egy lépést sem tudtam tenni. Nem aludtam egész éjjel, bár szerintem senki nem tud ilyenkor aludni.

A szülésem vége igencsak kaotikus lett, hiába szerettem volna csendben végigcsinálni, nem sikerült.  A végén kiabáltam, de nem bánom. Hihetetlen élmény volt, már a szülés után közvetlenül azt mondtam, hogy bármikor újra csinálnám. Ezt most is így érzem. Ezért a kis csodáért megéri ezerszer is kibírni. A fájdalom ellenére a szülésem kapcsán csak pozitív érzések maradtak bennem. Ezúton köszönöm itt is az orvosomnak, a szülésznőnek és mindenkinek, aki jelen volt a szülésnél és segített.

Külön köszönet barátnőmnek, nagyon sokat jelentett, hogy ott volt végig velem.
Remélem, a történetem segít az olyan elsőbabás anyukáknak felkészülni a szülésre, mint amilyen én is voltam. Annyit tanácsolok, hogy ne féljetek a szüléstől. A fájdalom kibírható, akár simán, akár császárral szülsz, és ami fontosabb, tényleg megéri, hiszen a végén találkozol azzal a pici emberkével, akit úgy vártál már, és aki bearanyozza az életed.

Natianya