Beczkó Mónika története biztosan nem egyedi, a bíróságra vitt ügyében született döntés viszont azt mutatja, igenis érdemes a figyelmen kívül hagyott jogainkért küzdeni, ha csak utólag lehet, akkor utólag.
Mónit egy hirtelen közlés alapján altatták el császármetszés előtt, mindezt nem beszélték meg vele, csak a feje fölött hallott a döntésről az utolsó pillanatban.
A TASZ rövid videóját, amelyben maga Móni meséli el azt a bizonyos szülést, itt tudjátok megnézni:
Nem a konkrét esetet boncolgatva, de a témát kicsit átgondolva jutott eszembe, hogy mennyi mindent nem tudunk, amikor szülni kórházba kerülünk. Tulajdonképpen mindegy, hányadik szülés, mindig történhet valami olyasmi, ami aztán borítja az addigi biztosnak vélt forgatókönyvet.
Én az első szülésemnél például azt sem tudtam, hol vagyok pontosan, hiába olvastam előtte százféle szakirodalmat, jártam Anya-magzat kapcsolatanalízisre, kismamaklubba, úszni, jógázni, baba-psziché foglalkozásra, és egyetlen védőnői vagy orvosi tanácsadást sem kihagyva vezényeltem pontról pontra a terhességemet, az éles helyzet más volt. A vége felé, amikor már csak a színtiszta kimerültséget éreztem, hallottam, ahogy felsír a lányom. De ezt valahonnan a távolból, egy messzi-messzi galaxisról közvetítették felém, én már nem is voltam ott szinte. De úgy gondoltam, hogy ha már a testemet alig érzem is, ha már fogalmam sincs, mióta és mit csinálok pontosan, akkor a sírás az biztos egy olyan hang, amit eddig kerestünk, amiért eddig küzdöttünk. Amennyire lehetett, happy ábrázattal felemeltem a fejem, és néztem a lábam közé. És akkor azt mondta a szülésznő, hogy - Nyugalom anyuka, a másik szülőszobán jött világra a gyermek, ez nem a magáé. Magának még dolgoznia kell.
Ahh. Tök ciki volt, egyben vicces, és még tragikus is, hogy ezt nem a választott, és akkoriban még hálapénzelt orvosom mondta, nem ő tájékoztatott, vagy figyelt rám szorgalmasan, nem, mert ő színházban volt, a feleségével, úgy kellett értesíteni. A szülés végére befutott, öltönyben és sokáig csak arról beszélt, hogy milyen volt a darab. Aztán amikorra Lear király elnyelte az utolsó nőjét is, addigra engem is elnyelt a szülés sötét folyama, és jó lett volna némi szóbeli segítség is, de ebben a kérdésben csak a szülésznőre támaszkodhattam, aki nem volt választott és nem volt hálapénzelt. Ő volt Kati, akitől annyi bátorítást és profi szakmai segítséget kaptam, hogy laikus megérzésem szerint, a doki álságos fontoskodására nem volt ott semmi szükség. A „Ne üvöltsön” és a „Szerinted vágjak gátat?” típusú lelombozó lazaságok.
Visszatérve Mónika történetére, én úgy érzem a videóból, hogy nem az altatás, mint szakmai döntés volt számára feldolgozhatatlan – bár nyílván, az sem az a szülésélmény, amit több hónapon át tervezgetett – hanem a feje fölötti, rá sem nézős, vele nem kommunikálós attitűd, amit annyira el tudok képzelni, mert sajnos gyakori a kórházi szituációkban, a nagy modern orvostudomány ellenére, vagy mellette. Ez a „Magának csak főorvos!” – régi vicc, vagy anekdota jut eszembe.
És az embernek nem azzal van a baja, hogy adott helyzetben nem kerekedhez az orvosok fölé, nem dönthet el mindent ő maga, nem utasíthatja, és nem irányíthatja szakmai személyzetet. Dehogyis ezzel van a baj, hiszen laikusok vagyunk, nem vagyunk orvosok, nem is akarunk okosabbak lenni náluk, de bizony egy a testével küzdő anya is ember, hall, lát, érez dolgokat még a fájásai ellenére is, és bizonyára mindenben partner lenne, ha nem közlések és hirtelen döntések nem kommunikálása mentén kellene világra hoznia a gyerekét, aki abban a pillanatban és ezután már élete végéig legfontosabb kincse lesz. Szóval ez az első közös és csodás küzdelem, a szülés és születés bizony a főszereplők ügye is.
A.