34. hét

Elromlott a mosogatógép. 

Ez, lássuk be, nem túl kedves tőle, mert így aztán napi jó egy órákat állok a mosatlan mellett. Alapban szeretek mosogatni, és én tiltakoztam a leginkább, amikor a családom orvul kitalálta, hogy venni kell egy ilyen gizit, sőt, még a beüzemelése után ki is számoltam, hogy nem fogyaszt kevesebb vizet nálam, áramot meg sokkal többet – na, de barátaim, az IDŐ, amit egy ekkora család mellett a gizivel megspórolok, tényleg felbecsülhetetlen. Amúgy lehet, hogy ezek a modern gizik már tényleg takarékosabbak is nálam. Szóval az anyukám születésnapjára jó eséllyel egy mosogatógépet fogok kapni. Tőlem. (Ő is megkapja a meglepijét, nem kicsit. Előre vigyorogva dörzsölöm a tenyeremet. Nagyon fog örülni neki.)

Van-e még valami hír? Nem, ma nincs, mert tanácsadás szokás szerint csütörtökön lesz, szóval annyit tudok mondani Pepéről, hogy egyfelől örökmozog, másfelől néha a poén kedvéért befeszít, igen, feje a medencémbe szorít, lábai a gyomromat tapossák, remek érzés (és vicces, ahogy kinéz. Mintha egy óriás banánt nyeltem volna le egészben. Brutális.). Remélem, csikis lesz, muszáj bosszút állnom, ha megszületik. 

Jut eszembe, születés. Most már napi minimum egyszer jön a fejembe a kétségbeejtő gondolat: itt, barátom, szülni kell, nincs mese. Ez a gyerek ki fog jönni, nem is túl soká. És olyankor betojok azonnal, igen, lehet röhögni, mindenki röhögi: hiszen a szülés FÁJ!!! Jó, most nem emlékszem egészen, de tuti fáj. Ez, most, emlékeim szerint, így lesz a végéig. Mennyivel könnyebb egy elsőterhesnek: fogalma sincs, mi jön, úgy nehezebb félni. Na, jó, lehet, hogy ezzel csak én voltam így anno, kérdezték, félek-e, én meg kérdeztem, mitől? Elsőterhesként valami elképesztő „Carpe Diem”-ben éltem, minden szép volt, minden jó, has nőtt, gyerek nőtt, tettem a dolgom, aztán lett, ami lett. A másodiknál már motoszkált, hogy majd meg kell szülni, juj, de akkor se izgatott nagyon. Szerintem mostanra már túl sok mindent éltem és hallottam meg. 

És basszus, babaszoba még mindig nincs. Illetve van, elméletben, ugyanúgy, mint egy hete. Ezzel még várnom kell, mert a fizikai képességeim határán vagyok, egyedül semmiképpen nem tudom megcsinálni, viszont egy kósza hétvége általában úgy telik el, hogy vasárnap este eszmélünk: már megint vége, holnap hétfő, meló, iskola, futás, szaladás, menjünk, haladjunk. A gyerekek már nagyon várják a kistesót. Naponta elmesélik, hogy egyeztek meg, ki mikor fogja vigyázni, pelenkázni, sétáltatni, öltöztetni. Én meg naponta közlöm velük, hogy legyenek szívesek ENGEM, az anyját is belevenni a beosztásba. Meg az apját. Hát nehogy már kihagyjanak minket a gyereknevelés legszebb és legkönnyebb részéből! Erre persze fel vannak háborodva. Egyrészt mert a kistesó szerintük az övék (mondtam már nekik, hogy csináljanak maguknak, erre kiröhögtek, persze megkönnyebbültem, nem is most kéne), másrészt mert lássam be, hogy velük mennyire szép és könnyű az élet. Aha. Ezen én röhögtem. Sátánian.

Más nincs. Ja, de, a múltkor furcsán fájt a hasam, de aztán ez nem jött elő többet, szóval ráér tanácsadásig, aztán valami furcsán kaparja a torkom, ezen egy darabig csodálkoztam, majd rájöttem, hogy Pepe műve, egész egyszerűen a torkomba passzírozza a gyomorsavamat, ilyesmik. Ja, és álmos vagyok, de valami rettenetesen. Egész nap. Miközben a fejem azon pörög, hogy hol kéne rendezni, takarítani, ezezni, azozni. De lusta vagyok, mindenhez.

Így vagyunk. Már csak hat hét. 

Kíváncsi vagyok, milyen lesz.

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?