Illusztráció

2012 tavaszán indultunk el párommal kalandot és munkát keresni Angliába. Húszas éveink elején,  pályakezdőként úgy voltunk vele, nincs mit vesztenünk. Nem untatok senkit a részletekkel, sikeresen megérkeztünk és szerencsére hamar el is tudtunk helyezkedni. Akkor még nem volt ilyen nagy bevándorlás-ellenesség, de azért ferde szemmel néztek azokra, akik látszólag csak a támogatásokért jöttek ki. Ezért is töltött el aggodalommal, mikor alig egy hónappal a kiérkezésünk után pozitívat teszteltem. Előtte három hónappal fejeztem be a gyógyszer szedését (orvos javaslatára szüneteltettük, előtte egyhuzamban öt évig szedtem), és csak óvszerrel védekeztünk. Addig csak egy szobát béreltünk úgyhogy hamar elkezdtünk ötleteket gyártani, aztán itt is mellénk állt Fortuna, anyósomék is (főleg, miután megtudták az örömhírt) ki akartak költözni. Így négy aktívan dolgozóval könnyen ment a házbérlés, megnyugodhattunk.

Az angol terhesgondozásról csak pár mondatot engedjetek meg. Miután a hetedik héten elmentem a GP-hez (háziorvoshoz), a 12. hétig „nem törődtek velem”. Utána kaptam időpontot a midwife-hoz (szülésznőhöz), aki végigkíséri a terhességet a szülésig, valamint az első ultrahangra. A midwife-nál kitöltöttük terhességi kiskönyvemet, vérnyomást mértek, pisit vizsgáltak, vért vettek, fellegyezték az vérvizsgálattól kiborult leendő apukát. Az átlagos ultrahang után mondták, hogy várnak a 20. héten, a második és egyben utolsó ultrahangos vizsgálatra. Ott első próbálkozásra nem mutatta a csemete a popóját, ezért egy hét múlva meg kellett ismételni, amikor kiderült, hogy kislányt várok, és minden rendben van vele. Utána háromhetente, majd a 34. héttől kéthetente mentem a midwife-hoz, ahol simán vérnyomást mért, pisit vizsgált, szívhangot nézett, és ellenőrizte a fundus magasságát, majd a terhesség vége felé kitapogatta a baba elhelyezkedését. Hüvelyi vizsgálat (ha minden rendben van) a szülés beindultáig nincs.

Teljesen jól viseltem a várandósságot egészen a 38. hétig, amikor egyik napról a másikra mintha átkapcsoltak volna rajtam valamit, úgy voltam vele, hogy most már elég volt. Nem volt ebben az érzésben semmi negatívum, egyszerűen úgy voltam vele, hogy elérkeztem a végére, most már találkozni szeretnék a lányommal. Alig töltöttem be a 39. hetet, mikor egy szombati napon elöntött a nyugalom. „Ma biztos nem szülök” mondtam a családnak. Anyósom isteni ebédet csinált, hetek óta először tudtam megenni úgy egy adagot, hogy a kisasszony odabentről nem nyomta gyomromat, visszaküldéssel fenyegetőzve. Este zuhanyzás közben hajat mostam, és profi jógásokat megszégyenítő pózokban, de még így is félig vakon megborotválkoztam.

Párommal összebújtunk, aztán később a már plátói összebújás alatt éreztem, hogy valami nem oké. Akárhogy fordultam, egy idő után mindig belenyilallt a derekamba a fájdalom. Este tízig folytattam a naiv tudatlanságot, becsszóra addig nem merült fel, hogy esetleg nem a fekvéssel van a baj, hanem esetleg vajúdok. Onnantól elkezdtük mérni a fájásokat. 10-5-7 percenként jöttek, erősen, de összevissza. Felhívtuk a szülészetet, fájdalomcsillapítót és meleg fürdőt javasoltak, és várjuk a magzatvizet.
A fürdőbe beleegyeztem, a gyógyszerbe nem. És vártuk a magzatvizet.

Éjjel kettőkor, 3-5 perces fájásokkal visszahívtuk a szülészetet, ahol még mindig a magzatvízzel nyaggattak, de addigra beszéltem anyámmal, aki elmondta, hogy nála mind a négy szülésnél burkot kellett repeszteni, úgyhogy közöltük, megyünk. A telefonban a hölgy már csak annyit mondott, úgyis hazaküldenek, ha nem tágulok. Bementük, 5 centire voltam tágulva. Mint kiderült, tele a szülészet, ezért vagy a vizsgálóban tudnak elhelyezni vagy a fürdőben, de onnan bármikor átmehetek a vizsgálóba, azonban a szülőszobák mind foglaltak. A kádas megoldást választottam, de egy fél óra után zavart, hogy nem mozoghatok, ezért átkéredzkedtem a vizsgálóba. Ahogy kiszálltam a kádból, kicsúszott belőlem valami véres-nyálkás, a nyákdugó. Na, gondoltam, még jó, hogy nem akarok visszaülni.

A midwife jót nevetett rajtam, mikor bugyit akartam húzni (nekem fura lett volna bugyi nélkül flangálni a folyosón, még ha nem is a szokott hátul-pikáns kórházi inget viseltem), végül kiegyeztünk, hogy míg átsétálok a másik oldalra, addig marad, majd a szobában leveszem. Amúgy folyamatosan dicsért, hogy milyen csendesen, jól tűröm. Természetesen elszólta magát, egy óra múlva halálhörgések (by Apa) közepette fenyegettem életem párját, hogy most kimegy, hoz nekem egy nővért, minimum valami ütős cuccal, különben rossz vége lesz a dolgoknak.

Sajnos már csak erőtlenül tiltakoztam mikor nyújtogatták a no-pain-gas-t. Hánytam is tőle egy jót, megsirattam anyósom főztjét, amin párom nevetett, de csak halkan és addig, míg meg nem látta, ahogy a combomba döfték az injekciós tűt. Mint kiderült megkönyörültek rajtam, és kaptam gyógyszert. Apa a mai napig mondja, hogy számára az a pillanat volt a legijesztőbb. A mázlista...

Kilenc centinél jártam, mikor szerencsétlen midwife fájás közben vizsgált, aminek következtében rárobbant a magzatvíz, mehetett átöltözni. De segített, mert tíz perc múlva szóltam páromnak, hogy MOST jön a baba, hozzon valakit. Halványan visszakérdezett, hogy biztos-e, de elég meggyőzően (gyilkosan) nézhettem, mert rekordidő alatt ért vissza két midwife-fal és egy tanulóval (ezt előtte megkérdezték, hogy engedjük-e).

A midwife-ok pillanatok alatt átalakították az ágyat, kérdezték, hogy kengyelt kérek-e, vagy fogják a lábam. Mivel a kengyeltől a hideg ráz, párom és a tanuló fogták a lábam, én meg nekiálltam nyomni. Mit ne mondjak, az első katasztrofálisan sikerült, a tanuló szólt, hogy ne adjak ki hangot, a másik kettő meg bólogatott. A néma „anyátok p****ja” mellett eldünnyögtem egy sorry-t, mire a tanuló megsimogatta a fejem, hogy nyugodtan sikítozhatnék is, nem a hangom zavarja őket, de amíg hangot adok nyomás közben, addig tudják, hogy nem jól nyomok.

Én próbáltam követni a tanácsaikat, de körülbelül úgy éreztem, mintha a gondolataimmal próbálnék mozgatni valamit. Mikor a midwife dicsért, csak csodálkozva néztem rá, aztán nem is lepődtem meg, mikor ajánlotta a gátmetszést. Kaptam egy szurit, nyisszant egyet az olló, nyomtam egyet, és kinn volt a feje. Megkönnyebbülten hátradőltem, és vártam a következő fájást, hogy nyomhassak, de mintha elvágták volna. Közben lekukucskáltam a kicsire, kicsit ki is akadtam, „te jó ég, tényleg bennem van egy igazi baba”, de ennek nem adtam hangot, mondtam addigra már elég hülyeséget.

Kb. 5 perc múlva éreztem, hogy na, mintha... és nyomtam egyet próbaszerűen. A midwife elkapta (hoppá, elég észrevétlenül nyomtam), tanuló felhúzta a pólómat, és rám rakták a kislányom. Ránéztem az arcára, elsírtam, majd elnevettem magam, hogy ugyanolyan nyomott orra van, mint a pár hónappal azelőtt elhunyt nagymamámnak. „Tányérképű”, mindig ezt mondta magára, úgyhogy aznapi beszólásaim megkoronázásaképp ez volt az legeslegelső megjegyzésem a lányomra. Remélem, nem fog megharagudni, ha majd nagyobb korában elmesélem.

Apa elvágta a köldökzsinórt, a midwife megölelt-puszilt minket (amúgy plusz egy órát maradt a munkaidején kívül, csak hogy nála szülhessek). A váltás midwife halkan megkérdezte, kér-e a párom kávét, picit megtisztogattak, a kicsit bebugyolálták majd visszaadták, és egy órára magunkra hagytak. Utána áttoltak egy rendes szülőszobába, ahol nem úsztam meg a kengyelt, míg összevarrtak. A végén már nagyon ficánkoltam, de csak mert pisilnem kellett. Ahogy kész lettek, kérdeztem, mi a protokoll pisi- és zuhanyügyben, mondták, ha elég erőt érzek magamban, szabad a pálya. Addig Apa vigyázzállásban állt Noémivel, aztán kaptunk piritóst és kávét, anyámnak megint belezokogtam a telefonba, hogy „tányérképű”, lehülyézett (amúgy teljesen jogtalanul, ő azt mondta rám születésemkor, hogy úgy nézek ki, mint az apósa).

Jöttek a párom szülei, anyósom meglátta a kislányt, azt mondta: „málnaszájú”. Azóta persze van rendes beceneve is.

Egy éjszakát maradnunk kellett, mert Noémi nem akart kakilni, amúgy hat óra múlva hazamehettünk volna. Mindent összevetve nem is kívánhattam volna szebb terhességet és szülést. Most vagyok 26 hetes a kisöcsivel, remélem, most sem hagy el a szerencse.

Míriel