Történt, hogy hosszú szervezkedés után egy két és félnapos pihenést terveztünk, baba nélkül. Hős anyóskám bevállalta a babát, mondván és remélvén, hogy nagy baj úgysem lesz. Készültünk persze B tervvel, hogy ha akármi van, anya buszra száll és hazajön. Úgy esett, hogy a B terv lépett érvénybe, és egy napig itthon jópofizva babám előtt, halkan magamban sirattam az Énidőmet, amit nem kaptam meg. A sok morfondírozás után ez kerekedett ki a fejemben:

- Jó, akkor mondd el nekem, mégis mire számítottál? – mondta morcosan, összefont karral, velem szemben ülve a gőzölgő teája felett.

- Nem tudom, de nem erre. Nem erre és kész.

- Akkor? – vonta meg a vállát, kezeit kétfelé vetve.

- Én csak...azt láttam..., hogy akik körülöttem babáznak, boldogok. Az egyiküknél egy jól alvó, édes baba volt, a másikuknál már a második jött, gondoltam, akkor nem lehet olyan rossz egy gyerek, ha már kettő is jöhet belőle, a harmadikuk meg csak annyit mondod, „de jó volt otthon lenni vele, én úgy szerettem”. És én is úgy vizualizáltam el magam, hogy jó lesz vele itthon lenni.

- És nem jó?

- Hát... nem... mindig. Amikor nyűgös és nyüsszög egész nap, az kiborít.

- De ha baja van, tudod, hogy nem tud mást csinálni?

- De azt sem tudom, mi a francos baja lehet, érted?! Ez borít ki! – csattantam fel hirtelen haragosan. – Jó. Tudom. Máshogy úgysem tudja elmondani. De meg van etetve, itatva, a pelus tiszta, nemrég ébredt fel, álmos sem lehet. És csak nyüsszög, ha felveszem, ha leteszem... áh... nem megy ez nekem.

- Na, ez itt a gond. – mondta és belekortyolt bögréjében. – Nem látod, hogy hol vagy, és mit kéne tenned, ugye?

- Valahogy úgy. Néha úgy érzem, nem is ismerem a saját gyerekem. Jobb anyát érdemel szegénykém. És folyton itt ez az idióta lelkiismeret-furdalás. Esküszöm, jobb lett volna a méhlepénnyel együtt ezt a szart is kiszülni magamból. Utálom. Azóta itt van feszt, amióta Babcsóka megszületett. Felütötte a fejét, mikor nem tudtam szoptatni, mikor itthon nem akartam vele lenni, mikor csak egy kis alvásért könyörögtem, mikor nem tudok vele mit kezdeni már, mikor látom, hogy másnál jól elvan, mikor én jól elvagyok nélküle is, mikor gyógytornászhoz vittük, mikor vele alszom, mikor nincs kedvem felvenni, mert fáj a derekam, lábam, mikor nem tudom elaltatni, pedig halálfáradt, és csak annyi mondok, „jól van kisfiam, csinálj magaddal, azt amit akarsz” és leteszem. Vagy amikor igenis, Énidőt akarok, de nem lehet. Vagy amikor panaszkodni kezdek, hogy álmos vagyok hetek óta, és látom, hogy már unja mindenki, hogy már megint csak panaszkodok – és egy idő után már nekem is teher. Vagy, amiért utálos készenlétben élni és olyankor is itt van, amikor a fenébe kívánok másokat, mert nekik könnyebb, de persze nem így van.

- Aszta, nem semmi. Ezt a listát mióta gyakorolod magadban?

- Köszi, most kifigurázol – fordítottam el a fejem.

- Tudod te, most hol vagy? Itthon a gyermekeddel. De tudod, mit akarsz? A régi életed, és fogadjunk, hogy emiatt is lelkiismeret-furdalásod van, – mosolygott – ugye?

- Baszki! Így, ilyen formában még nem mondtam ki, de talán, ja, ja, igen. De ez rossz, és ezért szaranyának érzem magam.

- Oh, te jó ég! – kiáltott fel, és homlokát kezébe temette. – Ez a modernkori nyelvi fordulat! Imádom! Már csak a hangzása miatt is, szArAnyA. AAA. Te hülye vagy! És mindenki az, aki ezt a szót magára mondja.

- De akkor is...

- Nincs de akkor. Az az igazság, hogy most olyan ponton vagy, ahol meg kell állnod, és nem elgondolkodnod kell, hanem kimondani: igen, elfogadom. Elfogadom a helyzetet, ebből fogok jót kihozni, mert most ebben vagyok, és nem lehetek máshol. A helyzet az, hogy a gyermek nem egy könyv, amit vissza lehet vinni a könyvtárba kiolvasás nélkül, csak mert csalódtál a tartalmában. Nem lehet újra megírni, mint egy dogát, ami rosszul sikerült. Nem lehet visszavárni, visszakérni a gyerek előtti életed. Az volt, de már nem lesz. Kész, ennyi.

- Tudom. – sóhajtottam.

- Dehogy tudod. Ésszel lehet, hogy feléred, de még nem tudod. A lelked, még... a régit várja, de nem szabad. Túl sokat gondolsz rá, túl sokat viszonyítasz hozzá, túl sokszor emlegeted, hogy így – és így volt régen. De most most van. És már itt van Babcsóka is. Neki tönkre akarod tenni a mostját?

- Nem, dehogy. És félre ne érts, szeretem, és komolyan, ilyet még nem éreztem, ez egy különös szeretet, olyan... olyan... megfogalmazhatatlan. Amikor nem nyüsszög – mosolyogatam, integetve mutatóujjammal – akkor nagyon elvagyunk. Szeret például vasalni velem, el-elkapja az ingeket hangos nevetések közepette, vagy a kukucs játék, na az hatalmas! El szokott bújni bármi alá, amit a feje felé húzhat és aztán hatalmas lendülettel lerántja az arcáról és vigyorog. Imád repülni, hintázni, akkor még huncutul össze is szedi a szemöldökét, nagyon cuki. Vagy a szennyes dobozát rugdosni, lökdösni. Vagy a banánnak örülni! Aszta, ha látnád, hogy vigyorog olyankor, de a keze-lába is ki van ilyenkor feszítve, annyira nevet! Ne félj, a sütőtök már nem ennyire menő – legyintettem, miközben arcát figyelve észrevettem, hogy mozdulataim ismétlődni látszanak rajta, arca boldog mimikája ugyanaz, mint az enyém.

- Oh, értem. – mondtam, és nagyot kortyoltam bögrémből. - Minden keserűség mellett és FÖLÖTT igenis szép az életem a fiammal. És kész.

Néha úgy érzem, tényleg le kéne ülni magammal beszélgetni és helyre rázni magamat. Most úgy érzem, egy kicsit meg is tettem. Igen, el kell fogadni, hogy az anyaság önfeláldozással jár. Kinek teljesen újra kell építenie az életét, vannak viszont olyanok is, akik csak kicsit változtatnak dolgokon. Mindenkinek más és más az élete.

Nem szeretném, ha az anyaságom és a fiam egyfajta rossz, és utálatos dolognak látná a környezetem, amit nem tudok, akarok elfogadni. Csak egy kicsit nehéz. Ez is egyfajta folyamat, hogy anyává érjünk. Nekem hosszabb folyamat, mint másoknak lehet, de igyekszem jól kijönni a dologból. Az, hogy leírhatom a gondolataim, számomra gyógyír. Egy kis Énidő.

Betti

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?