Azt mondják, minden szülés más. Nos, ez rám hatványozottan igaz. A legfőbb különbség az volt, hogy az első babám halva született a 7. hónapban, a második viszont a 42. héten egészségesen. No, de ne szaladjunk ennyire előre...

Kisfiam születése után 7 hónappal fogant meg kislányunk. A várandósságom olyan volt, mint először. Azt leszámítva, hogy már nem volt meg az ismeretlen varázsa, az első babavárás félig-meddig rózsaszín mámora. Persze ezúttal is nagyszerű érzés volt a fura motoszkálás a hasamban és ezúttal is büszkén viseltem a pocakomat; nőiesebbnek éreztem magam, mint valaha. Viszont középidő tájékán felszínre törtek az emlékek. Újraéltem sok mindent az első babavárásomból. Elég skizofrén állapot volt: potyogtak a könnyeim, amíg a kisfiamra emlékeztem, de a pocakomat simogató kezem a kislányomnak örült. Az egyre erősebben érzékelt magzati mozgások és a 4D-s ultrahang segítettek visszatalálni a jelenbe, hiszen látható és érezhető közelségbe hozták a pici lányt. (Már látom előre a kommenteket, amelyek arról fognak szólni, hogy elhamarkodott döntés volt ilyen gyorsan babát vállalni. Nem, nem volt az. 1. Jártam szakemberhez, aki segített a gyászfeldolgozásban. 2. Úgy gondolom, hogy ha 1 évvel később fogan meg a 2. babánk, akkor is átélem ugyanezt.)

A korábbi élmények hatására ezúttal nem volt kérdés, hogy hol szülök. Bár arról álmodtam, hogy ha kórház, akkor is legyen háborítatlan szülés, de a helyi intézményt ismerve erre esélyem sem volt. Azért lelkesen olvastam a természetes szülésről szóló könyveket, remélve, hogy a kórházi körülmények ellenére sikerül valamit megélnem a szülés igazi természetéből. A 37. heti vizsgálaton még mindig faros volt a kicsi lány, így kaptam császárra időpontot. Teljesen összezuhantam, hiszen nem erre készültem. Az nem lehet, hogy a halott gyerekemet meg kellett szülnöm, az élőt pedig kivegyék belőlem! Vadul kerestem neten a szelíd-szolid babafordító módszereket és természetesen igyekeztem megbeszélni a dolgot a pocaklakóval is. Aztán a 39. héten, a kiírt császár időpont előtt 2 nappal be kellett mennem vizsgálatra. Jó hírt közölt az ultrahangos hölgy: fejvégű a baba! Hogy mikor fordult meg, nem tudtam, de nem is érdekelt. Ujjongva mentem vissza a dokihoz. Ezek szerint megvárjuk, amíg a baba ki akar bújni! 

Hát nem így lett, mert a 42. hét első napján még mindig bent volt a babóca, viszont a dokim aznap ügyeletes volt, azaz ideális nap volt (neki) a szülésre. A szülőszobán megvizsgált, és csak annyit mondott, hogy szülünk! Kérdő tekintetemre annyit válaszolt: Innen már csak babával megy le! Elég erős ellenkezést váltott ki belőlem ez a mondata. Azt éreztem, hogy még nincs itt az ideje, egy-két napra még szüksége van a pici lánynak. De hát nem mertem a dokinak ellentmondani, főleg ilyen előzményekkel nem. Du. 14.30 körül kötötték be az oxitocint. Előtte még bőgtem egy jót, mert tényleg úgy éreztem, hogy nem kellene beavatkozni. Aztán megjött a párom és nemsokára megérkeztek az első fájások is. A burokrepesztéskor megállapították, hogy enyhén zöld volt a magzatvíz. Hát persze, hiszen olyan sokkot kaptam a szülés hírétől, hogy a pici is megijedt.

Ja, a szülésznő kedvesen tájékoztatott, hogy eléggé fent van a baba, úgyhogy ha nem ereszkedik a megfelelő ütemben, akkor lehet, hogy császár lesz a vége. Viszont én tudtam, hogy meg fogjuk csinálni: én és a babám, csapatmunkában. Így is lett. Az egyik szülőfakk volt a vajúdás helyszíne. Egy darabig bekötött oxitocinnal, aztán anélkül. Előkerült a nagy labda is, és álltam a zuhany alatt is, röviden sétáltam a folyosón, de főleg a szülőágyon feküdtem. Mikor már erősebbek lettek a fájások néha sikerült úgy elmerülnöm bennük, hogy már nem éreztem azt, hogy szétszakadok, hanem csak voltam és élveztem a sodrást. Valami ilyesmit olvastam az Orgazmikus szülés című könyvben is. Ezek szerint mégiscsak lehet, kórházban is.

Mikor eljött a kitolás ideje, a szokásos protokoll szerint jártak el: gátmetszés, háton fekvés, szem, száj becsuk. Ez rettenetesen dühített, de egy kibújó buksival a lábaim között már nem volt kedvem a személyzettel vitatkozni. 19.45-kor látta meg a műtősreflektort a kislányunk tetőtől talpig magzatmázasan. Mikor megpillantották a szülésznők és a doki, annyit mondtak: Hát lehet, hogy el volt számolva. Súlyra egyébként teljesen rendben volt: 3900 g-ot mértek. A méhlepényem tökéletes állapotban volt. A szülésznőm azt mondta, nagyon ritkán lát ilyet. Tényleg szép volt, én is megnéztem. Egy pillanatra a mellkasomra fektették a kislányom, de aztán vitték is tovább. Kb. 1 óra múlva kaptam meg, mikor már a megfigyelőben voltam. Működtek a reflexek, miután mellre tettem, rögtön szopizni kezdett.

A tervezett hazaengedés napján még megvizsgálták az újszülött osztályon és szívzörejt hallottak, ezért elküldték a gyermek-kardiológiára. Megállapította a doki, hogy lyukas a kis szíve, és a pitvarok közötti híd sem tűnt még el. Először nem akart hazaengedni, de ott zokogtam (azért, mert a kislányom is sírt, nem azért hogy esetleg nem mehetünk haza) és mégis úgy döntött elég lesz, ha hétfőn visszajövünk. Visszamentünk és fél év múlva is, és szerencsére minden rendben van most már. Ez utóbbit csak azért írtam le, mert úgy tűnik, tényleg jó volt az anyai megérzésem, és pont az a pár nap hiányzott volna ahhoz, hogy rendben befejeződjön a szív fejlődése. A szülésznő egyébként azzal próbált vigasztalni, hogy ne aggódjak, ez elég gyakori. Tényleg?!? Nem lehet, hogy van némi összefüggés a születési rendellenességek és a szülésindítások száma között? Persze nem vagyok orvos. És nem láttam statisztikát sem. Csak egy anya vagyok, aki tudta, hogy még nem jött el a szülés ideje és igaza lett.

De a legeslegfontosabb nem ez, hanem az, hogy ezúttal minden rendben volt, és egy gyönyörű, fekete hajú kislánnyal, a mi kislányunkkal jöhettünk haza a kórházból, aki nemsokára 2 éves lesz, énekel, mondókázik, csacsog és sok örömet hozott az életünkbe!

Annamari