Első babánk egy vetélés után három hónappal fogant, ahogy szokták mondani, pont akkor, amikor már görcsösen nem akartunk semmit, hanem az életre bíztuk magunkat.

Miután már majdnem két hete késett, és az igen jellemző hányinger-rosszullét is igen gyakran kerülgetett, még a teszt előtt biztos voltam abban, hogy várandós vagyok. Ezt a 7. héten az orvos is megerősítette és innen egy tulajdonképpen problémamentes várandósság következett. 2012 nyara igen meleg volt, de engem ez sem zökkentett ki az állandó jókedvből. Természetesen én is aggódtam, hogy minden rendben legyen, de alapvetően nem voltam egy paramami.

A párolódó hagyma szaga volt, amivel a terhesség egésze alatt ki lehetett volna kergetni a világból. Mivel a férjem szüleinél laktunk, és ismertük már őket annyira, hogy tudjuk, hogy nem lenne túlságosan egészséges együtt belevágni az életünk ezen új szakaszába, igyekeztünk saját fészket találni még a szülés előtt. Olyannyira nehezen találtunk, hogy végül a 9. hónapban költöztünk be a saját kis lakáskánkba, épp, amikor én már abbahagytam a munkát, így volt idő még csinosítgatni és kialakítani a legifjabb családtag kuckóját. Teltek-múltak a napok és már egyre inkább vártam, hogy a kezemben tarthassam a kisfiam, habár az a 9 hónap maga volt a csoda, nagyon szerettem várandósnak lenni. Aztán egyik éjszaka, a kiírás előtt három nappal elkezdődött valami. Akkor még csak 20 percenként jöttek a fájások és simán alhattam közöttük. Napközben is 15-20 percenként jöttek, de a közérzetem már nem volt az igazi, de a szülésznővel azt beszéltük meg, hogy ha már egy órája 5 percesek a fájások, akkor telefonálunk és indulunk. Aztán estére már felgyorsultak az események és 8 percenként jöttek a fájások, egyre erősebbek, az erőm viszont már akkor kezdett elfogyni, így féltem, hogy nem marad a végére kellő erő. Végül 2 óra után annyira felgyorsultak az események, hogy pár 5 perces fájás után hirtelen 2-3 percenként kezdtek jönni a méhösszehúzódások, szóltam a szülésznőnknek, hogy most már indulunk, ha törik, ha szakad, így egy zuhanyzást követően elindultunk életünk nagy útjára.

A kórházba hajnalban értünk be, és tudni kell, hogy a János kórházban van egy olyan „jó” szokás, hogy a szülőszobák a legfelső emeleten vannak, viszont a liftet csak a személyzet használhatja, így mielőtt nekiláttunk volna lépcsőzni, vártam még egy fájást, és nagy szerencsémre épp egy dolgozó indult fel lifttel, aki minket is felvitt.

Egy gyors ctg és manuális vizsgálat után még épp belefértem egy epidurális érzéstelenítésbe, amit a férjem segítségével adtak be, mert épp műszakváltás volt és nem volt elég dolgozó. Így következett egy óra pihenés, amikor még kicsit szundíthattam is és erőt gyűjthettem a kitolásra.

Szerencsére amint az epidurális érzéstelenítő hatása elmúlt, már jöttek is a tolófájások és relatíve gyorsan, 4-5 fájással világra jött életünk kincse, Superman pózban, kezét a feje fölött behajlítva, 10 előtt pár perccel, összességében 30 óra vajúdást követően.

Rögtön felsírt és a mellkasomra helyezték a világ legszebb, pihegő kiscsomagját.

Gyönyörű szemeivel rám tekintett és én teljesen elolvadtam.

(Mindenhol azt olvastam, hogy majd amikor megpillantom, őserővel tör majd felszínre AZ ANYAI érzés, ami nálam pár napot késett, és ezért kétségbe is voltam esve, hogy tuti defektes anya vagyok...) Szerencsére még a szülőszobán elkezdett szopizni, akkor még a szülésznő segítségével, a kórterembe kerülve elég sok nehézséget okozott a helyes mellre tétel. Furcsa, hogy mennyire nem kap a kismama segítséget ilyen téren. Nekem fogadott szülésznőm volt, így ő minden nap lejött megnézni minket és minden alkalommal segített mellre tenni a kisfiam, később anyukám segítségével sikerült helyesen mellre tenni.

A kórházban töltött napok elég gyorsan elteltek és a kötelező három éjszaka után hazamehettünk, hogy immáron hármasban éljük meg az élet apró és óriási nagy örömeit.

Csöpi