A terhességem utolsó hetei türelmetlen várakozással teltek. A pocakom nem akart leszállni. Beleástam magam a témába, amivel külföldi oldalak kicsit többet foglalkoznak. Mi történik, ha nem ékelődik be a baba feje a szülőcsatornába? Állítólag megnehezíti a szülést, mert a méhszájat nem éri elég inger. Hogy lehet noszogatni a babát, hogy megtegye? Hát csináltam én mindent, négykézláb ringattam a csípőm, sétáltam, és a többi, de a baba jobban érezte magát a bordáim közt. Kicsit aggódva olvastam, hogy az ennyi idős kismamák hetek óta tartó derékfájásra, medencecsont fájdalomra, meg óránkénti pisilésre panaszkodnak, én meg még mindig nem éreztem semmi különöset, és megúsztam éjszaka egy mosdóba menéssel. Na, mindegy, gondoltam, van, akinek csak a végén száll le, meg lehet, hogy csak nem látványos. Közben jöttek-mentek a ctg-k, az ünnepek. A harmadik ctg se mutatott semmit. Persze ekkor még csak 38 hetes voltam, szóval nem is volt akkora okom a türelmetlenségre, leszámítva, hogy a következő időpontot január 1-re kaptam, és semmi kedvem nem volt az újévet kórházba futkosással kezdeni. De mégis így történt, csak nem a vizsgálat miatt. 

30-án délután elég sokat fájdogált a hasam, de éjjelre abbamaradt. Aztán 31-én már reggel voltak szokatlanul erős jóslóim. Déltől aztán egyre sűrűbben, átlagban 10 percenként jöttek, de maximum negyed óra telt el a kettő között. A párom akkor azt mondta "szerintem 48 órán belül meglesz a Flóra". (Bár hozzá kell tenni, hogy ő akkor is "szülünk?" kérdéssel kelt fel az éjszaka közepén, amikor beleállt a görcs a lábamba, és ugrottam egyet fájdalmamban. ) Nem mondtam rá semmit, csak reménykedtem, hogy igaza lesz. Délután 5 felé aztán elkezdtük méricskélni a fájásokat. Még mindig nem volt bennük semmi rendszer, meg egy szemöldökráncolással letudható erejük volt. Úgy éreztem, hogy készülődik valami, de szerettem volna otthon maradni, amíg lehet, békében eltölteni az órákat, amíg rendszereződnek legalább. De a család jobban aggódott, mint én, szóval megettük a szilveszteri bundás virslit, és ahogy voltunk, mind az öten, akik együtt szilvesztereztünk - szüleim, anyukám barátnője, a párom és én - bementünk a kórházba. Ctg-re tettek, a fájások alig ütötték meg az 50-et.

Egyujjnyira voltam kitágulva. Ez még kevés a sikerhez. Mindenesetre befektettek a vajúdóba, a többiek hazamentek, kivéve a páromat, aki viszont nem jöhetett be hozzám, mert még ketten ott voltak rajtam kívül. Szóval hősiesen várt a folyosón és megpróbált ülve aludni. Valamikor hajnalban aztán kiürült a szoba, és végre bejöhetett. Ekkorra már körülbelül 18 órája voltak összevissza fájások. Reggel megint ctg-re tettek, a fájások még mindig csak 70-esek voltak és ritkák. Nem tágultam semmit. Ekkor már a méhem megunta a dolgot, és leállt a folyamat. Megreggeliztem, de úgy, mint aki három hete nem evett, a páromat hazaküldték, engem meg befektettek az osztályra, hogy pihenjek, mert ha beindul, kell az energia. Nem volt sok választásom, na meg majdnem egy napja nem aludtam. Szóval kidőltem, fájások azok továbbra is voltak, de ritkák. Ebédeltem, aludtam, vártam.

Estefelé egyre jobban fájtak - mondhatni rettenetesen. Megint felraktak, de most csak 40-50-es fájások voltak, viszont szabályosabbak, és reggelhez képest kétujjnyira voltam kitágulva. Na, de ezek még mindig csak jóslók - mondták. Az igazi fájások milliószor jobban fájnak. Kicsit szégyelltem magam, hogy én már ezt is alig bírom elviselni. Elmentem lezuhanyozni, de majdnem összeestem a fájdalomtól. Jó sokáig folyattam magamra a meleg vizet. Visszamentem és lefeküdtem, és könyörögtem a fájásoknak, hogy álljanak le, legalább hadd aludjak, ha úgyse szülök. De csak rosszabbodtak, én meg a kettő között mindig elaludtam. Amikor jött egy, akkor meg vergődtem az ágyban, lerúgtam magam körül mindent, nyöszörögtem, hogy nem bírom, és tényleg így is gondoltam. Azt mondtam egy nővérnek, császározzanak meg.

Anyukám felhívott fél 10 felé. Megérezhetett valamit. Telefonálás közben is végigszenvedtem két fájást, ekkor már hárompercesek lehettek, de meg voltam győződve róla, hogy ezek csak jóslók, hát azt mondták, nem tágulok. Azt mondta, behozzák a párom, és hogy sétálgassak, mert fekve rosszabb. Ellenkeztem, hogy kár bejönni, de aztán meggyőztek. Kimentem a folyosóra sétálgatni. Ez volt a szerencsém. Egy folyosótársam - nemrég szült - meglátta, hogy elég rosszul nézek ki. Meséltem neki a helyzetet. Azt mondta, mérjük meg azért, milyen gyakoriak a fájások és milyen hosszúak. Mértük. Kétpercenként jöttek, egy percig tartottak. Na, ezzel átbattyogtunk a szülőszobára, hogy nézzenek meg. Ekkor már négyujjnyira tágultam. A páromék úton voltak, és csak annyira volt erőm, hogy felhívjam, hogy a szülőszobára jöjjön a párom. Aztán letettem, mert jött egyik fájás a másik után.

Próbáltam a helyes légzéstechnikával levegőt venni, aminek az lett a vége, hogy furcsa állathangokat adtam ki, mert levegőt is alig kaptam, így kicsit nehéz volt betartani a dolgokat. De megdicsértek, hogy jól csinálom. Mire beért a párom, már lassan a tolófájások jöttek. Burkot repesztettek, és vártunk, már nagyon nyomni akartam, de még nem szabadott. Igazi megváltás volt, mikor végre nyomhattam. A kitolási szakasz az eddigiekhez képest egy wellness hétvége volt. A párom fogta a fejem, amikor jöttek a tolófájások, és biztatott. Sokat segített, hogy ott volt. Na, meg legalább ő emlékszik valamire, nem úgy, mint én. Az első nyomás olyan hosszúra sikerült, hogy már úgy szóltak, hogy cseréljek levegőt, mert nem éreztem, hogy elfogyna. Sikerült jó helyre összpontosítani a nyomást, ami azért nem mindegy ebben a helyzetben. Csak sajnos egy idő után annyira összefolyt az összes fájdalom, hogy fogalmam sem volt, mikor jön a tolófájás, mikor nyomjak. Csak az orvos mondta, figyelte, mikor keményedik a hasam. Közben felülről is préselte lefelé a babát.

Kicsi oxitocinnal rá kellett segíteni a dologra, de hamarosan felsírt Flórababa. Rám tették, én meg csak néztem, néztem... Tényleg bennem volt ez a baba? Olyan hihetetlen volt. Ő az, aki hónapokon keresztül belülről rugdosott? Egy igazi picibaba! El sem hittem, hogy vége, itt van velünk. A méhlepényem nem láttam, csak hallottam ahogy megállapítják, hogy jé, milyen pici. Na, de végül is a hasam sem volt nagy. Gyorsan összevarrtak. Az egész testem remegett. Kimerültem, fáztam, de közben teljesen fel voltam dobódva. Pár perc múlva átfektettek egy ágyra, és megkaptam a babát. Szépen ment neki a szopizás. A kint várakozó szüleim is bejöttek, és gyönyörködtek a babában. Aztán engem elvittek a szobába. Aludni nem sokat tudtam az izgatottságtól. Csak hihetetlenül boldog voltam - és vagyok azóta is!

Zsanett

A Szüléstörténet.hu a Facebookon is megtalálható. Tetszik?