Bár már az első szülésem után elhatároztam, hogy nem szülök többet, mégis úgy alakult, hogy lett egy második kisfiunk is. Akkor viszont kerek-perec kijelentettem, hogy köszönöm, most már itt a vége, nincs több szülés. De lám, megint nem jött be a fogadalmam.

2013 januárjában egy pozitív terhességi tesztet tartottam a kezemben. Szívből örültem annak, hogy háromszoros anya leszek, nekem is van két tesóm és tudom, hogy milyen jó dolog nagy családban felnőni. A nagytesók, akik akkor voltak 6 és 4 évesek, szintén nagyon örültek a kistesó hírének. 

A terhesség olyan volt, amilyennek az előző két terhesség tapasztalata alapján számítottam: hányás és fáradtság a 20. hétig, majd kb. 10 hét energikusság és 10 hét „jaj, nem tudok aludni, mikor szülök már” érzés. 

Eljött a kiírt dátum, szeptember 9. Nagy hasam volt már, a méhszáj semennyire nem volt nyitva. Kétnaponta jártam ctg-re, majd magzatvíz vizsgálatra, de semmi nem indokolta a szülés indítását. Az egyetlen érvem az volt, hogy a második kisfiam születési súlyára hivatkozva (4550 g, 63 cm) kértem, indítsák meg a szülést, mert féltem attól, hogy ez a baba is nagy súlyú lesz és nem szerettem volna megint nagy babát természetes úton megszülni. A dokim és az ősrégi uh készülék alapján a baba súlyát 4 kilóra saccolták és azt mantrázta az orvosom, hogy ha négy és fél kilós gyereket meg tudtam szülni természetes úton, akkor egy négy kilósat is meg fogok tudni. Nem tetszett ez a hozzáállás, de kénytelen voltam hinni nekik. Jobban örültem volna a császárnak, mert én belül éreztem, hogy nagy babánk lesz megint.

Mivel 10 nappal a kiírt dátum után sem érezte úgy a fiam, hogy ki szeretne jönni, megbeszéltünk egy szülésindítást szeptember 20-ra. Véééégre, már nagyon vártam. Nagyfiúk oviban és suliban, mi pedig a férjemmel elindultunk a János kórházba. Ott a szokásos procedúra után burokrepesztés, majd fájásvárás, de megint csalódnom kellett, mert semmi ilyesmit nem éreztem. Délelőtt 10 körül kaptam oxitocint, először 3 ml-t, majd mivel még mindig nem éreztem a fájásokat, megemelték 6 ml-re. Na, akkor éreztem először azt, hogy okkal vagyok a szülőszobán. Olyan rohamosan jöttek a fájások és annyira nagyon fájtak, hogy eszembe jutott, miért is fogadtam meg anno, hogy nem szülök többet.

Végül 11.25 perckor megszületett a harmadik fiam, aki túlszárnyalva a második fiam súlyát is, 4700 grammal és 63 cm-rel született, természetes úton. Láttam az orvosom arcán a döbbenetet és azt is, mikor rájött, hogy nem lett volna szabad hagyni egy ekkora babát természetes úton megszületni. A dokimat azóta lecseréltem és bele se merek gondolni, mi lett volna, ha valami baja esik szülés közben. De hála és szerencse, hogy makkegészséges.

Bence most már 15 hónapos, igazi nagyfiú, akit a nagytesók körülrajongnak, én pedig azt érzem, hogy így vagyunk teljesek és most már TÉNYLEG NEM SZÜLÖK TÖBBET. Vagy hagyjam a fogadalmakat?

Zsuzsanna

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?