Ma reggel sikerült felébrednem magamtól. Nem tudom, mikor volt utoljára ilyen. Mindenki alszik még, fél hat van, felöltözöm és elslattyogok a boltba. Nem a közelibe, kicsit messzebb. Hűvös van és sötét, amikor elindulok, de lassan kezd kisütni a nap. Ködös a reggel, olyan párás, hogy csöpög a víz a fákról, mintha esne.

Szeretem az őszt, mert bár valahogy az elmúlásról, az alvásra készülődésről szól, nekem mégis mindig itt kezdődik az év, innentől számítanak az új tervek, talán túl sokáig jártam iskolába. Jó ez a séta, mintha csak a buszhoz igyekeznék, amivel suliba jártam, hogy le ne késsem.

 

Reggel elindulsz beöltözve, mert hideg van, délután fél kettőkor, amikor vége a hatodik órának meg már azon gondolkodsz, miért húztál harisnyát, meg csizmát, amikor olyan dögmeleg van, hogy inkább strandolni kéne, a kabátot a pulcsival meg cipelheted. Most csak az uzsonnának való tíz zsömlét cipelem hazafelé.

 

Délután lesétálunk a Dunához egy kis kavicsdobálásra. Ahol még pár hete a rekkenő hőségben homokoztak, meg ugráltak a gyerekek a parti fák árnyékában, ott most hideg szél fúj a folyó felől, az alapfelszerelés a gumicsizma, mert olyan nehéz megjegyezni, hogy amiben vígan tapicskoltak nemrég, abba most már egy kicsit sem kéne belemenni. A fák még inkább zöldek, de az ártéri erdőben már találtunk sárga gévagombát (nagyon szeretem), amit persze jól le is szedtünk. Őszi levélgyűjtés az iskolában, óvodában már kiadva, találunk néhány fát, aminek már színesedik a levele. Az út tele van szederrel, egy óra alatt haladunk vagy száz métert, mert mindenki azt szedegeti. Na, a szederlekvárból idén se lesz semmi.

 

A fecskék már pár hete elköltöztek, a cinkék viszont megjelentek a diófán, gondolom terepszemlére jöttek, megvan-e még a madáretető, ha esetleg hamar beköszöntene a hideg. A talált öklömnyi kis sününk közben igazi disznóvá érett a sok macskatáptól, kint van a teraszon egy ládában, egyre nagyobb a kis szállás, amit épített magának, de azért este csak ott ücsörög a tányérján, fenyegetően puffogva, a kajára várva.

 

Elkezd szemerkélni az eső. Hátul a karám már a meotiszi mocsarak vidékét idézi, gumicsizma nélkül még a közelébe sem megyek. A lovak állnak a szemerkélő esőben, mint akiket lapáttal nyakon vágtak, a bús magyar sorsot idézve. Este már hideg van, 1-2 fokot mutat a hőmérő. A férjem örül, végre, akkor most gyújtsunk be! Pattog a tűz, olyan jó hallgatni, jó meleg van, megkezdődik ádáz harcunk. Miközben ő jól megrakja a tüzet, én sunyi módon letekerem a szobánkban a radiátort. Miért van itt ilyen hideg, kérdezi az elfogadható és kellemes hőmérsékletre utalva, mondom, biztos azért, mert ez az északi oldal, miközben lazán ráterítek egy pelenkát a radiátor nullára tekert hőfokszabályozójára.

 

A kertben elhagyottan lóg az átnedvesedett hinta a diófán, a sok dió lepotyogott, össze kéne szedni, a tűzrakóhely mellett még árválkodik két nyárs a földbe szúrva, a múlt heti langyos szombat esti szalonnasütésre emlékeztetve, a kerti székek és az asztal még kint van, az is csöpög a víztől, lassan össze kellene pakolni és felkészülni a télre.

 

A videón pedig a kedvenc őszi versem látható.

 

RR