Bár még bőven van idő a jelentkezési határidő végéig, felhívásunkra már így is jó pár írás érkezett. Hogy ne egyszerre borítsuk a nyakatokba a sok bemutatkozást, már most elkezdjük egyesével posztolni a pályázatokat. Szavazni az írások alatti Ajánlom gombbal lehet (így mindenki egyszer szavazhat). (Miután az összes bemutatkozás megjelenik, írunk majd egy összefoglalót, melyben az összes írás linkje megjelenik majd.) Március 15-ig pedig még lehet küldeni írásokat. Fogadjátok szeretettel az első művet.

Olvastam a felhívást, melyre ezúton jelentkeznék és még éppen beleférek, mivel március 16-án kezdem a 14. hetet, de visszamenőlegesen is majd szívesen leírom az eddigi „kalandokat”, igaz örömeim és szenvedéseim egy részéről az első trimes csoport már hallhatott.

Történetünk ott kezdődött, hogy a fejem felett már régóta ment a vita, hogy most akkor vajon van-e PCOS vagy nincs, hol csak szimplán kövérnek tituláltak és közölték, hogy fogyjak le, akkor megjavulnak a hormonértékeim, hol az volt az álláspont, hogy ez PCOS, szedjek gyógyszert, aztán jött az a verzió, hogy pajzsmirigy probléma, arra szedjek inkább gyógyszert.

Mindeközben férjemnél állapítottak meg előbb rákot, majd javították arra, hogy „ááá ez csak autoimmun betegség”, így másfél évnyi brutál dózis szteroid kúra következett. Jöttek-mentek a munkahelyi átszervezések, leépítések, munkakeresés, úgy évi kettő/fő.

Idén szeptemberre kalapáltak össze mindkettőnket annyira testileg-lelkileg, hogy végre a tettek mezejére léphessünk és komolyan foglalkozhassunk a babavállalással. Igaz, engem még akkor sem nagyon biztattak, mivel a ciszták köszönték szépen, jól megvoltak mindkét petefészkemben. Szépen el is fogadtam, hogy na, akkor ez nem lesz rövid idő, ha 1-2 év, hát annyi, de legalább már nem csak ábrándozunk róla.

Ezért is ért sokként, amikor négy hónap elteltével, január 10-én egy nap menzi-késés után, tesóm unszolására, egy haloványka, ámde pozitív tesztet tarthattam a kezemben (amit majdnem kidobtam, mert olyan lassan jelent meg a második csík). Másnap megismételtem, és akkor már határozottan látszott a két csík. Remegő kézzel-lábbal mutattam férjemnek, hogy „néééézd, ez most aaaaaaz??????” Mire ő halálos nyugalommal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne: „Igen, két csík. Jó.” Én meg csak pislogtam, hogy mi az, hogy JÓ?

Kicsit akkor bosszantott az a határtalan nyugalom, miközben én majd’ összeestem, úgy remegtem (pedig eddig mindig jól jött, hogy fát lehet hasogatni a hátán. Remélem majd a szülőszobán is ilyen higgadt lesz...)

Napközben, amikor eszembe jutott az a pozitív teszt, vagy vigyorogtam, mint a tejbetök, vagy a gyomrom is összerándult. Legszívesebben kiírtam volna a homlokomra, hogy mindenki velem örüljön! Már alig várom, hogy megoszthassam mindenkivel. Persze a családom és a legjobb barátok már tudják.

Szerintem mozgalmas lesz a következő „pár” hónap, mivel még novemberben vettünk egy házat és azóta folyik a felújítás, vagyis eddig csak a rombolás, teljesen szét lett verve, majd most kezdődik a java, a kertet is rendbe kell hozni és előttünk áll a költözés, persze a rendes 8,5 óra/nap munkaidő mellett. Mindez várandósan felettébb érdekes lesz. Remélem, szívesen olvasnátok a korántsem unalmas napjaimról.

Csillagbogár

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?