Történetünk akkor kezdődött, amikor férjemmel 2014-ben elhatároztuk, hogy babát szeretnénk. Felkerestem a nőgyógyászom és ő mindent rendben talált. Mivel rólam pár évvel ezelőtt kiderült, hogy szklerózis multiplex betegségem van, ezért mindenképpen szerettem volna egy genetikus véleményét kikérni emiatt, így elmentünk egy családtervezési központba, ahol még számos másik vizsgálatot is elvégeztek.
Az első nőgyógyászati látogatás alkalmával jött a sokk. A doki unott fejjel közölte, hogy gyerekről még csak ne is álmodozzak, mert tele vagyok cisztákkal, ez bizony endometriózis. Rögtön műteni kell és reménykedhetek, hogy megmaradnak a petefészkeim. Persze ő tudja vállalni a műtétet potom százezer forintért, de garantálni nem tud semmi. Mondanom sem kell nem vettem igénybe a „csodás” ajánlatát. Zokogva jöttem ki a vizsgálóból és már elképzeltem, hogy gyermek nélkül kell leélnem az életem.
Pár nap önsajnálat után elkezdtem utánajárni a dolgoknak, és rátaláltam a megfelelő orvosra. Az első találkozón mosolyogva mondta, hogy lesz itt baba, ő biztos benne, és nem kell kivenni semmilyen szervemet. Megkérdeztem, mennyit kell fizetni a műtétért, nagy meglepetésemre azt válaszolta, hogy amennyit tudok. Nagyon megnyugodtam, és rá egy hétre már a műtőasztalon feküdtem. Szerencsére a műtét jól sikerült, egy hónap lábadozás után, pedig elkezdtünk próbálkozni a babáért.
Öt hónap után pozitív lett a teszt. Elmondani nem tudom, mennyire boldogok voltunk. Kerestem egy nőgyógyászt, (mivel az előző dokim észre sem vette a cisztákat), aki megerősítette a jó hírt. A terhességem teljesen tünetmentes volt, egyáltalán nem tartottam a szüléstől, sőt, alig vártam, hogy találkozhassak a lányommal. A férjem nem végzett a nemrég vett lakásunk felújításán, így esténként, vagy inkább éjszakánkét azon dolgozott. Biztosra vettem, hogy addig benn marad a baba, amíg kész nem lesz a lakás.
Legalábbis reméltem.
A 38. hét első napján elég sokat keményedett a hasam. Néha fájások is jelentkeztek, de mivel nagyon rendszertelenül, nem foglalkoztam velük. Este korán mentem lefeküdni, mert a fájások eléggé lefárasztottak. Ráadásul előző este sem aludtam szinte semmit a félóránkénti mosdólátogatások miatt. Amint befeküdtem az ágyba, éreztem, hogy elönt a víz. Olyan gyorsan pattantam fel, hogy meg is lepődtem, mivel az utolsó hónapban csak úgy tudtam már mozogni, mint egy lajhár. Csak álltam az ágy lábánál és néztem, ahogy ömlött belőlem a magzatvíz. Amikor megláttam, hogy tiszta zöld és véres az egész, bepánikoltam. Persze a férjem éppen rakta a laminált padlót a leendő lakásunkban. Rögtön szaladtam a telefonért, de csak kisípolt a telefonja, (nincs térerő azóta sem, csak a lakás egy-egy pontján) végül pár próbálkozás után feladtam és hívtam az édesanyámat, mert szerencsére a házuk mellett nem messze volt a leendő otthonunk. Így ő átbiciklizett, hogy tudassa a férjemmel, hogy rohanjon haza. Szerencsére 15 perc múlva otthon is volt. Addig, amíg haza nem ért, én álltam a zuhany alatt és vártam, hogy vége legyen a cunaminak a lábam között. De mivel nem lett, így kiszálltam és próbáltam felöltözni, ami nem is olyan egyszerű, ha minden ruhádat, hipp-hopp összevizezed. Még úgy is, hogy a szülés utánra szánt giga betétet használtam. Alig vártam, hogy beérjük a kórházba.
Megjött a férjem, felkaptuk a táskát és mentünk is. Alig 10 perc alatt értünk be a szülészetre. Azt hiszem, rekordot döntöttünk.Már csak az a kép van meg a fejemben, amikor csengettünk a szülőszoba ajtaján. Egy szülésznő jött ki pár perc után flegma fejjel. Én rámosolyogtam és közöltem, hogy elfolyt a magzatvíz. Erre csak az volt a reakciója, hogy vágott egy grimaszt és forgatta a szemét. Ha nem lettem volna berezelve, és lett volna más lehetőségem, megkérdeztem volna, hogy netán zavarok, és elhúztam volna. De mivel nem akartam a babám egészségét kockáztatni nem szóltam semmit, csak bementünk. Mogorván közölte, hogy a férjem maradjon kint. Én betipegtem és felvettem a hálóinget, amit adtak. Leültettek és felvették az adataimat. Kérdezték, van-e fájás, mondtam, hogy nincs. Erre megint grimaszolt egyet a nő. Én éreztem magam kellemetlenül, hogy mekóniumos magzatvízzel be mertem jönni rögtön. A kenetvétel eredményemet természetesen elkeverték, ami a mai napig nem lett meg.
A kórháznak van alternatív szülőszobája, amit szívesen kipróbáltam volna, de azt mondták, oda nem mehetek, mert azt nem akarják utánam takarítani. Hát a szülésfelkészítőn még azt mondták, ha nincs ott másik kismama, akkor lehetőség van a használatára. Na, sebaj, gondoltam, minek nekem kád, meg labda meg hasonlók. Így is, úgy is kijön a baba. Tehát elfoglaltam egy szobát, ahol külön fürdőszoba sem volt. Rögtön rám tették a ctg-t és közölték, hogy fél óra múlva jönnek és megnéznek. Közben szerencsére megérkezett a férjem is. Bejött a szülésznő és elmesélte, hogy felhívta a fogadott orvosomat, és mivel fájásaim sincsenek, majd csak reggel jön be. Hát nem mondanám, hogy boldog voltam. Főleg mivel a szülésznő egy rémálom volt. Jó lett volna egy ismerős arc. Egy óra múlva megérkeztek a fájások is. Elég elviselhetőek voltak, de azért szorítottam a férjem kezét. Mikor bejött a szülésznő rám is ripakodott, hogy ha ennyi energiát pocsékolok el már most, meg sem fogom tudni szülni azt a gyereket. Azt javasolta, hogy feküdjek le aludni. De hogy tudtam volna aludni, amikor szabályosan 8 percenként jöttek a fájások? Néha bejött az orvos is megvizsgálni, ami rendszerint nagyon fájt. Csak azt vártam, legyen már reggel és jöjjön az orvosom. De még csak éjjel fél 1 volt.
Három órával később már bedurvultak a fájások és már 4 percenként jöttek. Az orvos bejött és közölte, hogy beköti az oxitocint. Meg mertem kérdezni, hogy minek, amikor így is jól haladunk, mert már öt centire ki voltam tágulva. Erre közölte, hogy azért, hogy mire a dokim megérkezik, már ne kelljen neki várnia. Hát onnantól kezdtek 2 percenként jönni az egyre elviselhetetlenebb fájások. Iszonyú szomjas voltam, de ha ittam egy korty vizet, rögtön kihánytam. Ez így ment, hosszú-hosszú órákig. Nagy szerencsémre közben műszakváltás történ, így jött egy tündéri fiatal szülésznő. Végig mellettem volt, engedte, hogy 20 perceket eltöltsek a forró zuhany alatt, ami némileg enyhítette a fájdalmakat. Végig biztatott, mikor már úgy éreztem, nem bírom tovább. A férjem egész este mellettem volt, masszírozott, simogatott, de őszintén, a nagy fájdalomtól már észre sem vettem semmit és senkit magam körül.
7 órakor végre megérkezett az orvosom. Kérdezte a nővértől, hogy mikor kaptam meg az antibiotikumot a mekóniumos víz miatt, erre közölték, hogy még nem kaptam meg. Eléggé kijött a sodrából, mert már rég be kellett volna kötniük. Így sietve jöttek és beadták. Könyörögtem neki, hogy császározzon meg azonnal, mert nem bírom tovább. Erre vidáman közölte, hogy ez már csak 1-2 óra és meglesz a baba, már 8 centire ki vagyok tágulva. Hát ezzel nem sokat segített, úgy éreztem, hogy 1 percet sem bírok ki. Úgy húsz perc múlva éreztem, hogy nyomnom kell, szóltam is az orvosnak, erre meg sem vizsgált, csak annyit mondott, hogy tartsam vissza. Hát köszi, mégis hogyan?? Ekkor emlékeztem vissza nagymamám szavaira. Tudni fogod mikor jött el a szülés ideje, mert azt nem lehet visszatartani, pont úgy, mint a hasmenést. Hát igaza is lett, nem lehetett nem nyomni, bárhogy is próbáltam ellihegni a fájásokat. A szülésznőnek szóltam, hogy nézze már meg mi a helyzet, mert tuti, hogy itt az idő.
Be is kukkantott és rögtön kiordított a dokinak, hogy jöjjön azonnal, mert jön a baba. A doki berohant, ő is megvizsgált és közölte, hogy jé, tényleg jön. Ő elmegy felvenni a köpenyét, addig ne nyomjak. Hát mondanom sem kell, nem sikerült.
Sietve visszajött és elmondta, hogyan lélegezzek. Pár nyomás után úgy gondolta, hogy „segít”, és minden nyomásnál belekönyökölt a hasamba. Olyan erősen, hogy szinte levegőt sem kaptam, azt hittem el fog törni a bordám. Úgy 10 perc elteltével, egy utolsó nyomással végre előbújt a kislányunk több mint 10 óra vajúdás után.
Rögtön a hasamra tették, ő pedig kicsi sírás után nagyokat pislogva rám nézett a gyönyörű kék szemével. Hát elolvadtam. Pár perc után elvitték lemérni és megfürdetni, a párom pedig vele ment csodálni, fényképezni. A méhlepény minden fájdalom nélkül jött ki, meg is jegyezte a szülésznő, hogy jóval kisebb az átlagosnál. Örültem, hogy akkor legalább ez nem fájt, de akkor következett a feketeleves, a varrás. Az érzéstelenítő semmit nem hatott, és mivel belül is szakadtam, nagyon sokáig varrtak és rettentően fájt. Hiába szóltam az orvosnak, közölte, hogy ne nyafogjak, ezt ki kell bírni. Próbáltam nem sikítani, de a könnyeim csorogtak.
Mikor végeztek, lemostak, rendbe tettek és behozták a lányomat. Végre ott volt velünk az a 3180 grammos és 53 centis kis csoda, akire úgy vágytunk. Kaptunk másfél órát, amíg hármasban lehettünk, és rögtön mellre tették a babát. Miután letelt az időnk, bejött a szülésznő és megmérte a vérnyomásom, mivel nagyon alacsony volt, így hagyta, hogy együtt legyünk még fél órát és kaptam csokit is, hogy erőre kapjak.
Kellett is ez az idő, mert nagyon gyengének éreztem magam. Fél óra elteltével el kellett búcsúznom a férjemtől és áttoltak minket a csecsemős osztályra. Ami ott várt ránk, az egy külön történet.
Lesz-e kistestvér? Eddig rögtön rávágtam, hogy kizárt. Most, hogy eltelt három hónap, azt mondom, még vagy három babát szeretnék.
Évi
