Nekem egy komplikációmentes, szép szülésem volt, talán ebből kevesebbet lehet olvasni, mert nem olyan „érdekes” és nem akarja az ember kiírni magából. Annyi tanulsága van, hogyha más orvosom van, akkor könnyen lehet, hogy nem így alakul a történet.
Sok előzmény nincs, problémamentes terhességem volt. Első baba, 30 évesen, a hányást kihagytam, csak enyhe hányinger az első három hónapban, alig híztam, nem vizesedtem, jól éreztem magam. Azt hiszem, szerencsés alkat vagyok. Az utolsó hónapban ugyan volt refluxom és nehéz volt az alváshoz jó pózt találni, összesen ennyi negatívumot tudok írni. A 39. héttől aztán már jött a türelmetlenkedés, hogy mikor jön a gyerek, vagy jósló fájás, vagy úgy egyáltalán történjen már valami. Jártam ctg-re, minden rendben, baba jól van, semmi fájás.
Pont a terminus napján volt időpontom az orvosomnál. Áramlás jó, teljesen zárt vagyok, egy kóbor fájásom sem volt addig, szóval megbeszéltük, hogy kétnaponta ctg, áramlás vizsgálat, aztán majd kijön az a gyerek. Itt már minden este úgy feküdtem le, hogy, na, most majd biztos fájásokra ébredek és megyünk a kórházba.
A 40+5. napnál végre éjjel görcsöket éreztem. Elviselhető, mint egy erősebb menstruáció, 15-20 percenként jöttek, kicsit véreztem is, gondolom, a nyákdugó mehetett el. Reggel hétre teljesen elmúltak a görcsök, kb. három órán át tartott előtte. Aznap is voltam az orvosnál. Ctg és áramlás rendben, szűk egyujjnyira kinyíltam. Amnioscopia is volt, tiszta a víz. Az orvosom mondta, hogy ha már szeretnék szülni, ezt akár már lehet indítani, de szerinte várjunk, mert ilyenkor sokszor csak kínlódás lesz a vége. Nem akartam indítást, úgyhogy mondtam, hogy akkor inkább hazamennék. Itt már nagyon nehezen telt az idő. Sok dolgom nem volt, minden összepakolva, elkészítve. Csak azt figyeltem, hogy mikor jön már valami fájás. De csak keményedések voltak egész nap, teljesen összevissza.
A betöltött 41. héten, reggel voltam ismét az orvosomnál. Áramlás jó, de meszesedni kezdett a lepény, egyujjnyi méhszáj továbbra is. Egyeztetés után „megnyomogatta” a méhszájamat, ami talán három másodperc volt, kicsit kellemetlen, de nem fájt. Megbeszéltük, hogy akkor holnap reggel bemegyek a kórházba, és megindítja a szülést a méhlepény öregedése miatt. Megkönnyebbülten mentem haza, hogy holnap történik valami. Napközben semmi nem volt, pár enyhe görcsön kívül. Aztán vacsora után ismét az előző hajnalihoz hasonló fájások jöttek, először 15, majd 10 percenként. Ezek erős menstruációs fájdalomra emlékeztettek, de emellett még lehetett olvasgatni. Vérezgettem is, többször el kellett mennem vécére, enyhe hasmenéssel. Kb. öt órát tartott ez, aztán átváltott ötpercesre, na, itt már kellett a légzésre figyelni, csak guggolva vagy előre hajolva, valamire támaszkodva volt elviselhető. Mondtam a férjemnek, hogy készülődjön, öltözzön, mert ma éjjel bemegyünk. Kibotorkáltam az autóig, meg kellett állni a fájásoknál, de ez még elviselhető volt. A húszperces autóutat kihagytam volna, elég rossz volt, hogy ülnöm kellett.
A szülőszobán becsöngettem, először csak én mentem be, megnézett egy fiatal orvos, aki szerintem el sem érte a méhszájat, és mondta, hogy még zárva van a méhszáj. Mondtam, hogy már három napja egyujjnyira nyitva vagyok, de aztán nem feszegettem a témát, az ügyeletes szülésznő átkísért ctg-re, ide már bejött velem a férjem. A vajúdóban sajnos feküdni kellett, amíg a ctg-t csinálták, egy olyan félórát, de mondták, hogy aztán majd felkelhetek. Félülő helyzetben egész jól elvoltam. Itt is ötperces fájásaim voltak, felvétel után kb. egy órával megnézett a szülésznő, közölte, hogy bő kétujjnyi, megyünk át a szülőszobára. Szóltak a választott szülésznőmnek is. Átcsoszogtam, itt már elég erős fájásaim voltak, bár azt még akkor nem tudtam, hogy a következő két óra lesz az „igazi”.
Ekkor megjött a szülésznőm, még pár percig tudtam beszélgetni is, még mosolyogva odaadtam a zselét, hogy ez úgy tűnik, nem kell már. Aztán megjöttek a kétperces fájások, innentől kezdve nem igazán tudtam, hogy mennyi idő van, ki mit csinált, csak álltam az ágynál vagy guggoltam, és senki nem érdekelt, csak próbáltam túl lenni a fájásokon. Itt már nem a hasam fájt, hanem úgy éreztem, hogy szétszakad-reped a medencém. Ez az a fájás, amit előtte nem tudtam elképzelni.
Aztán valamikor megjött az orvosom is, épp fájáskor jött be, valamit kérdezett, köszönt, de szerintem nem reagáltam, csak hallottam, hogy már ő is ott van. Egyszer kikísért a szülésznőm pisilni, aztán az egyik vizsgálatnál burkot repesztett, itt már azt hiszem, négyujjnyira nyitva voltam. Volt párszor ctg, vagy csak a hasamra fogták, vagy kicsit lefeküdtem, de igazából nem emlékszem. Néha kérdezgetett a szülésznő, hogy kell-e nyomni, meg a levegővételre figyeljek, a férjem is ott volt ugye, ő is kérdezgette, hogy kell-e valami, néha kértem vizet, de igazából csak álltam ott az ágyra támaszkodva, és nem beszéltem, nem reagáltam.
Aztán egyszer fel kellett feküdnöm az ágyra, megnézett a szülésznőm, és aztán már ott volt az orvosom is, hogy akkor szülünk, szedték szét az ágyat, a szülésznőm magyarázta, hogyan kellene nyomni. Nem vettem észre, hogy tolófájásaim lennének, ugyanolyan fájásokat éreztem, mint azelőtt. De nagyon megkönnyebbültem, hogy akkor ez csak ennyi, ez már a vége, nem gondoltam, hogy már itt tartunk. Szóval nyomtam a fájásoknál, ha már mondták. Nem tudom, talán öt-hat nyomásra volt kint. Volt gátmetszés, amit nem éreztem, csak szóltak, hogy most pici vágás, de szerintem kaptam előtte érzéstelenítőt, a baba nyakán volt egyszer a köldökzsinór, aztán gyorsan leszedték, és kint is volt. A gátmetszés szükségességét nem tudom megítélni, első baba, egy picit vágtak.
Amikor kibújt, rögtön felsírt, rám tették, készült közös fotó, először velem, aztán hármas fotó a férjemmel. Utána a párom elvágta a köldökzsinórt. Azt hiszem, ekkor csak megkönnyebbülést éreztem, meg talán kicsi örömöt, ahogy ott szuszogott rajtam. De nem öntött el semmi nagy szeretet a gyerekem iránt, az később jött. Utána ott a szobában nézte meg a gyerekorvos, mérés, öltöztetés. Addig a férjem volt vele, csinált száz fotót. Engem addig gyorsan összevarrtak, kaptam érzéstelenítőt, így nem fájt, az utolsó öltést éreztem egy picit, akkor szóltam is, de az már a vége volt. Aztán mellém rakták a kicsit, a szülésznő segített mellre tenni, úgy tűnt, sikerült neki, kicsit szopizott. Utána ott maradtunk hárman, kb. másfél órát. Itt már jól éreztem magam, fáradtan, de boldogan. Úgyhogy reggelre, mire bementem volna szülésindításra, már a kezemben volt a kislányunk.
Igazából azért írtam le, hogy valószínűleg annak köszönhetem a pozitív történetet, hogy bent hagyták 41+1-ig, és nem akart senki befektetni, indítani terminus után azonnal, mert akkor lehet, hogy egy oxitocinos, borzalmas, soha többet nem akarok gyereket történet alakult volna belőle. Nem egy háborítatlan, gyertyafényes szülés, de nekem jó élmény volt. Azóta van egy testvér is, az majdnem ugyanez a történet, csak két órával kevesebb.
B.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
