18. hét
Végre kezd alakulni a terhespocim! Az első három hónapban szinte semmit nem nőtt, aztán a következő négy hétben éppen csak annyit, amitől arra lehetett gondolni, hogy vagy nagyon jól bevacsoráztam, vagy nem figyelek magamra és elindul felfelé a súlyom, de most végre kezdi azt a jellegzetes terhespocak formáját felölteni a hasam, amiből már eléggé gyanakodni lehet arra, hogy esetleg nem csak egyszerű hízás áll a háttérben.
Én a terhespocakot büszkén viselők táborába tartozom, és egészen a 9. hónapig nem fog zavarni a testem változása (legalábbis ha az előző terhességből indulok ki). Sose zavart a hasam növekedése terhesség alatt, sőt, kifejezetten büszke voltam rá, és sajnáltam előző terhességemnél, hogy pont télen ért véget, ezért a vastag kabátok rendesen elrejtették „büszkeségemet”. Most azonban nyárra fog esni az utolsó harmad, és már alig várom, hogy csinos kismamaruháimban flangálhassak a nyári hőségben. (Aztán a valóságban előfordulhat, hogy meggebedve a hőségtől eszem ágában sem lesz kidugni az orrom anyukámék kertjéből és hűvös házából).
Érdekes volt az utóbbi két hétben figyelni a reakciókat arra, amikor valakinek elújságoltam, hogy kisbabát várok. Rögtön a hasamra tévedt a tekintetük, és mivel általában nem testhez tapadó ruhák voltak rajtam, hanem elegánsan kosztümben és hozzáillő felsőben voltam, csodálkozva kérdezték, hogy hány hetes vagyok, hiszen még nem is látszik. Mosolyogtam, hogy ehhez valószínű nem éppen nádszál alkatom is hozzájárul, ami így is van. De a héten kaptam először azt válaszul, hogy hát bevallja, nézegetett már pár perce, de megkérdezni nem merte. Úgyhogy most örülök, hogy lassan, ahogy én is egyre jobban kezdek megnyugodni a gyerek ficánkolásától, hogy talán rendben vannak a dolgok, kívülről is észrevehető lesz majd a változás. Megnéztem egyébként az előző várandós kiskönyvemet, és ott is a 15-18. hét között szedtem fel először magamra két kilót. Jövő héten megyek védőnőhöz, akkor kiderül, hogy most hogy állok (bár lehet, hogy húsvét után nem lesz túl hízelgő az eredmény, de igyekszem visszafogni magam a sok finomság között).
Amikor készültem a mostani posztra, először arra gondoltam, hogy arról fogok írni, milyen jó lelki feltöltődést jelentett a hétfő esti kóruskoncertünk. A költészet napjához kapcsolódó koncert volt, és már két éve élt a fejemben az ötlet, amelyet aztán most meg is valósíthattunk. Szerencsére nem kellett csalódnom, és nagy sikert arattunk, a közönséggel teljesen egymásra hangolódtunk koncert közben és a közönségtől visszajelzésként érkezett pozitív energiák minket is feltöltöttek. Ráadásul koncert közben a picurka is mocorgott bennem, ami kellően megnyugtatott.
De aztán jött egy olyan szerda, hogy ihaj. Már az éjszaka se volt nyugis, mivel szinte telihold volt (régen sose volt problémám van, vagy csak nem tűnt fel, de az utóbbi félévben igen), illetve hajnali 3-kor lányunk is átköltözött hozzánk (ritkán, de előfordul, ilyenkor hagyjuk, bár onnantól képtelen vagyok igazán mélyen aludni). Így reggel elég gyűrötten vágtam neki a 65 km-es reggeli kocsikázásomnak, amit persze kamionok, traktorok, eszeveszetten száguldók és érthetetlenül totyogók tarkítottak (tudom, nekem semmi se jó). Ráadásul kolléganőm tanulmányi szabija miatt az ügyfelezős napok az enyémek, és eléggé antiszociális hangulatban voltam így is. Azért végigcsináltam derekasan, sőt, többen meg is köszönték segítségemet, habár a sráctól, aki wicca vallásúnak tartotta magát, és közölte, hogy tud tenyérből jósolni, illetve kézrátétellel gondolatolvasni, és bemutatta, hogyan akad fenn a szeme roham közben, szívesen eltekintettem volna. Aztán a bölcsiben közölték, hogy a lányom a déli alvás során bepisilt, vihetem haza a teljes cókmókot kimosni. A lényeg, hogy mindaz a szép és jó dolog, ami hétfő este körülvett és keddre is varázslatos, igazi békés, kiegyensúlyozott kismamává tett, szerdára egy szempillantás alatt elslisszolt, és az igazi morcos, antiszociális, senki-ne-szóljon-hozzám hangulat uralkodott el rajtam.
És akkor még nem beszéltem arról, hogy nyakunkon a húsvét (a cikket már csütörtökön leadom, mert később nem lesz időm rá), de a rengeteg meló mellett semmi időm nem volt se a lakás kidíszítésére, se a hűtő feltöltésére, se az unokatestvérek számára ajándék beszerzésére. Most örülök neki igazán, hogy Hajni biciklijét már hetekkel korábban megvettük, és most ott várja letakarva a tárolóban, hogy átadhassuk neki. A kajabeszerzésre férjem csak annyit mondott, hogy úgyis mindennap máshova vagyunk hivatalosak vendégségbe, ebédet se kell főznöm, ne idegeskedjek miatta. Hát azért reggelire kelleni fog a sonka, a tojás, a torma, a zöldségek, saláta, kalács. Meg ha már ebédet nem kell rittyentenem, akkor legalább sütit sütök, recept-ötleteket már kutattam. Hogy mikor lesz rá időm, azt nem tudom.
Azért esténként, ha megpihenek, a kádban már ezerrel megy a pocaksimogatás részemről, és hozzá általában valamilyen kedves kis dalt dúdolok egészen addig, amíg lányom hatalmas elánnal be nem szalad, hogy „Anya, azonnal szálljál ki, támadt egy ötletem!”, ami vagy azt jelenti, hogy megmutatja, melyik babájával/figurájával fog most játszani, vagy kitalálta, hogy az esti mesét melyik könyvből olvassam el.
Szeretek dúdolgatni és énekelgetni a picikéhez, a lányommal is ugyanezt tettem. Nagyon kíváncsi leszek arra is, hogy megismétlődik-e az, ami Hajninál, vagyis hogyha megszületik felismeri-e a dalt, amit dúdolgattam neki. Van ugyanis egy altatódal, amelyet anyukám énekelt nekem és a húgomnak minden este, amit imádtunk. Ezt az altatódalt dúdolgattam első terhességem idején is elég sokszor esténként a pocakomat simogatva. Aztán megszületett a lánykám, és a kórházban úgy döntöttem, hogy szintén ezt a dalt fogom neki este eldúdolni. Ahogy meghallotta az első sorát, a lányom, aki szinte egész nap aludt, kinyitotta hatalmas sötét szemeit és csak nézett engem. Nem sírt, csak nézett szinte kíváncsian. Aztán befejeződött a dal, ő becsukta a szemét és újra elaludt.
Már régóta keresem, hogy ki írhatta ezt a dalt, mert anyukámon kívül soha senkitől nem hallottam, ő pedig azt mondja, úgy emlékszik, kislány korában tanulta valahol. Már Google barátunkat is hívtam segítségül, de nem mentem vele semmire. Leírom a szövegét, hátha valaki közületek felismeri:
„1.Virágos réten hol volt, hol nem volt.
Tündérországban volt egy mesebolt.
Abba sok ezer tündér-csodaszer,
Akármennyit vettek, sose fogyott el.
2. Szakállas törpe volt a boltos ott,
Királyi kincset összehordozott.
De ne tudakold, hol volt ez a bolt,
Mert kiderül, hogy csak mese, mese volt.”
Gitta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
