Helyszín: Anglia

Időpont: 2013. ősz

Előzmények:

Régóta várt, első baba, plusz egy 'összetehetemakétkezem' (de tényleg) férj és egyben apa. Viszonylag könnyű terhesség (7 hetesen kis vérzés miatti stressz, illetve a vége felé vizesedtem). Egy billentyű-rendellenesség, amiről kiderült, hogy nincs is- ám emiatt mégis fokozott ellenőrzés az egész várandósság alatt.

 A hozzáállásom a szüléshez, avagy a boldog tudatlanság és merő optimizmus: 

Valahogy úgy gondoltam, gyerek bent még nem maradt, ez az élet rendje, erre vagyunk kitalálva és különben is, tudom, hogy fájni fog, de majdcsak túlélem.

Olvastam mindent, borzasztóan felkészültnek éreztem magam. Ez utólag már vicces...

Az események:

A kiírás előtt 5 nappal, hajnalban arra ébredtem, hogy fáj a hasam. Mivel jóslófájásaim nem voltak addig, gondoltam, na vagy ezek azok, vagy a "főnök" úgy döntött, hogy most már kint is jó lesz. Az igazat megvallva, inkább a második verziót súgta a szívem.

Aki olvasott már az angol rendszerről, az most ugorja át a bekezdést, a többieknek pedig adalék: itt nincs választott orvos, sőt úgy egyáltalán orvos is csak akkor lát, ha problémád van. Védőnők kísérik végig a terhességet és a szülést is. Azt a terhesség vége felé elmondják, hogy mi a teendő, ha úgy érzi az ember, hogy itt az idő. Például, hogy készülj fel arra, hogy itt nincs beavatkozás, hagynak mindent a természetre, hacsak orvosilag nem válik indokolttá.

Ez olyan szimpatikus elsőre, ugye? Legalább is nekem beleillett a romantikus elképzeléseimbe és áldottam az eget, hogy ilyen rendszerben szülök. Aztán persze a vajúdásom 43. órájában már el tudjátok képzelni, hogy nem foglaltam dicshimnuszba az angol orvoslást!

Szóval ezen a csütörtöki kora reggelen elkezdődött valami, de még rendszertelen volt, férjem elindult munkába, én meg úgy döntöttem, hogy ágyban maradok és alszom, amennyit tudok, mert ki tudja... Délután negyed 6-ig el is voltam, akkor kezdődött igazán a majd 2 napig tartó kemény melónk a kicsivel.

Ezalatt kétszer voltam bent a kórházban, mielőtt végül péntek este bent is maradhattam. A fájásaim egész idő alatt 5-10 percen belül mozogtak, néha rendszeresek voltak, de leginkább nem. Aludni két fájás közt próbáltam még az első éjszaka otthon. Mire bent fogtak, addigra 24 órája talpon voltam, elviselhető fájásokkal.

A fájdalomcsillapítással kapcsolatban nem voltak illúzióim, szerettem volna minél kevesebbel megúszni és nyitott voltam az alternatív módszerekre is, jelzem utólag már belátom, naivság volt azt hinnem, hogy nekem egy kis akupresszúra, agykontroll és légzéstechnika elég lesz.  Na, nem mintha ezek ne segíthetnének... az első 10-20 órában, vagy egy kis fogfájás esetén.

Tehát péntek este "felgyorsultak"az események! Fél 10 körül értünk be, kaptunk egy szobát, NST-re kötöttek és vártunk... A Kicsi jól viselte, legalább is az adatai és aktivitása alapján. Egy idő után a védőnő felajánlotta a gas&air-t (ha jól gugliztam, ez a nevetőgáz). Eleinte idegenkedtem tőle, nehezen éreztem rá,de a végére - Bartos Erika szavaival élve- elválaszthatatlan jóbarátok lettünk.

Éjjel 2-kor végre, az egész terhességem során először (!) manuálisan is megvizsgáltak, majd udvarias nagy mosoly után közölte a védőnő, hogy 5 cm. Whoop-whoop! Én már 15-nek éreztem, de beláttam, hogy jobb ha örülök az 5-nek, hisz lehetne 1 is. A védőnő egyébként le volt nyűgözve, ugyanis egész éjjel táncoltam (nem vicc!! szólt a rádió, és hát az a gáz elég jó anyag), csak így bírtam elviselni a fájásokat.

Reggel 5-re meg lett a 7 cm és ennyi maradt egészen 7:30-ig, amikor közölték, hogy ez még mindig annyi, úgyhogy burokrepesztés. Mire visszajött a védőnő a kis pálcikával, a „főnök” úgy gondolta, engem ugyan meg nem böksz! Elöntött a víz, az öröm, majd az olyan fokú fájdalom, hogy ölni tudtam volna az epidurálisért. Ennek hangot is adtam, meg is hallgattattam fél 11-re. Addig viszont csak az összefüggő fájdalom volt meg a férjem folyamatos "orron be, szájon ki" utasítása a fülemben, hogy szívjam a gázt, ez tartott életben.

Fél 11. Epi be. Eufória. Majd az első orvos a szülés során. Megvizsgál. Kicsi nincs rendesen befordulva, a feje valahogy beakadt. Ja és csak 9 centire tágultam, nem tűnt el a méhszáj –mondja -, sajnos császár lesz, mert ez már a kicsinek se jó.

Érzitek? 41 óra kemény "munka"után közlik, hogy nem tudom megszülni. Mármint úgy, ahogy reméltem. Legszívesebben leütöttem volna a dokit.

Persze akkor csak az volt a lényeg, hogy a kicsi jól legyen, de utólag végig gondolva, ha ez itthon történik, valószínű hogy egy kis segítséggel már tizenpár óra alatt ugyanez az eredmény lett volna, megspórolva másfél nap szenvedést. Nevör májnd, felesleges is ezen abajogni... mert persze ha nem császár a vége, akkor én is maradtam volna 'nembeavatkozós' párti.

És a végére egy kis ráadás még:

A védőnő bűnbánóan közli, hogy még várni kell a műtőre. Bánná a fene, hisz az epi óta úgy éreztem, simán táncolnék is megint, de! rám törtek a tolófájások... mit is mondhatnék....a leghosszabb két és fél óra következett, amikor végig arra kellett fókuszálnom, hogy ne nyomjak, holott már kimondhatatlanul szerettem volna látni a kis pernahajdert, aki egyébként azóta is egy végtelenül nyugodt és türelmes kisember.

A műtőben a férjem is velem lehetett, fogta a kezem és ő látta meg először a kisfiunkat, majd a mellkasomra tették. Fogni nem igazán tudtam, zsibbadtak voltak a kezeim, ezért a férjem tartotta.

Ő nem sírt, csak nézelődött és szuszogott. Csodaszép volt.

13:26-kor született meg, szombaton. 44 órával azután, hogy elindult.

 

Csibuc

 

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?