2013 júniusában teljesült életem egy nagy vágya: végre férjhez mentem. A nagy nap úgy telt, ahogy megterveztük, hatalmas volt a boldogság. Mivel közel voltam a harminchoz, nem akartam sokat várni az első babára, és szerencsére ebben újdonsült férjem is egyetértett velem.

Szeptember elején el is jött az idő, hogy tesztelhessünk. Nehezen telt el az a pár perc, mire végre mutatott valamit a tesztpapír. Az ellenőrző csík tökéletesen látszott, és mintha halványan mellette lett volna egy másik is, de tényleg nagyon halvány. Nem mertem beleélni magam, inkább vártunk pár napot a következő tesztig. Nehezen teltek a napok, míg végül úgy döntöttem, hogy most már biztosan próbálkozhatok újra. Ezen a teszten már kicsit erősebben látszott az a csík, de még mindig nem volt egyértelmű, így nem nyugodtam meg. Néhány nap múlva megpróbáltam harmadszor is. Most már teljesen egyértelmű volt, hogy pozitív, tehát sikerült, babát várunk! Vegyes érzések töltöttek el, boldog voltam, hogy anya leszek, de meg is ijedtem a rám váró feladattól.

Május 9-re voltam kiírva. Szerencsére problémamentes volt a terhességem, pár hét hányingeres, hányós hetet leszámítva. Közeledett a nagy nap, de nem éreztem semmi előjelet, semmi jósló fájás, csak azt éreztem, hogy a pici már nem annyira aktív, mint szokott, gondolom kicsi volt már neki a hely odabent.

Elérkezett a május 9. Izgatottan vártam, hogy vajon a törpe is tudja-e, hogy neki most kellene megszületnie. Valószínűleg nem tudta, mert semmi jelét nem mutatta annak, hogy szeretne szabadulni a bezártságtól. Mivel nem szültem meg a kiírt napon, így onnantól kezdve minden nap kellett mennem NST-re. Nem szerettem ezt a macerát, mert igazából nem éreztem úgy, hogy foglalkoznának velem a kórházban, ahol a vizsgálatokat csinálták. A picur a kórházig vezető 25 km-es úton végig rugdalózott, bezzeg a vizsgálatkor alig akart moccanni, hiába tömtem a csokit és ittam a kólát. Álmomban már többször túl voltam a szülésen, de ébredés után nem emlékeztem rá, hogy melyik napon szültem, csak az maradt meg tisztán bennem, hogy 16.45-kor látott napvilágot a törpe.

Teltek-múltak a napok, kétnaponta magzatvizet vizsgáltak, de semmi változás. Közölték velem, hogy legkésőbb május 16-án indítanak, ha addig nem indul be magától a szülés. Nagyon nem akartam az indítást, tartottam tőle, hogy annak császár lesz a vége, én viszont természetes úton szerettem volna világra hozni a fiamat. Úgy éreztem akkor leszek igazán anya, ha megdolgozom a szülésért. Hiába próbáltam ki minden praktikát, elérkezett a május 15, amikor mindenféle vizsgálat után közölték, hogy másnap reggel fél 7-kor jelentkezzek a szülészeten, megindítják a folyamatot. Sírva jöttem ki az orvostól, és közöltem a férjemmel, hogy mi a helyzet. Persze ő próbált nyugtatni, hogy minden rendben lesz, de én csalódott voltam. Aznap már éreztem jóslókat, de nem volt túl erős. Hazamentünk, a maradék pár dolgomat is összepakoltam, és vacsora nélkül lefeküdtem aludni. Természetesen pár óránál többet nem is tudtam aludni az izgatottság miatt.

Eljött a másnap reggel, én robotként indultam neki a napnak. Mosakodás, öltözés, elköszönés a szülőktől, beültem az autóba, és szó nélkül voltam a 25 km alatt. Odaértünk. Csengettem a szülőszobán, férjemtől elköszöntem, és megbeszéltük, hogy a szülőszobán találkozunk.

Bementem, és tettem, amit mondtak a nővérek. Zsúfolt nap volt, tele volt mind a 4 szülőszoba, így egyelőre a vajúdóban kaptam helyet. Nagyon rossz volt egyedül lenni, ráadásul a férjemnél volt a telefonom, így neki se tudtam semmi infót eljuttatni, hogy éppen mi történik velem. Rám rakták a CTG-s gépet, és feküdnöm kellett. 8-kor megjött az orvosom, megvizsgált, 8.15-kor burkot repesztett, és mondta, hogy most akkor várjuk a fájásokat. Jöttek ötpercenként, de igazából nem volt vészes, naivan azt gondoltam, hogy ha ez így megy majd végig, akkor nem gáz. Na, persze nem így volt. 11-kor jutottam végre szülőszobára, akkor már kb. háromperces fájásaim voltak, kicsit erősebbek, de még mindig simán mászkáltam, nem fájt annyira. Kb. 20 percet kellett várnom, mire férjem is bejöhetett hozzám végre. Kicsit felszabadultam, hogy ott van velem, végre nem vagyok egyedül. Kaptam egy nagy adag cukros vizet, majd jött az oxitocin.

Ekkor már azért kezdett fájdalmas lenni a dolog, de a férjem minden fájásnál ott állt mellettem, és szorítottam a kezét. Valahogy elviselhetőbb volt így az egész. Beszéltem anyukámmal, megnyugtattam, hogy majd csak estére lesz baba, ne izguljanak, bírom. Egyszer bejött egy nővér, mondta, hogy még nagyon mosolygok, és szépen feltekerte a fájáserősítő adagot. Következő alkalommal mondtam neki, hogy ne aggódjon, már nem mosolygok. Akkor már kezdett nagyon fájni, nem is bírtam ki csendben, muszáj volt jajgatnom, na persze azért nem kiabálósan, de ki kellett valahogy adni a fájdalmat magamból. Kipróbáltam a labdát, nem jött be, akkorra már nagyon fájt. Folyton azt kérdezgettem az orvosomtól és a szülésznőtől is, hogy mennyi van még vissza, mikor lesz már vége?

Délután 2-kor már kezdtem nagyon fáradni. Párszor kicsúszott a számon, hogy én ezt már nem bírom. Végre kaptam egy biztató választ 4 órakor. Azt mondta a szülésznő, hogy menjek, zuhanyozzak le, aztán megszüljük azt a babát. Ezen fel is buzdultam, férjem kisegített a fürdőbe, beálltam a zuhany alá, és engedtem a meleg vizet a hasamra. Néha meg kellett kapaszkodnom a falba, annyira fájt, de már nem érdekelt, csak túl akartam lenni rajta. Visszamentünk, lefeküdtem az ágyra. Bejöttek, visszarakták rám a CTG készüléket, és magunkra hagytak. Szépen jöttek is a fájások. Férjem végig mellettem állt, szorítottam a kezét, nem is tudom szegény hogy bírta, időnként minden erőmet beleadtam a szorításba, úgy kevésbé éreztem a fájást. Aztán hirtelen azt éreztem, hogy a baba elindult lefelé. Elkezdtem mondogatni a férjemnek, hogy jön a baba, jöjjön már valaki, érzem, hogy mindjárt kint van. Ekkor jött be az orvosom és a szülésznő.

Szerencsére olyan orvost választottam, aki végig viccelődött, és így oldotta a hangulatot, nyugodtabb lettem tőle. Gondolt egyet, leült egy székre, és mondta, hogy most várjunk meg két fájást, ne toljak, hadd dolgozzon a méhem. Hát nehéz volt kibírni, úgy éreztem, hogy szétfeszít belül a fájdalom. Maximumra tekerte az oxitocint. Aztán a harmadik fájásnál tolhattam. Utána mondta, hogy milyen szép nagy haja van a babának, félig kint van a feje. Ha gondolom, nyugodtan nyúljak le, és tapogassam meg. Mondtam neki, hogy én elhiszem magának, doktor úr, de inkább kihagyom. Még kb. 2 fájás volt, és a harmadiknál mondta, hogy most addig nyomjam, amíg csak bírom. Összeszorított foggal nyomtam, ahogy tudtam, kb. másfél percig folyamatosan, majd éreztem, hogy kicsusszant valami.

Felnéztem, de csak azt láttam, hogy mindenki teszi a dolgát. Ránéztem a férjemre, és kérdeztem, hogy kint van a baba? Mosolyogva mondta, hogy igen.

16.45-kor (hihetetlen, de ezt megálmodtam!) hatalmas, göndör hajú kisfiam született, 3870 gramm és 59 cm volt. Picit lemosták, férjem nem vállalta a köldökzsinór elvágását, így azt is a szülésznő vágta el azt hiszem, majd a mellkasomra tették a picit. Semmi fájdalmat nem éreztem, csak hihetetlen boldogságot. Anya lettem! A doki összevarrt, miközben poénkodtunk folyamatosan. Utólag úgy éreztem, hogy a varrás jobban fájt, mint a szülés, bár nyilván nem így volt.

Fél órával a szülés után mondtam, hogy bármikor jöhet a következő baba. Aztán elköszöntünk az orvostól, és hármasban maradtunk kb. másfél órán át. Boldogok voltunk, a picur a mellkasomon gügyögött akkor is, mikor felhívtam a szüleimet. Hallották a telefonban a hangját, hogy beszélget nekem.

Aztán elvitték lefürdetni, párom ment vele, nehogy véletlenül is összecseréljék, bár a hatalmas haja miatt nehéz lett volna összetéveszteni másik babával. Milán ott maradt az őrzőben, férjem visszajött hozzám, majd jött egy nővér, aki segített lezuhanyozni. Megkérdezte, hogy kitoljon-e a szobára, vagy saját lábon megyek, de mondtam, hogy semmi bajom, tudok én menni, sétálhatunk. Megmutatta az ágyamat, de mondta, hogy a picire még várnom kell, mert most sok a dolog a szülészeten, nem tudják kihozni nekem. Elpakoltam a cuccaimat, és kimentem a férjemhez beszélgetni. Egy óra múlva meghozták a kisfiamat, férjem elköszönt, és hazament, már este 9 volt. Milu szopizott, miközben és nem győztem benne gyönyörködni. Boldogság töltötte el a szívemet, hogy végre a karomban tarthattam azt a gyönyörűséget, akit a hasamban óvtam mindentől 9 hosszú hónapon át. Azt hiszem, most már tényleg tudom milyen érzés, mikor egy anyának a testén kívül dobog a szíve.

A drágám lassan 7 hónapos, és minden nap elkápráztat minket valamivel, amivel minden nehézséget, fájdalmat elfeledtet velem. Hát ez a mi közös életünk kezdetének története.

Kata

               További szüléstörténeteket olvashatsz a Szüléstörténet.hu oldalon.

A Szüléstörténet.hu már a Facebookon is megtalálható. Tetszik?