Második kisbabánkkal 2014 decemberére voltam kiírva. A második hónap környékéig semmit nem éreztem abból, hogy terhes vagyok. Nem undorodtam a kávétól, nem tört rám olthatatlan vágy, hogy betoljak egy nagy befőtt olívabogyót. Bevallom, kicsit frusztrált, hogy nincsen semmi jele a terhességemnek egy kétcsíkos teszten kívül. Ugyan voltam orvosnál, de itt az a bevett szokás, hogy ha van egy pozitív tesztem és nincsen semmi panaszom, akkor menjek Isten hírével, majd a hatodik héten találkozunk.  A hatodik héten vissza is mentem, de a doki az ultrahangon nem látott semmit, próbált nyugtatni, hogy csak a gép öregsége miatt, de nem nyugodtam meg. Hamarosan visszasírtam a tünetmentes időszakot, nagyon rosszul lettem, a vécével randevúztam egész nap, körülbelül a 13. hétig. Innentől nagyon gyorsan telt a terhesség, nem tudtam kiélvezni minden pillanatát, mert a megváltozott körülményeinkkel voltam elfoglalva (albérletkeresés, hagyatéki ügyek intézése stb…) .

A 36. héttől háromujjnyira kinyílt a méhszájam, riasztgattak is az orvosok, hogy nem adnak, csak egy hetet a szülésig. Én hittem nekik, teljesen rápörögtem a szülésre, és csak vártam, és vártam, voltak keményedéseim, de egyik sem volt az a „hú, mindjárt szülök” érzés. A kiírt napon jelenésem volt ctg vizsgálaton. Mikor végeztem, csak az orvos jóváhagyására vártam, hogy hazamehessek. Miközben a folyosón álldogáltam, egy fiatal doki nagyon megnézett magának, szerintem bele is pirulhattam, mert hirtelen lekapta rólam a tekintetét. Lehet, hogy én értettem félre a helyzetet, de szerintem azért a nők észreveszik, amikor ÚGY néznek rájuk.

Az orvosom nagyon ragaszkodott az amnioszkópiás vizsgálathoz, aminek nem örültem, elég  sok rosszat olvastam róla. Felfeküdtem az asztalra, és persze, hogy rajtam mutatta meg annak a fiatal dokinak (nevezzük F. doktornak), hogy hogyan kell elvégezni ezt a vizsgálatot. (Gondoltam is magamban, hogy egy szép nézésért széttettem a lábamat.) Alaptalanul féltem ettől a vizsgálattól, nekem nem fájt.  A végén felajánlották, hogy ha szimpatikus nekem F. doktor, akkor 31-én megrepeszti a burkomat, és pályázhatok az év első gyermeke címre.  Dönteni nem volt lehetőségem, mert még aznap este beindult a szülés, férjem felháborodottan meg is kérdezte, hogy miért este jut eszembe szülni. Ezen egy jót kacagtam, mintha volna választási lehetőségem. Elindultunk taxit fogni, de az az utca, ami mindig dugig van taxival, teljesen kihalt volt. Most mi legyen? Tanakodtunk, de pont jött a troli, és egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattantunk rá és berobogtunk a szülészetre, még jól is eset a busz rázkódása.

22:40 körül beértünk, ekkor hatujjnyira voltam nyitva. Ráraktak az ctg-re, egyre erősebben jöttek a fájások, férjemmel beszélgettünk, nevetgéltünk.  Egyszer csak megjelent F. doktor, nevetett is, hogy na, akkor nem repesztek burkot 31-én. Megvizsgált, kérdezgetett:

- Mikor volt az utolsó ultrahang vizsgálata?
- A 36. héten.
- Ki csinálta a vizsgálatot?
- Nem tudom, nem emlékszem, lehet, hogy maga.
- Arra biztosan emlékeznék… - hatalmas pirulás – Őőő, mármint nem úgy értettem… – valamit még motyogott és kisietett.

Elkerekedett a szemem. Gyorsan a férjemre tekintettem, hogy lássam a reakcióját, de ő csak holtsápadtan állt mellettem, szerintem nem igazán fogta fel, hogy mi történik körülötte, nagyon fáradt volt. Ezek után elég kínosan éreztem magam, nagyon félreérthető volt ez a szituáció.
Hajnali 1 körül felajánlották az epidurált, amit én elfogadtam. Alá kellett írnom egy papírt, amin részletezve, volt, hogy milyen következményei lehetnek az epidurális érzéstelenítésnek. Aláírtam, de miközben szúrták a hátamat, halálfélelmem volt, és a papír szövege pörgött a fejemben. Szóltak, hogy ne mozogjak, ami igen nagy kihívás volt számomra, mert úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Kétszer szúrtak, megkönnyebbültem, amikor végre benne volt a branül a hátamban. Az epidurál igencsak megkönnyítette a dolgomat, sokkal egyszerűbb volt így kibírni a fájásokat. Kaptam oxitocint mellé, hogy ne gyengüljenek a fájásaim, de nem éreztem különösebb hatását. Férjem fél kettőkor kérdezte, hogy vajon mikorra lesz meg a baba, mondtam neki, hogy hajnali háromra kitessékelem.

F. doktor megint megvizsgált és mondta, hogy szeretne burkot repeszteni, de még nincsen teljesen beékelődve a baba feje, ezért nem szeretné elsietni a dolgot.  Hajnali 2:30 körül megrepesztette a burkomat, szólt a férjemnek, hogy ne menjen messzire, mert begyorsulhatnak az események. Kiment a szobából, a szülésznő bejött, valamit csinált a fejem mellet.  Szóltam, hogy jön a baba.

- Az jó ha úgy érzi, hogy erősödnek a fájások.
- Nem! Nem úgy érzem, hanem tényleg jön!
- Igen, ilyenkor megerősödnek a fájások.
- TÉNYLEG JÖN A BABA! – kiabáltam.

Erre odapillantott, gyorsan kiszaladt az orvos után, visszakiáltott, hogy tartsam vissza, de nem bírtam. Megijedtem, éreztem, ahogyan repedek, és hogy jön a baba. Mindenki odasietett, az ágyat nem volt idő szétkapni alattam, olyan gyorsan kijött és az én kis maszatos meleg húsgolyóm. Hajnali 2:40 kor 4 órás vajúdás után 3600 grammal megszületett a második kislányunk. Nyugiban hagytak minket egy két percig, majd elvitték megfürdetni, megmérni. Ezután következett a rendbetételem. Nem mertem megkérdezni a lenti állapotomat, féltem attól, hogy mi van odalent.

A kitisztítás rosszabb volt, mint az egész szülés. Az érzés, ahogyan rángatnak belülről, rémes volt  A fogaimat összeszorítottam, és csak arra gondoltam, hogy ha ennek végre vége, akkor újra láthatom a lányomat. A gátvarrásnál az érzéstelenítőt rosszul adhatták be, mert egy részen minden tűszúrást éreztem. Nagyon sziszeghettem, mert F. doki az utolsó öltéseknél nyugtatgatott, hogy mindjárt vége. Olyan gondosan elszöszmötölt rajtam, mintha egy terítőt hímezne, a végén még meg is jegyezte, hogy ezt még azért, hogy szép is legyen.

A csecsemős részen, az első napon volt szobatársam, akit másnap hazaengedtek a fiával, én pedig végig egyedül maradtam a picivel, amit nagyon élveztem. A szoptatás körül voltak problémák, sokat fogyott a baba, de a csecsemős nővérek segítségével rájöttünk, hogy a bimbómat nem tudja rendesen bekapni, ezért hiába volt sok tejem, nem tudta kiszívni azt. Ezt bimbóvédővel orvosoltuk, úgy szépen ment a szoptatás.

Nem volt egy háborítatlan szülés, fájt, borzasztóan, de nekem mégis szép emlékként marad meg.

Ecsetpamacs