Egy jófej férj és két nagyon helyes kisgyerek mellett némi gyakorlati érzékkel is meg vagyok áldva, amelyet közel öt éve tesztelek nap mint nap a család-munka-háztartás Bermuda-háromszögében. Minthogy egyelőre nem tűntem el benne (bár időnként közel vagyok hozzá…), afféle túlélőkalauz írására adtam a fejem. Üdv a fedélzeten!

Nemrég végigböngésztem az egyik nagy bevásárlóközpont könyvesboltjának babás-mamás kínálatát, s újfent megállapítottam, hogy a kismamáknak szóló kiadványok legtöbbje pont olyan, mint az amerikai romantikus filmek: ott végződnek, ahol a hús-vér, real-time hétköznapok kezdődnek. Az egyik könyv szerzője például feltehetőleg a Szülész Szakvizsgát Mindenkinek mozgalom tagja, mert a terhesség-szülés-gyermekágy témakörben szinte kizárólag orvosi kérdésekkel foglalkozik – azokkal viszont olyan aprólékosan, hogy a leírást követve akár az epidurált is be tudnánk kötni magunknak a vajúdóban. Egy másik guru gyakorlatilag a szülőágyról katapultálna minket az edzőterembe, hogy amint hazatérünk a babával, már ugorhassunk is bele az XS-es farmerunkba − rögvest azután, hogy összeütöttünk ebédre egy könnyű avokádós-paradicsomos-fetasajtos palacsintát (nem viccelek). A tandemszoptatástól a sávolykötésű hordozókendőkig, a környezettudatos pelenkázástól a gyermekkori apnoéig, a BPA-mentes cumisüvegektől a kötődési mintázatokig csak úgy ömlik ránk a rengeteg további információ. De arról, hogy mi történik valójában, amikor otthonunkban először maradunk kettesben az újszülöttel, és hogy hogyan legyünk legalább nagyjából úrrá azon a káoszon, amivel egy (és még egy, és…) gyerek érkezése a mindennapjainkra és a háztartásunkra nézve (is) jár, arról alig lelni egy szót is.

Ha az énkicsipónim-rózsaszínben vagy kórházi neonkékben úszó könyvekben egyáltalán szóba kerül a hétköznapok és a háztartás témája, leginkább azt a tanácsot kapjuk, hogy „kérjük meg a párunkat, hogy a korábbinál aktívabban vegye ki a részét a ház körüli teendőkből”, illetve hogy „vegyük igénybe rokonaink és barátaink segítségét.”

Kétségkívül bölcs javaslatok, csupán azt hagyják figyelmen kívül, hogy (1) nem mindenki neveli másodmagával a gyerekét; (2) aki igen, annak a párja a kétcsíkos terhességi teszt láttán valószínűleg azonnal kerít magának egy másodállást, hogy hazatalicskázza a pénzt a megnövekedő kiadásokra, a 12 órás munkaidő végeztével pedig aligha fog nekiállni felmosni; (3) a 240 km-re élő rokonaink maximum a juhtúrós sztrapacska receptjének telefonba diktálásával tudnak besegíteni a házimunkába; (4) de ha a szomszéd kerületben laknak, akkor sem feltétlenül szeretnénk a segítségüket kérni; (5) a velünk egykorú barátainknak jó eséllyel nagyjából a mieinkkel egyidős gyerekei vannak, így családi napközit esetleg nyithatnak velünk, de nem fognak helyettünk teregetni; (6) azok a barátaink, akiknek nincs gyerekük, esetleg évek óta próbálkoznak, hogy legyen, és semmire sem vágynak kevésbé, mint hogy valaki más porontyát kelljen babusgatniuk. Úgyhogy jobb, ha önellátásra rendezkedünk be – hogy aztán elmondhatatlanul hálásak legyünk minden segítségért, amit kapunk.

Sokan vagyunk, akik az első gyerek megérkezése előtt simán eligazgattunk egy nemzetközi szállítmányozási céget, profin díszletterveztünk vagy felvirágoztattuk a családi kutyakozmetikát. Amikor viszont ötödik hónapja kelünk fel négyszer minden egyes éjjel, s a nappalokat egy hasfájós baba hurcibálásával, gondozásával és szórakoztatásával töltjük, simán előfordulhat, hogy elsírjuk magunkat, amikor úgy fél 12 tájban eszünkbe jut, hogy azért főzni is kellene valamit (már csak a férj miatt is), de ahhoz lennie kellene valami alapanyagnak a hűtőben, de ahhoz le kellene menni vásárolni, de ahhoz ki kellene mosni egy adag ruhát, mert már pizsamából is csak a rajtunk lévő van (volt) tiszta, de ahhoz ki kellene hívni a mosógépszerelőt, mert már négy napja rossz a masina, de amikor tárcsáznánk a számát, a baba mindig rázendít, sugármeghajtásút bukik, brutálisan átrottyantja a ruháját (meg a miénket) vagy épp elalszik, és akkor vagy szoptatni (-büfiztetni-fejni-sterilizálni) kezdünk, vagy vigasztalni, vagy pelenkázni (-lemosni-átöltöztetni-kidörgölni), vagy csendben lenni, és időnként felmerül bennünk, hogy talán meg fogunk zakkanni, de addig nem lehet, amíg az egészségpénztári tagságot is el nem intéztük valamikor − hű, de jó lenne most egy tál vigasztaló, forró leves, de ahhoz főzni kellene, de ahhoz stb. És nem értjük, hová lett a valahai pengén tervező-szervező és határozottan kivitelező énünk.

Amit érdemes belátni, az az, hogy a babázós időszak beköszöntével az otthonunk válik az első számú munkahelyünkké. Nem érdemes azzal áltatni magunkat, hogy ez egy átmeneti állapot, és hamarosan minden olyan lesz, mint régen. Nem lesz olyan. Ez mostantól egy másfajta élet, amit viszont legalább annyira fogunk élvezni, mint a korábbit, ha nem (sokkal-sokkal) jobban. A tárgyaló-büfé-mosdó útvonal helyett most a gyerekszoba-konyha-fürdőszoba csapáson mozgunk majd napi 10 kilométert, ami önmagában egész kellemes mindaddig, amíg nem szembesülünk állandóan és minden helyiségben a Holle-anyó effektussal: „Mosogass el, mosogass el, minden edény koszos már!” „Online-bankolj, online-bankolj, a határidő lejárt már!” „Rakj be egy mosást, rakj be egy mosást, minden body pisis már!” „Főzz valamit, főzz valamit, hozzátáplálni kellene már!” És így tovább, a végtelenségig. S mindehhez van egy (kettő stb.) csodálatos kis főnökünk, aki a korábbi főnökünkhöz hasonlóan nem ismeri a „mindjárt”, a „később” és a „majd” szavakat (egy darabig legalábbis), s csak a feladatok kijelöléséhez ért (tiszta pelenka, bio répapüré, vegyélfel, netegyélle), ám fogalma sincs a megvalósításukhoz szükséges idő- és energiabefektetésről a napi kétszer három óra alvással nehezített pályán.

A valódi főnököd pizsamából kikandikáló talpacskáját viszont (remélhetőleg) sosem volt módod mámorosan puszilgatni, ahogy a barkapuhaságú orrocskájával sem szuszogott a nyakadba, miközben altatót dünnyögtél neki… „Ez a fizetség a szorgalmadért!” – mondaná Holle anyó. Vagy inkább a szeretetteli, figyelmes gondoskodásodért. És bőkezű a fizetség, annyit mondhatok.

Számomra a döntő változást az a felismerés hozta meg, hogy a háztartás átfogó, elméleti (!) és gyakorlati megszervezésébe – legalább egyszer az életben − pontosan ugyanúgy bele kell rakni ugyanazt az időt, kreativitást és energiát, mint bármelyik „fizetett” munkánkba. Posztfeminista korunkban ez vérlázítóan konzervatív kijelentésnek tűnhet, pedig semmi sem áll távolabb tőlem, mint visszasírjam a Kinder-Küche-Kirche világát. Egyszerűen így logikus. Ha egy fontos és határidős projekten dolgozunk, mi sem természetesebb, mint hogy alaposan végiggondoljuk, mi lehetne a megvalósítás leghatékonyabb és leggazdaságosabb módja. Nem azt a részfeladatot végezzük el, amelyikbe épp belebotlottunk (akár a szó szoros értelmében), hanem azt, amelyiket a legcélszerűbb.

Persze közben improvizálunk, módosítunk, de a körvonalak általában nagyon hasonlóak, s ha már a sokadik projektünkön dolgozunk, a szinte automatikusan futó eseménysorba elég csak itt-ott belenyúlnunk. S ezzel el is érkeztünk a másik kulcsmomentumhoz, amely az egyszerűbb és nyugodtabb hétköznapok záloga: ha a mindennapok során önjáróvá tesszük azt, ami kiszámítható, sokkal több időnk és energiánk marad arra, ami kiszámíthatatlan. (Részletek később.)

Márpedig a kisgyerekes lét egyik legjellemzőbb (és bizonyos értelemben legvonzóbb) vonása a kiszámíthatatlanság: éveken át folyamatosan alkalmazkodunk egy (két stb.) lenyűgöző kis lény őrületes tempóban változó bioritmusához, fejlődéséhez, bogaraihoz. Kiskorúakkal is felszerelt háztartásban épp ezért alkalmazhatók nehezen azok a (különben ragyogóan kidolgozott) rendszerek, mint pl. az itthon is népszerű FlyLady program: ezek abból az ősfeltevésből indulnak ki, hogy nagyjából változatlanul pergő mindennapjaink során felelős, nagykorú állampolgárként eldöntjük, mikor és mit fogunk csinálni, nekiállunk a feladatnak, és megszakítás nélkül végig is csináljuk. Hát, ezt a három lépcsőfokot már a szülőszobában elfelejthetjük egy időre – főleg a harmadikat.

Hogy csak egy példát hozzak, néhány héttel ezelőtt sikerült feltalálnom az Egész napos minestronét: a reggel a konyhapultra készített gizgazokból (két beteg, nyüszögő kiskorú ellátása mellett és egy határidős munka finisében) estére úgy sikerült megfőznöm a másnapi ebéd első fogását, hogy ahányszor a konyha felé vetődtem, meghámoztam vagy megmostam vagy felaprítottam egyvalamit. Mondjuk egy cukkinit. Az alapanyagok biztosan veszítettek a vitamintartalmukból az álldogálás (heverészés) során, de egy anyának kevés dologban van akkora gyakorlata, mint a kompromisszum-kötésben. És még egy rápihent répából főtt leves is jobb, mint egy mirelit pizza.

A fentiekből látható, hogy még ha az a kisebb-nagyobb káosz, ami az első baba születését követte, csökken is valamelyest nagyjából az első év végére, amint megérkezik a tesó és/vagy ismét dolgozni kezdünk, könnyen újra a rajtvonalnál találhatjuk magunkat (legjobb esetben a második mezőn). Ezzel a most induló sorozattal épp az a célom, hogy néhány bevált rend- és módszerrel, ötlettel és furfanggal segítsek végiglépkedni annak a nagyon vicces, nagyon kedves és nagyon fárasztó társasjátéknak a tábláján, amit mindközönségesen családos hétköznapoknak hívunk.

Anna

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?