A mi történetünk 2009-ben kezdődött, azóta alkotunk egy párt a férjemmel. Két év után megkérte a kezem, rá két évre összeházasodtunk, majd a második házassági évfordulónk után két nappal megszületett a kislányunk. Azon szoktunk viccelődni, hogy ezek után bele se merünk gondolni mi vár ránk két év múlva.
2014 őszén kezdtük el tervezni a babát, bár előtte is sokat beszéltünk már róla, mikor volna ideális, milyen feltételeket kell előtte biztosítanunk stb.. Majd rájöttünk, hiába várunk az univerzum által küldött egyértelmű jelre, jobb, ha belevágunk, aztán majd menet közben megoldjuk a felmerülő problémákat. Szeptemberben abbahagytam a fogamzásgátló szedését, de még vártunk két hónapot, mielőtt élesítettük volna a projectet. Tudtam, hogy mindez időbe telik és ritka, hogy elsőre megfogan a baba, úgyhogy amikor decemberben kicsit rosszul éreztem magam, azt gondoltam, megfáztam.
Nem esett jól az edzés és fáradékony voltam, de nem volt hányingerem, vagy más klasszikus tünetem. Előtte összesen kétszer voltunk együtt a férjemmel védekezés nélkül, úgyhogy nem jutott eszembe más magyarázat. Amikor viszont nem jött meg a menstruációm napra pontosan, ami soha életemben nem fordult még elő, azonnal tudtam, mi a helyzet. Csináltam is egy tesztet, de negatív lett (túl korai volt még a terhesség, hogy kimutassa). Ennek ellenére biztos voltam benne, hogy ott van már valaki. Rá egy hétre újra teszteltem, ami már pozitív is lett. Sose felejtem el a fürdőszobában voltam, vártam és megjelent az X. Nem tudtam mást csinálni, csak bámultam a tesztet rezignáltan, amikor a férjem bekiabált a konyhából, hogy
„Na, ugye nincs is még semmi?”
Erre elsírtam magam, zokogtam, ő elkezdett vigasztalni, mire sikerült kinyögnöm, hogy pozitív és a látszat ellenére éppen örülök.
A terhességem innen gyakorlatilag jó értelemben vett eseménytelenségben zajlott, szépen nőtt a baba, minden rendben volt vele. Hozzátartozik, hogy közben a diplomám megszerzésén ügyködtem és dolgoztam is mellette félállásban. Az államvizsgámon már 30 hetes volt a bébi, úgyhogy időm sem volt túlaggódni a dolgokat, ami nekem sokat segített. Júliustól viszont nem volt más dolgom, mint a babaszoba csinosítása, a lehetetlenül kicsi ruhák vasalása és az izgatott várakozás. Az utolsó heteket azért elég nehezen viseltem. Egyrészt ezen a nyáron hetekig hőségriadó volt érvényben, másrészt borzasztóan zavart, hogy már nem tudtam mindent megcsinálni, amit szerettem volna. Például cipőt kötni. Kistermetű vagyok, mindig is az voltam, 52 kilósan kezdtem meg a terhességet és 63 kilóval mentem szülni. Nagyon megviselt, hogy ekkora súlyt kellett cipelnem a negyven fokban, úgyhogy valószínűleg emiatt az utolsó két hétben minden este úgy feküdtem le, hogy ez most már a csalhatatlan anyai ösztön és tuti, hogy este megindul a szülés. De nem.
Végül a 39. hét második napján, éjfélkor görcsökre ébredtem. Elég erősek voltak, de rendszertelen időközönként jöttek és változó hosszúságúak voltak, úgyhogy az olvasmányaimból arra következtettem, hogy még bőven van időnk. Mindenestre olyan izgatott lettem, hogy „kipattantam” az ágyból és felkelt a férjem is. Kicsoszogtam pisilni, majd ahogy felálltam, éreztem, hogy elönt a magzatvíz. Nagyon furcsa érzés volt, de egyből tudtam, mi az. Azt is láttam, hogy zavaros, mekóniumos a víz, úgyhogy megbeszéltük, hogy zuhanyzom és indulunk is a kórházba.
Lezuhanyoztam, körülbelül hatszor, mert mindig akkor öntött el a víz újból, amikor kiléptem a zuhanyzóból. Még a borotválkozásra is tettem egy hősies kísérletet, nem tudom, milyen eredménnyel. Felöltöztem és a hetek óta kacsingató cókmókokkal felpakolva elindultunk. Akkor már végig összehúzódásaim voltak és nagyon hosszúnak tűnt az ötperces kocsi út. Meg is fogalmazódott bennem, hogy azt hittem, jobban fogom viselni, mert ez még biztos csak a legeleje és nagyon erősnek éreztem a fájásokat. Beértünk a kórházba, ahol az előre riasztott leendő nagymama, anyukám már ott toporgott a bejáratnál. Akkor körülbelül hajnali egy lehetett, bár eléggé összemosódik ebből az időszakból minden. Amikor anya meglátott, csak annyit kérdezett
„Jézusom, már itt tartunk?”
Utólag mesélte, hogy ő már akkor látta: nem leszünk bent sokáig. Hozzátartozik, hogy a nővérem öt évvel előttem szült és tizennégy órát vajúdott az unokaöcsémmel. Tudom, hogy felesleges az összehasonlítás, én még is úgy gondoltam, hogy akkor biztos én is ilyesmire számíthatok. Szóval felmásztunk a szülészetre, ahol egy kicsit sem barátságos szülésznő fogadott. Nagyon nem szeretem, amikor valaki szünet nélkül az egészségügyi dolgozókat szidja, mert le a kalappal a munkájuk előtt, de ő tényleg nem volt kedves. Felvette az adataimat, és mondta, hogy átöltözhetek a szülésre hozott hálóingbe. Megkérdeztem például, hogy a melltartómat levegyem-e. Egyébként addigra kb. kétpercenként jöttek a fájások, tehát az adataimat is sziszegve meg-megszakítva tudtam csak elmondani. Szóval a válasz az volt, hogy ha tervezem szoptatni a lányomat, akkor talán nem ártana, és úgy nézett rám, mintha hülye lennék. Szerintem ő is azt hitte, hogy első baba, biztos eltúlzom a fájdalmak leírását és majd még órákig nem történik semmi.
Átkísért egy szülőszobába, nem volt sehol senki, csak egy másik ügyeletes szülésznő, majd rákapcsolt a gépekre. Amikor megnézte az értékeket, teljesen megváltozott a hangja és elkezdett nyugtatni, hogy azonnal jön az ügyeletes orvos és megvizsgál, és hogy azonnal hívja a fogadott orvosomat, biztos ide fog érni. Ekkor egy kicsit megijedtem, hogy valami baj van, ami a fájdalmakat is felerősítette. Jött is az ügyeletes orvos, aki megvizsgált, és szintén nyugtatgatni kezdett, hogy már nem tart sokáig (??!). Majd foghegyről mondta a szülésznőnek, hogy borotváljon meg (tehát a hősies küzdelmem a borotvával nem sokat ért) de úgy, hogy valószínűleg mindjárt megyünk a műtőbe.
Ez már tényleg nem tetszett, de ebben pillanatban bejött végre a férjem (teljes műtős szerkóban a protokollnak megfelelően), és lihegve követte az orvosom. Már csak ezért a pillanatért is megérte orvost fogadni, akit egyébként imádtam a terhesgondozás alatt is, hogy hirtelen minden aggodalmam elmúlt. Tudtam, hogy bármi is lesz, jó kezekben vagyok. Az orvosom is megvizsgált, ami után hirtelen úgy éreztem, nyomnom kell. De még épphogy csak beértünk, gondoltam, mindenesetre az orvosom instrukciói mellett meg is kezdtük a kitolást. Három-négy nyomás után az orvosom észrevette, hogy a köldökzsinór úgy fut a baba feje mellett, hogy a csontos medencénél menet közben elzáródhat. Elmondta, hogy segítenek a babának vákuummal, felgyorsítva a folyamatot, nehogy ne jusson elegendő oxigénhez. Ebből persze akkor egy betűt sem értettem, csak azt, hogy a következő nyomás után vége lesz. Így is lett.
Úgyhogy kettő óra huszonöt perckor megszületett a majdnem négykilós (3730 g) kislányunk. Rögtön azt kérdezgettem, hogy jól van? jól van?, mert egyből elvitték megvizsgálni. Majd visszahozták egy pillanatra, és rám rakták. Kiderült, hogy minden rendben van vele, de egy kicsit jobban megvizsgálták a rapid érkezés miatt. Utána elvitték megint „rendbe rakni”, akkor elkezdett varrni a doktor úr. Hát gyakorlatilag a vajúdást lerövidítettem másfél-két órára, de az ára az volt, hogy elég sokat kellett varrni utána. Háromnegyed órán át tartott a művelet, a férjem végig ott maradt velem, ami nekem nagyon sokat jelentett. Ez tényleg nem volt kellemes, viszont a hathetes kontrollra nyoma sem maradt. Ebben látom a fogadott orvos másik nagy előnyét.
Amikor ennek is vége lett, hagytak egy félórát pihenni, olyan nyugalmat és boldogságot, illetve fáradtságot még sosem éreztem. Majd letoltak az újszülött osztályra, és mondták, hogy azonnal hozzák a bébit is. Majd leragadt a szemem, de csak arra tudtam gondolni, hogy hozzák már. Hajnal volt, még sötét, csak egy szobatársam volt, aki még aludt, és akkor meghozták a bepólyált kis szuszogó csomagomat. Mondta a csecsemős nővér, hogy próbáljam megszoptatni. Hát jó, gondoltam, fogalmam sem volt, mit csinálok. Odarakták mellém az ágyba, ő meg egyből tudta, mi a dolga. Szuszogva szopizott, úgyhogy magunkra is hagytak minket. Néztem őt a sötétben, lassan kelt fel a nap, regénybe illő pillanat volt, és tudtam, hogy most már minden rendben lesz.
Életem egyik legmeghatározóbb, legjobb élményeként maradt meg az egész, a fájdalom, amitől féltem, tényleg nem dominál az emlékek között. Sokkal inkább emlékszem, a férjem hogyan tartotta bennem a lelket, anyukám arcára, amikor leírta nekem, milyen a lányunokája, és a büszkeségre. Ez ritkán kerül elő a történetekben, de én roppant büszke vagyok magamra és a lányomra, illetve a családomra, hogy ezt végig csináltuk, csináljuk azóta is. Vannak nehezebb napjaink, de minden este a legmeghatározóbb, amit érzek: a büszkeség és a boldogság (a fáradtság mellett).
M.
