Reggel fél hét. Húzom fel a redőnyt a gyerekszobában.
-Nem esik. - NagyLány elfojtott nyüsszenése a válasz
-Viszont köd van.
-Legalább! - sóhajt fel megkönnyebbülten.
Imádja ha esik. Ha dörög és villámlik vagy csak zuhog, ha órákig szitál... és a köd.
A köd nekem is. Ködben kirándulni egy álom. Puha, biztonságos érzés. Megnyugtató a látvány. Ezt szeretem az őszben. Begubózós. Takaró alá bújós. Meg mikor hűvös van és süt a nap. Jók a fények, jók az illatok.
Mondjuk reggel sötétben kelni nem annyira szeretek és már reggel 8-kor lámpafénynél létezve várni, hogy elvonuljanak a felhők.
Nagyjából ez a várakozás ki is tette a hét eseményeit. Ez is ritka. Örvendezzünk.
Egyszerűen csak elteltek a napok a mókuskerékben. Semmi homokszem, semmi csillámpor.
Azért a heti kudarc megvolt. Az esélytelenek nyugalmával írtam egy sulinak KicsiFiú miatt. Annyira oké lett volna. Kislétszámú osztályok, alsóban csak szöveges értékelés és még messze sincs. Jah. Meg hely sincs.
Utálom már ezt a tehetetlenséget. Hogy mindenhol falak. Tudom, hogy lehetne cirkuszolni, de az a két suli amelyik megérné, annak köze nincs az önkormányzathoz. Az sem segített, hogy a nagyok odajártak, vagyis NagyLány még mindig és NagyFiú ofője most a másodikos. Amúgy elsőkörben ide járt volna. Ha felveszik...
Van még suli ami szóba jöhetne, de azzal már többen szívnának a családban. PiciLány, akit hajnalban kelteni és vonszolni kellene napi 2x1 órát, KicsiLány, aki úgy kelne, hogy felnőtt már nincs is itthon és valamelyik nagy, akire rábízom őt, hogy legalább addig tartsa szemmel, amíg nem kell indulnia. Aztán reménykedhetnék, hogy tényleg felöltözik normálisan, az időjárásnak megfelelően, zárja az ajtót és megy. Hát nemtom. Ő nem az a 10-11 éves. Megcsinálná, de lelkileg még nem érett erre. Ügyesen jár egyedül suliba, de induláskor még figyelni kell rá. Ha másra nem is, a lelkivilágára. Az ölelés, a puszi.
Ez volt a szupergáz abban, mikor dolgoztam. Reggel egymásra meg a jószerencsére voltak bízva a gyerekek. Reggel 7-ig (utána már nem tudtam felvenni) pedig 5 percenként hívott valamelyik.
Horror volt. Nonstop idegbaj. Soha többet.
Szóval csak olyan suli jöhet szóba, ahová egyedül is el tud menni. Mondjuk 1 busz vagy villamosmegállónyira van és olyan helyen, ahol nyugodtan engedem. Mert ha az elején hozom-viszem is, akkor is csak átmeneti állapot 1-2 hétig mindenkinek.
Szóval egyenlőre marad ez a langyos mocsár...
Ami nagy kár, mert baromi okos. Mindent beszippant az agya. Olyan lesz, mint az apja és NagyFiú. Kétlábon járó lexikon. Csak KicsiFiú gondolkodása nem olyan csavaros, mint az övék és ettől könnyebben veszi az akadályokat. Talán. Remélem. Meg bízom abban is, hogy a kicsit koravénnek mondható világlátása átsegíti ezen a mostani nehézségen.
KicsiLány is szorong. Ő ugyan másik suli, de elsőtől el akarnám vinni. Hallani sem akar róla. Itt vannak a barátai. Már erős ovis barátság volt és ő azért nem egy ilyen bátor oroszlán típus. Ahhoz, hogy oda vigyem, ahol biztonságban érezném, ő is kellett volna. Mostmár belátom, nem neki való hely. A zenét imádja, de érzéke zenélni kb semmi. Szóval a zenesuli, ami nem is integráló... hát kb úgy lett volna, mint NagyFiú. Túlélésre játszik. Meg mégúgyabbúl, mert NagyFiú énekhangja WOW.
-Hová szeretnél állni? Válassz szólamot. Neked bármelyik megy!
NagyFiúnak oké volt a zenesuli, de KicsiLány még a Cifra Palotát is újra kellett tanulja, mert elfelejtette. Mi vaaan???
Dehát ő ilyen. Énekhangja nulla, szöveg memóriája szintén. De imádom a rajzait! Annyira elvarázsolt, annyira különlegesek a figurái.
Szóval KicsiLány olyan hasfájós lett, hogy éjjel sírva kelt és én, akinél kb üres a gyógyszeres fiók, fájdalomcsillapítót adtam neki. Tavaly tanév vége felé kezdődött. Akkor csak panaszkodott a dolgozatok előtt, amiből ugye olyankor jóóó sok van. Aztán augusztus utolsó két hetében újra előkerült. Az első gyógyszeres hasfájást mégis a Tropicarium váltotta ki. Két éjjel ment ez. Mondta is, hogy nagyon fél a cápáktól és nem szereti a halakat.
-Akkor ne menj.
-De akarok Anyu, mert érdekel!
Na, hát erre mit mondjak???
Most a matekdogára parázott rá, mert nem emlékszik mikor írják és azt sem tudja mi lesz a téma. De ha mindezt tudná is, akkor is para. Hetven darab szorzást 90%-ra jól csinálta, de fél óra alatt! Itthon. Nyugiban, tét nélkül. Szerintem még mindig összeadogatja. Osztás meg ijesztő.
Feladat: 150:25
-Hogy számolod ki?
-50-ben a 20, 100-ban az 5.
-????????
Csak egy teljesen friss élmény. Nem ez az egyetlen és mostani példa, amiért könyörögtem, hogy vizsgálja meg a nevtan matekra.
A hasfájás miatt jövőhéten doki. Biztos vagyok benne, hogy lelkieredetű a dolog, de azért zárjuk ki a testit is. Meghát a lelkibajjal is kezdeni kell valamit. Homeopátiás a dokink, holisztikus szemlélettel, szóval nem fog elhajtani.
A hangulatom kb olyan szélsőséges, mint az időjárás. A legkisebb dolog is ki tud borítani vagy hisztit gerjeszteni, ha úgy van. Igyekszem a bajomat belül tartani, hogy lehetőleg ne ártsak, de Kedves felé ez sokkal nehezebb. Egyrészt nonstop itthon van, könnyebb alkalmat is találni a duzzogásra, másrészt totál tele a hócsukája azzal, hogy itthon van és béna. Szóval az ő hangulata meg az enyém csodálatos kis szikraesőkben tud összeakadni. NagyLány már csak fogja a fejét.
"Már megint egy hülyeségen veszekedtek, tudjátok?"
Bár ezek inkább ilyen felesleges viták.
Valóban értelmetlen hülyeségekkel szoktunk a másikba belekötni. Nem kérdés, hogy mi van a háttérben.
Elég sok a bizonytalanság most az életünkben sokszinten.
Hétfőn üzemorvos. Bízunk benne, hogy rábólint a munkakezdésre még ebben a hónapban.
Nekem magány, neki meg tettek. Végre. Mert ő meg ebbe kattan bele.
Szeretem az őszt, igen, de azért mindennek van határa. Csatangolás helyett a lakásba kényszerültünk. A babakocsi-szakadó eső nem jó páros. A derekam viszont már nem bír órákat mei-taiozni. Mit lehet ilyenkor tenni?
KicsiLánynak végre kilakkoztam a körmét. Már rég ígértem, hogy egyik hétvégén játszunk ilyet. Fekete-ezüst. Nyilván. Gótikus lány lesz, ha felnő, mondja ő. Okkké. Rengeteg fekete cucca van. Szereti a vad dolgokat, de még eléggé korlátozom ebben. Mégiscsak alsós.
Izgultunk, hogy az időjárás miatt az egész hétvégénknek lőttek.
A nagyok a szélrózsa különböző irányába mentek hétvégére egy kis csendért, mi meg Barbár napot terveztünk. Ez egy szabadtéri rendezvény, kisbabával inkább jó időben működik.
Ehelyett moziztunk egyet a kicsikkel is. Olyan igazit. Este, miután PiciLány elaludt. Velük csak délután szoktunk, de lassan ők is elég nagyok lesznek ehhez.
Kincs ami nincs.
Szerintem gyerekkoromban láttam utoljára. Tiszta nosztalgia. KicsiFiú imádta. Édes volt, ahogy cincogott a poénokon.
És mivel úgy döntöttünk, hogy begubózós napot tartunk, elkészültek a védelmező botocska csingilingik és és ééés tádáááám!
Befejeztem a számfestőt! Hogy mi a különleges benne? A kedvenc albumborítóm. A zene se rossz, sőt (!), de a kép egy varázslat. Ezért kaptam meg számfestőként Kedvestől tavaly a szülinapomra. Majd két hét múlva pozitívat teszteltem, hogy tavasszal a varjak meghozzák nekünk PiciLányt. Amúgy az album idén 30 éves, szóval nem éppen friss ez a szerelem.
Mivel a legidőigényesebb elfoglaltságom volt ez a kép, most elvileg szabadul fel némi idő valami másra. Mondjuk a másik számfestőmre? Hehehe. De tényleg. A karácsonyi láz még nem kapott el, hogy a kb tíz éve álmodott terítőt kihímezzem. Pedig ha októberben nem állok neki, akkor tutira nem lesz kész karira. Szóval inkább hagyom is... ahogy minden évben. De valami kreatív tevékenységre meg szükségem van. Pláne, mikor kevesebb időt töltünk a szabadban.
A Barbár nap azért összejött, hála a vasárnapi napsütésnek. Volt is nagy családi csatározás. KicsiFiú szerintem összenőtt a fakarddal. Ádáz küzdelmek folytak ott, ahogy a szemem sarkából figyletem őt. A csapatos harchoz viszont csak lassan szedte össze a bátorságát. Oda mentem volna vele. Kell a gyerek alibinek. Hehehe. Mint a csúszdaparkban a csúszdázáshoz.
Erre viszont már nem jutott idő.
Én most egy komolyabb arcfestést kértem. PiciLány ugyan nem sírta el magát a látványomtól, de egyértelműen gyanakvóan szemlélt. Azt hiszem mikor lehevertem vele a fűbe egy uzsira, akkor nyugodott meg igazán, hogy mégiscsak én vagyok a maszat mögött.
Majd megszokja. Ha szerencsém van, akkor kénytelen lesz, mert a bakancslistás hagyományőrzéshez egy varjúlépéssel közelebb kerültem. Hála Kedvesnek, aki mindenkivel beszélget és minden érdekli. És arra is fény derült, hogy valami csoda folytán neki nem említettem az ezzel kapcsolatos felismerésemet, vágyamat, a dolgok mégis most alakultak így.
Micsoda véletlen ugye!?
Ugye, hogy nem!
Nanta
