illusztráció
Nagyon sok szüléstörténetet olvastam, és még szülés előtt eldöntöttem, hogy majd én is megírom az enyémet. Egészségügyi dolgozóként sok szülést láttam, szóval tisztában voltam a folyamattal, meg azzal is, hogy túl lehet élni. Mondjuk komplikációt is láttam, szóval azért volt bennem félelem.
Négy évvel a megismerkedésünk után a párommal úgy döntöttünk, itt az idő. A fogamzásgátló abbahagyása után elkezdtem hőmérőzni. Hát, elég összevissza görbék lettek. Néhány hónap után megmutattam egy szülésznek, aki azt mondta, hagyjam a fenébe és csináljunk egy folliculometriát. A tizedik naptól kétnaponta jártam ultrahangra. Szépen növögetett egy tüsző, és a 18.(!) napon ovuláltam. Közben csináltam az ovulációs tesztet, ami erős pozitív lett, ahogy kell. Ebben a hónapban azonban nem sikerült. Következő hónapban nem jött meg. Halvány pozitív teszt, de még nem szóltam Apának, majd következő nap, ha már erősebb a két csík. Viszont másnapra halványabb lett, mint volt. Tudtam, hogy vége. Még két nap és megjött. Szomorú voltam, de legalább már tudtam, nem reménytelen a dolog. Jött az új hónap, de nem akart pozitív lenni az ovulációs teszt. Teszteltem, teszteltem és a 20.(!) napra ovulációt jelzett. Ez volt a 7. hónap és sikerült!
A terhesség elején néhány hét rosszulléttől eltekintve, nem történt semmi (esti rosszulléteim voltak, reggel semmi). A második trimeszter elején furcsa viszkető foltok jöttek ki a lábamon. Irány a bőrgyógyász. Kaptam mindenféle kenceficét, amitől már viszketni nem viszkettek, de el sem múltak. Visszamentem. Addigra csaknem az összes lábujjamon gombásodni kezdtek a körmök (nyáron, papucsos szezonban). Terhesség alatt gyengül az immunrendszer, hogy a félig idegen babát a szervezet ki ne lökje. Azt mondta a bőrgyógyász, hogy csak tablettától fognak elmúlni, de azt majd csak akkor szedhetek, ha már nem szoptatok. Na, kösz. Ettől függetlenül jól voltam.
A 25. hétig dolgoztam (napi 100 km-t utaztam a nyári melegben). Eljött a harmadik trimeszter. Egyre nehezebb volt mozogni. Egy idő után már nem volt olyan pozíció, ami kényelmes lett volna. Nem tudtam aludni éjjel, mert vagy arra keltem, hogy házibuli van odabenn, vagy azon kaptam sokkot, hogy miért nem mocorog, ahogy szokott. Ahogy egyre több ideje voltam otthon, nagyrészt egyedül, egyre gyakrabban jött rám olyan megfoghatatlan rossz közérzet. De hiába mondtam bárkinek, mindenki legyintett, hogy ilyenkor örülni kell. Na, kösz én meg kezdtem rettegni, hogy mi lesz, ha majd nem fogok örülni a babának.
Végül eljött az utolsó hét. Szombatra voltam kiírva, de az ovulációs teszt alapján tudtam, péntek a mi napunk. Szerda hajnalban fájásokra ébredtem. 8-10-12 percenként jöttek. Nem voltak kellemesek, aludni már nem tudtam tőlük, de úgy voltam vele, amíg nem sűrűsödnek, nem megyek be a kórházba (a szülésznő mondta, hogy 10 perces fájásokkal még be ne menjek, jobb otthon vajúdni, mint a kórházban. És amúgy így is van.). Csakhogy nem akartak sűrűsödni. Csütörtök hajnalra, lehet csak mert kezdtem fáradni (szerda hajnaltól nem aludtam), úgy éreztem, mintha erősödtek volna. Rendes eü dolgozóként megvártam a reggelt. A szülőszobán megvizsgáltak, a méhszáj zárt. Mondták, ha gondolom, haza is mehetek. Én meg akkor úgy voltam vele, ha hazamegyek, Apa otthon ül velem és megöli az aggodalom, hiába mondtam el neki százszor, hogy elég kicsi az esélye, hogy egyik pillanatról a másikra megszüljek otthon. Szóval maradtam.
Délutánra sem volt változás, kiraktak osztályra. Az esti vizit után próbáltam aludni, nem ment. Tízperces fájásaim voltam, de erősebbek, mint reggel. Gyerkőc majd kiugrott a hasamból (állítólag szülés előtt lenyugszanak, hát nem). Emlékszem, azt olvastam valahol, általában két szakasza van a szülés megélésének: a szülés megindulásakor az anyukák örülnek, hogy megindult a szülés és, hogy milyen jól viselik a fájdalmat. Aztán jön a meg fogok halni érzés. Hát, nekem még elvileg meg sem indult, és már most azt éreztem, nem bírom tovább. Halálosan fáradt voltam, és azért fájt rendesen (és tudtam, ettől sokkal rosszabb lesz). Az éjszakás nővér mondta éjféltájt, hogy csináljunk már egy ctg-t. Fájások nem látszottak, pedig kézzel érezhetőek voltak. Mivel 180 feletti szívfrekvenciák voltak, irány a szülőszoba. Ott azt mondták, csak reaktív az ctg, nincs gond, de egy centi a méhszáj. Hurrá! Reggelig vajúdtam. A fájások nem sűrűsödtek, viszont jó másfél percig tartottak. Fájtak, de az elviselhető tartományban maradtak. Reggel vizsgáltak meg újra: 4 cm.
Szóltam Apának, hogy jöhet, mert ebből ma baba lesz. A ctg továbbra sem látott fájást (állítólag a hasfali zsír miatt, hát nem hiszem, hogy az én 92 kilómmal annyira extrém kövér lettem volna, na mindegy). Tíz óra körülre elértük a bűvös 6 centimétert. Burokrepesztés. Innentől sűrűsödtek a fájások, de hogy milyen gyakran jöttek, már nem figyeltem. Olyan érzés volt, mintha egy ólomgolyó akart volna kitörni a medencémből. Viszont a kezdeti pánikhoz képest jól viseltem a fájdalmat. Értsd ez alatt: nem kiabáltam, max. a végén hangosan nyögtem. Viszont ha Apa nem masszírozza a derekam, szerintem nem bírom ki. Ekkorra már elvesztettem az időérzékem, de úgy tűnt, a burokrepesztés után nem sokkal kérdezgették, nem kell-e nyomni. Hát honnan tudjam? Mondtam, hogy talán. Átmentünk a vajúdóból a szülőszobába. 8,5 cm. Még várjunk. Úgy rémlik, nem sokat vártunk és teljesen kitágultam. Viszont ilyen visszatarthatatlan nyomási ingert nem éreztem.
Nyomtam, de semmi. Érzékeltem, hogy bekötik az oxitocint. Arra is emlékszem, hogy keresik a szívhangot. Másodszorra volt meg. Akartam szólni előre, nehogy szóljanak gátmetszés előtt, de láttam, hogy megcsillan az olló a gólya bácsi kezében, és már nem volt idő megijedni, vágtak. Nem éreztem belőle semmit. Következő nyomásra kint volt a Nagylány. Észre sem vettem, hogy hasba könyököltek, de még arra sem emlékszem, hogy felsírt-e. Pedig kezdtem észhez térni. Nem kaptam meg azonnal Rékát, mert a köldökzsinórvér levételével szerencsétlenkedtek (szó szerint). Apát gondosan a fejemhez állították, hogy csak annyit lásson, amennyit muszáj (Amúgy végig a terhesség alatt mondogatta, hogy tuti elájul. Sokkot kapott, de talpon maradt.).
Igen ám, de a csecsemő ellátása a szülőággyal szemközt van, szóval, amint Apuka megfordul, telibe lát mindent (pont a méhszájamat varrták). Azt mondta, a látvány beleégett a retinájába. A varrástól nagyon féltem, de mikor felszisszentem, már adták is a második adag fájdalomcsillapító injekciót. Közben kértem, mutassák meg a lepényt. Kicsit furán néztek rám, de megtették. Apa megint szörnyülködött. Nem tudom, mennyi idő lehetett a varrás, de hosszúnak tűnt. Utána visszavittek a vajúdóba, ahol megszoptattam a Kicsit. Nem tudom, volt-e két óra, mert nagyon rövid időnek tűnt. Átkísértek a kórterembe. VIP szobába kértem magam. Egy régi hűtőtől és egy régi tévétől eltekintve ugyanolyan, mint a többi kórterem, de egyágyas. Apa reggeltől estig bent lehet, és ez megfizethetetlen (amúgy a szoba 3300 Ft/nap). Hozták is a babát egy félóra múlva. Kövezzetek meg, én most éreztem úgy, hogy meghalok. Kb. 60 órája nem aludtam, vajúdtam, szültem. Halálosan fáradt voltam, a gyerkőc, szegény, meg csak ordított. Annyit tudtam pihenni, amíg Apa lefoglalta kicsit. Szegény éhes volt az előtejtől, meg hát nem is nagyon tudta, mi történik körülötte. Közben kezdett kimenni az érzéstelenítő.
Hát, sokan mondták, ha megszületik a baba, minden fájdalom megszűnik. Hazudtak! Nekem olyan kegyetlen három-négy hetem volt! Rohadtul fájt, nem tudtam ülni, de még pisilni is csak állva tudtam. Pedig pihentem, jegeltem a gátsebet, megtettem mindent, amit mondtak. És amúgy szépen gyógyult (mi lett volna, ha nem?). Szóval este Apának menni kellett. Éjszaka sem viszik ám el a gyereket, nem számít, hogy kb. magán kívül van az ember a fáradtságtól. Ismerős nővérke könyörült meg rajtam, és három órára magával vitte (neki is ordított végig). Következő naptól már elég sokat aludt (Apa ölében), ekkorra kezdtem én is magamhoz térni. A szoptatás nem ment könnyen, de néhány óránként jött egy-egy csecsemős és próbált segíteni (végül is bimbókiemelővel ügyesen szopik, csak nyüstölni kell kicsit).
Most 7 hetes a baba. Egy kisangyal, sokat alszik, állandóan mosolyog. Nekem rengeteg tejem van (de fejek is minden szopi után) és a plusz 19 kilóból már csak 5 maradt (az meg kb. a cicim).
Szóval az a konklúzióm, ha megígérnék, hogy gátvédelemben szülhetek, bármikor jöhet a kistesó.
Madeleine
Olvass még szüléstörténeteket!
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
