November 30-án mentünk ctg-re, nem mutatott semmi izgit, megvizsgált a doki, még mindig 3110 volt, aztán kérdezte, hogy „akkor holnap reggel befekszik?” erre én: „múltkor még péntekről volt szó!” Na, azt mondja, menjünk az ultrahang szobához, megnézi ultrahangon is, és még megbeszéljük. Mire átbattyogtunk apjával, mi meg is beszéltük egymással, hogy maradok, mert nincs értelme oda-vissza menni.
Ultrahangon minden oké volt, a magzatvíz kicsit kevesebb lett, meg a lepény harmadik fokozatú volt, de dokibá nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Mondtuk, hogy akkor maradnék, erre ő, jól van, elpihizek itt bent, azt mondja, nem garantálja, hogy két napon belül megszülök (hi-hi, igy utólag), és legalább szem előtt leszek.
Elfoglaltam a szobát, eltelt a délután meg az este, nehezen tudtam aludni, de nem volt semmi „érzésem” Hajnal 4-kor forgolódtam az ágyban, miközben éreztem, hogy valami folyik. Kissé meglepődtem, de még nem tudtam eldönteni, hogy mi van, mert közben pisilni is kellett. Felkeltem, hogy elmenjek vécére, szemben volt az ágyammal a fürdő. Kelek fel a vécéről, erre megint folyik a víz a combomon lefelé. Na, akkor már gondoltam, hogy ez az. Láttam, hogy szobatárs ébren van, mondom neki: asszem folyik a magzatvizem. Erre ő megnyomta a nővérhívót. Jött is a nővérke, mondtuk, mi van, elvitt egy ctg-re. Sokat még nem mutatott, mert fájás még nem volt, de amikor fél óra múlva felkeltem az ágyról, ott is minden tiszta magzatvizes lett..
Erre mondja nővérke, jöjjek ki, megvizsgál az ügyeletes orvos. Bementünk egy vizsgálószobába, ledőltem. A doki megnézett, de olyan halkan beszélt, alig értettem, csak azt hallottam, hogy mondja a nővérnek: készítsük elő. Segített felemelkedni a vizsgálóágyról a nővérke, ahogy felkeltem, ott is folyt minden, mint a vízesés. Ez kb. 5-kor volt, visszamentem a szobába, mondta a nővér, hogy csomagoljak össze. Közben felhívtam apát, hogy ne pánikoljon, ne ijedjen meg, de jöjjön, mert szülünk, viszont csak nyugodtan, ne kapkodjon, ne tekerje a gázt százhússzal...
Engem utána elvittek az előkészítőbe, szép nyugisan lecuccoltunk, meglett a beöntés, borotválás, vécére futás, közben már el is kezdődtek a fájások úgy 6 előtt, de azok még tök lájtosak voltak, szépen sétálgattam ott egy kis szobában, kis idő múlva lezuhanyoztam, még kis séta. Aztán jött egy kis fiatal szülésznő, és azt mondta, hogy megyünk a szülőszobába.) 6.50-kor léptünk be abba a bizonyos helyiségbe – nagyon barátságos kis szoba volt. Egyszerű, ágy, szekrénykék, mosdó, semmi nagy fakszni, mégis nem az a rideg, zord, kórházi hangulat. Szóval tetszett nagyon. Kis idő múlva hallottam a folyosón, hogy mondják, megérkezett apa. Jött is nemsoká, beöltözve, mosolyogva, akkor még én is vigyorogtam (már nem sokáig)...
Irtó aranyos volt a szülésznőm, el se mozdult mellőlem szinte, végig velem volt, biztatott, törölgette a számat, mellkasomat, stb. Mindig mondta, mi várható, mi fog történni, stb.) Olyan 8 után egy kicsivel megérkezett a doki bácsim, belép:
„Hát maga? Mit csinált az éjszaka?”
(Jó fej volt nagyon.) Mondom neki: nem aludtam. Megvizsgált, mondta, hogy szarul állunk, majd a már odakészített oxitocint bekötötték, és elkezdett folyni. Ja meg persze végig rám volt kötve a ctg. Na, innentől a fájások erősebbek lettek.
Ment az idő, a fájások sűrűsödtek, erősödtek, később olyan 10.30 körül ismét jött a dokibá (persze ő nem állt ott végig reggel óta, de többször jött hozzánk) megvizsgált, mondta, hogy kétujjnyira nyitva. Ekkor ismét „kakaót” adtak az oxitocinra, na, még durvábbak lettek a fájások, még erősebbek, egyik oldalon a Zuram kezét szorítottam, másik oldalon a szülésznőét. Amikor a doki bent volt, akkor meg az övét...
Egyszer csak, jóval később, bejött egy zöld ruhás pasi (azt hittem, altatóorvos, de kiderült, hogy nődoki), és azt mondta, gyengül a baba szívhangja. Nagyon megijedtem. Azt mondta, beadnak valami injekciót. Aztán kis idő múlva mondta, hogy oké minden, átmeneti volt, megnyugodtam. Olyan 1 óra körül jött egy doki, megvizsgált, és mondta, hogy eltűnt a méhszáj és nemsokára szülünk. Amikor ezt meghallottam, arra gondoltam, hogy ha beledöglök is, de kibírom, és összeszedem minden erőmet, ami még volt. Arra gondoltam, hogy nemsokára itt van, most már nemsokára a kezemben tarthatom őt, hú, nem is tudom elmondani, mik jártak a fejemben. Két fájás között ránéztem a Zuramra, akitől megkérdezte a szülésznő, hogy szeretné-e elvágni a köldökzsinórt. Persze vigyorogva mondta, hogy igen, közben a szülészcsaj is „beöltözött”, meg persze közbem már rég jött az én dokim is, aki csodálkozott is, hogy a másik doki, mért vizsgált meg. Aztán ő is megvizsgált és mondta, hogy felveszi a „jelmezét” A szülésznő látta, hogy már elfáradtam, de mondta, hogy már csak pár fájást kell kibírni, szóval rendes volt nagyon...
Olyan fél kettő körül kérdezték, hogy érzem-e a székelési ingert, én már nagyon kész voltam, és már nem is tudtam hogy érzem-e. Mondtam, hogy ilyen feszítő érzést érzek alul, felhúzták a lábaimat, és mondták, hogy a következő fájásnál akkor próbáljunk meg nyomni. Apa tartotta a fejem, mély levegő, szemek becsukva, és én ahogy az erőmből kifért, nyomtam, nyomtam... Nem is tudom, hány fájás alatt és hányszor nyomtam, de legalább 5-6-szor tuti nyomtam, de lehet, hogy többször is. Aztán felnéztem, a doki arcát láttam, és hogy azt mondja, na, akkor megyünk a műtőbe, gyengül a szívhang, a maga és a baba érdeke... Elsírtam magam, pont ezt volt az, amit legjobban nem akartam. A párom vigasztalt és simogatta az arcom. Hirtelen betoppant egy altatóorvos, egy másik szülésznő a papírokkal, én két fájás között aláírtam, valaki megfogott, át kellett karolnom, alig volt erőm hozzá, áttett egy szűk ágyra és eltolt a műtőbe...
Ott sitty-sutty felpörögtek az események, annyian voltak bent, mint az atom, egy szakállas pasi, meg egy vörös hajú nő volt a fejemnél. Beadták a hátamba a szurit, elkezdett zsibbadni a lábam meg a lábszáram, aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy odarakják azt a zöld akármit, és hogy valami puha, vastag anyagot ráterítenek a hasamra, és mondták, hogy most érezni fogok valami húzó, fesziíő érzést (hát én szerintem a kést is éreztem, de akkor már semmi nem érdekelt). Kis idő múlva rám tettek egy maszkot, azt hittem, el akarnak altatni, mondták, hogy szívjak bele jó mélyeket.
És egyszer csak megszólalt valaki, hogy kint van a baba. Naná, hogy egyből elsírtam magam. Mondták, hogy nézzek bal oldalra, de nem láttam semmit szinte, csak egy fehér lepedőt, és valami kis tappancsot a végén. Elvitték, egyből apja kezébe adták, úgy véresen, mázasan (de jó neki, ő látta), aztán megmosdatták, felöltöztették, ismét apuka kezébe adták, engem közben stoppoltak ott bent, jó fél órán keresztül. Mondták, hogy apuka vele van, nézik egymást, ismerkednek... Ja, én meg közben, mert nem hallottam, megkérdeztem a szakállas pasi, sírva, hogy ugye felsírt, ugye felsírt (még akkor mikor kiemelték) mondta, hogy persze, hogy felsírt.
Behozták nekem is pár pillanatra, odatették a fejem mellé, szia kicsim, szia, azt hiszem, ezt mondtam neki... és már el is vitték. Amikor kész lettem, egyszer csak mindenki „eltűnt”a műtőből, ott állt jobb oldalon az orvosom, fogta a kezem, erre én, na, pont ezt nem szerettem volna, erre ő megsimogatta a kezem, és azt mondta, tudom, tudom, de rajta volt a zsinór az egyik kezén és az egyik lában, és ezért nem tudott kijönni...
Aztán áttoltak az őrzőbe, jött a szülésznő és még egy nővérke, és egyszer csak azt mondták, nézzek jobbra, jön valaki. Jött apuka, kezében a kisfiunk, már totál sírt, és én is. Leült egy székre, és a kezembe adta a gyermekünket, nem tudom szavakkal elmondani, mit éreztem. Nem hiszem el, anya vagyok, gyerekem van, gyerekünk van, végre család vagyunk, ezeket mondogattam sírva. Észre se vettem, de otthagytak minket hármasban. Apa megölelt, megcsókolt és azt mondta: KÖSZÖNÖM. Erre én lányos zavaromban: „nincs mit...”
Bő egy órát, sírtunk, örültünk, csak néztük egymást, és nem győztünk csodálkozni azon, hogy végre megtörtént a CSODA...
Aztán elvitték Ábelt az osztályra, apja kicsit még maradt, aztán ő is hazament, persze közben telefonok, sms-ek mentek oda-vissza. A doki is benézett, mielőtt hazament. És utólag megtudtam, a műtő előtt azt mondta a páromnak, hogy sajnálja (annyira tudta, hogy sima szülés volt a vágyam), de nem kockáztat semmit.
Ez is nagyon jólesett, pedig ezt már csak itthon tudtam meg, és hogy majdnem minden nap feljött az osztályra hozzánk. Szóval meg voltunk vele elégedve teljesen.
Amikor apja hazament én még jó félórát sírtam magamban, megpróbáltam feldolgozni az élményeket...
Teccca
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
