2016. március 3-án – két héttel a kiírt nap előtt – este 10 óra körül éreztem az első fájást, majd körülbelül 20 perc múlva a következőt. Éjfél körül már 15 percesek voltak, s mikor hajnali 2 órára már 10 percenként jöttek, rájöttem, hogy ennek fele sem tréfa. Első gyerek révén persze nem nagyon tudtam, hogy akkor ezek tényleg az igazi fájások-e, így az orvosom tanácsára meleg vízzel tusoltam jó hosszan (még hajat is mostam, nehogy már csapzott hajjal menjek szülni…). Háromnegyed 3 körül végeztem, ekkorra már kicsit erősödtek a fájások és 5 percenként jöttek. Felébresztettem a férjemet, és mondtam neki, hogy úgy néz ki, itt az idő. Kicsit még vártunk, hogy erősödjenek és sűrűsödjenek a fájások, mert a lehető legkevesebb ideig szerettem volna a kórházban vajúdni. Végül fél 4 körül értünk be – még meg is dicsértük a babánkat, hogy milyen ügyesen jön, mert így hajnalban biztos lesz helyünk a kórház melletti néhány ingyenes parkolóhelyen.
Bent megvizsgált az ügyeletes orvos, majd ctg-re raktak. A szülésznő azt mondta, hogy kb. fél óráig fog tartani, de 50 percre ott felejtettek… Sajnos addigra elkezdtek ritkulni és enyhülni a fájások. Újabb vizsgálat után mondta az orvos, hogy egy ujjnyira vagyok csak nyitva, tehát a folyamat megkezdődött, és talán meglesz aznap a baba, de nem biztos. Felajánlották, hogy keresnek egy ágyat nekem a terhespatológián, ahova a férjem nem jöhet be, vagy hazamegyek, és ha úgy érzem, hogy itt az idő, menjek vissza, úgyis csak 15-20 percre lakunk a kórháztól. Egyértelműen azt választottam, hogy gyerünk haza, semmi kedvem nem volt idegenek között szenvedni.
Reggel 5 körülre értünk haza, de már nem igazán bírtam visszafeküdni, mert úgy a fájások sokkal elviselhetetlenebbek voltak, ezért kiültem a nappalinkban lévő kanapéra, és ott vajúdtam, fájások között pedig bóbiskoltam egy kicsit. Férjem visszafeküdt aludni (bár nem akart, de mondtam neki, hogy legalább egyikünk pihenjen egy kicsit). Hét körül kelt, majd szólt a főnökének, hogy aznap nem tud bemenni, majd reggelizett, kávézott, míg én tovább szenvedeztem mellette. Fél 9 körül egyszer csak éreztem egy pukkanást, majd hogy folyik valami. Rögtön tudtam, hogy itt az idő, elfolyt a magzatvíz, indulni kell. A fájások hirtelen nagyon felerősödtek és sűrűsödtek, innentől már 3 percenként jöttek. Egyedül már felöltözni sem bírtam, így a férjem segített mindenben. 15 perc múlva már úton voltunk a kórház felé.
9-re már be is értünk, sajnos parkolni már nagyon messzire tudtunk (legalábbis nekem az a 200-300 méter is nagyon messzinek tűnt 2-3 perces fájásokkal), és sajnos az ingyenes parkolóhelyekről is lecsúsztunk. A klinikára beérve kérdezték, hogy van-e fogadott orvosom, mondtam, hogy igen, ekkor megnézték, bent van-e, és szerencsém volt – neki meg főleg –, mert pont bent volt. Gyors vizsgálatot követően mondta, hogy már 6 cm-re ki vagyok tágulva, aminek nagyon örültem, majd rögtön kértem epidurális érzéstelenítést. Ekkor az orvosom közölte, hogy ne olyan hevesen, már annyira előrehaladott a szülés, hogy nincs idő erre. A válasz teljesen lesokkolt, mert már akkor olyan fájásaim voltak, hogy nem gondoltam, hogy kibírom a végéig.
A másik sokkoló tényező az volt, hogy a rengeteg adatot, amelyet rögzítettek, egy ősrégi írógépen(!) tették. Az orvosomat kérdeztem is, hogy ez most vicc, vagy komolyan nincs egy számítógép, amivel kicsit gyorsítani lehetne az adatfelvételt, mert az a fél óra, míg mindent sikerült lepötyögni, már borzasztó volt. Csak annyit felelt, hogy „ne is mondja”. A fájásaim már nagyon erősek voltak, és nagyon kellett koncentrálnom, hogy értelmes válaszokat adjak. Közben egy nővér rengeteg papírt nyomott az orrom alá, mindről elmondta 1-2 szóban, hogy mi áll benne, de őszintén megmondom, fogalmam sincs, miket írtam alá. Egyre emlékszem, hogy azt is alá kellett írnom, hogy engedélyezem, hogy karszalagot tegyenek a csuklómra…
Fél 10-kor végre átkerültem a szülőszobára, nem sokkal később pedig már a férjem is ott volt. Szerencsére az orvosom nem látta szükségét sem beöntésnek, sem borotválásnak, ami engem nagyon megnyugtatott, mert nagyon tartottam attól, hogy a fájdalmak közepette még a vécén kell trónolnom. A szülésznő és a férjem végig bent volt velem, az orvosom pedig a fináléra jött vissza.
Kaptam „fájdalomcsillapító” gázt, ami a fájdalmakat nem enyhítette, de legalább két fájás között sokkal jobban tudtam pihenni, annyira elkábultam. A szülésznő végig biztatott, mondta, hogy mit csináljak, dicsért, hogy ügyes vagyok, ez akkor nagyon kellett. Végül másfél óra szülőágyon való vajúdás után éreztem, hogy nyomnom kell. Az orvosom rögtön ott is volt, és kezdhettem nyomni. Valahogy nem éreztem rá, hogy mi a jó technika, a fájásaim pedig túl rövidek voltak, így kaptam egy oxitocint. A gátmetszéstől nagyon tartottam, de sajnos az orvosom már a terhesgondozás alatt mondta, hogy első szülésnél szinte minden esetben vágnak, így valószínűleg én sem leszek kivétel, ami sajnos beigazolódott, de amennyire tartottam tőle, annyira nem is vettem észre az egészet.
Végül fél óra kitolás után, 2016. március 4-én, pénteken 11:34-kor, 3230 grammal és 51 cm-rel megszületett a kisfiam, akit a hasamra raktak és rögtön fel is sírt. Megvárták, míg eláll a pulzálás a köldökzsinórban, majd ezt követően vágta el azt a férjem. Ezután elvitték a babát, a férjem pedig vele ment. A méhlepény pár perc múlva megszületett, ami már egyáltalán nem fájt. Ezt követte a varrás, amit az orvosom nagyon gyorsan és ügyesen csinált, nem fájt egyáltalán, csak kellemetlen volt. 15-20 perc volt az egész. Szerencsére azon a kis vágáson kívül semmi egyéb repedésem, szakadásom nem volt, így a regeneráció is nagyon gyors volt. Másnap már ülni is tudtam, fájdalomcsillapítóra sem volt szükségem.
Anna
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
