November 24-én lesz egy éve. El se hiszem. Olyan sebességgel repült el ez az egy év, hogy ha űrhajón lettem volna, már biztos, hogy egy másik univerzumban lennék. Ezért is érzem úgy, hogy a második kicsi lányom születése is megérdemel egy posztot, főleg, hogy az elsőszülöttem története bekerült abba a bizonyos Szüléstörténetek című könyvbe. Ezzel örök nyomot hagyva nekem és neki is.
Két évvel ezelőtt, a harmincadik szülinapom után úgy éreztük, hogy most vagy soha. Nagyképűen álltunk neki a gyermeknemzésnek, mondván az első is váratlanul toppant be az életünkbe, akkor a második is pikk-pakk összejön. Na, jó, azért nem lett egy hosszan tartó próbálkozás, de ehhez meg kellett ismernem az örökké rendszertelen menzeszem. Így történt, hogy három havi próbálkozás után megfogant másodszülöttem.
Az első pillanattól fogva próbáltunk fiú babát beszélni a hasamba. Lestem a jeleket, hogy mi az, ami más az elsőhöz képest. Volt számtalan dolog. Például émelyegtem, hányingerem volt, de nem voltam fáradt. Ugyan úgy dolgoztam tovább, pörögtem, játszótereztem a nagyobbikkal. A hasam formája is igencsak más volt. Csúcsosodott, nem elterült. Sokat keményedtem, és felváltva produkáltam a tökéletes és satnya véreredményeket. Nagyon jól bírtam a nyári kánikulát. Oh, és kimondottan amolyan anyatigris-terhes voltam. Magyarán harcos kedvű. Aztán a második trimesztertől kicsit aggódtam, mert sokat kellett pihentessem magam, végig azt mondogattam, hogy ez a gyerek előbb fog jönni, nem marad bent végig. Igaz, a nagylányom is a 39. héten óhajtott világra jönni.
Ezektől a dolgoktól eltekintve minden rendben volt. Dolgoztam egészen a 34. hétig. Mire abbahagytam a munkát, már tudtuk, hogy nem sikerült a „bebeszélős módszer”, és nem növesztett kukacot a drága. Ezzel végérvényesen is megállapítottuk, hogy a mi esetünkben igaz a mondás, egy apától egyfélét. ( A férjemnek már van tízéves nagylánya.)
Teltek-múltak a hetek. Átrendeztük kicsiny lakásunkat. Elővettem a babaruhákat, és valljuk be, ez egy olyan nosztalgikus pillanat, melyet nem is gondoltunk volna, hogy az édes, szenzitív öblítős illat okozni tud. Felrémlik ilyenkor minden. És onnantól csak még jobban és jobban várjuk a találkozást, vele, aki a szoros része már a pocakban is az életünknek. Sőt, a legszorosabb része ilyenkor.
A 36. héttől bevallom, már nagyon untam a terhességet. Nehéz volt mozogni, nehéz volt bárhogy is aludni. Mivel ekkor már két éve büszke kutyatulajdonos voltam, és a negyedik emeleten laktunk, sétáltam, játszottam a kutyával szinte minden szabad percemben. De semmi nem történt. A férjem jobban féltett, mint az első terhességemnél, ha velem volt, gyakorlatilag egy üveget nem vihettem fel az emeletre. Ezért olykor lázadtam. A 38. héten már elküldtem a nagyobbikkal a boltba, én meg nekiálltam takarítani. Nagytakarítani. Mikor hazaért, egyből sokkot kapott, de nem engedtem. Mondtam neki, hogy ha szeretne végre háromgyerekes apuka lenni, akkor hagyja, hadd csináljam.
És elérkezett a 40. hét. Péntek 13. Pont aznap kellett ctg-re mennem. Mivel nem volt fogadott orvosom, reménykedtem benne, hogy nem tűnik fel senkinek. De nem így lett. Editke, az ctg-s hölgy kiszúrta, és dolgunk végeztével küldött is a vizsgálóba. Itt feltették a költői kérdést: Mikor szeretne befeküdni? Most komolyan, erre milyen választ várnak? Biztos nem olyat, mint az enyém volt. Komoly tekintetükből leszűrtem, hogy nem vevők a poénra, ezért amikor megkérdezte, hogy hétfő vagy kedd, akkor inkább utóbbira szavaztam. Elkenődtem, és szexre elszántam mentem haza, hogy akkor is kiszedem onnan azt a gyereket és nem szeretném a kórház hosszú távú vendégszeretetét élvezni. Hát nem jött be. Ezt a gyereket bombabiztosan betettük oda, és köszöni szépen, ez a kecó neki tökéletes lesz, úgy a nagykorúságig.
Eljött a kedd. A nagylányomat még elvittem reggel az oviba, anyukámnak odaadtam egyheti ruhát, merthogy ő az én legeslegjobb bébiszityóm. Előző este apának elmondtam, hogy tiszta ruhával el van látva, kaja is van a hétre, de anyumékhoz és az anyósékhoz nyugodtan állítson be vacsira. Még azt is leírtam neki egy papírra, hogyan kell a mosógépet elindítani. Biztos, ami biztos. Ebéd után pedig anyukám bevitt a „wellness” részlegre.
Nem részletezem, ez egy másik poszt témája lehetne. A lényeg, hogy kicsi lányom továbbra is bebetonozva pihent odabent. Egy hét telt el onnantól, hogy befeküdtem, mire megkönyörültek rajtam. Illetve csak a főorvos. 41+3 napnál vizsgált meg és végre feltette a nagy kérdést, amire minden túlhordásos kismama könnyes szemmel vár: „Nem akarja már megszülni ezt a gyereket?” Hatalmas szívdobbanás után csak annyit mondtam: „Doktor úr, már egy hete túl szeretnék lenni rajta!” Azért csak sikerült ebből is poént csinálnom és egy kellemes délutánt szereznem a nagyvizit utánra, ugyanis arra a kérdésre, hogy „Holnap esetleg jó a csillagok állása?” azt tudtam válaszolni, szívből, őszintén, hogy „Most már nyilas lesz, úgyhogy nekem a holnap pont megfelel!”
Izgatottam keltem reggel. Fél hétkor jöttek értem, felnyalábolták minden holmimat és kísértek az alternatív szülőszobába, oda, ahol a nagyobbik is a világra jött. Akkor ő született aznap egyedül a kórházban, most sokan voltunk, de mivel mindenki még az elején tartott, én meg protekciós is voltam egy szülésznőn keresztül, aki egy nagyon kedves, azt hiszem, most már írhatom ezt, barátnőm, hiszen látott ott is, ahol általában nők nem szoktak, ezért kaptam meg ezt a szülőszobát. Bár ő aznap gyerekágyra volt beosztva, de biztosított róla, hogy jön gyakran, és segít, amiben csak tud. És így is lett. Miután megvizsgáltak, bekötötték az oxitocint, rám tették a szívmonitort és a fájásmérőt, már jött is, váltottunk pár szót, rádiót kapcsolt és szállította az infókat anyum és köztem, aki már ott volt, és a férjemnek is szólt már, 11 körül érkezik. Kérdezte, hogy anyumat szeretném-e, hogy bejöjjön, de ahogy ezt kimondta, éreztem, hogy akkor elsírom magam. Akkora már azért enyhe, de érezhető fájások voltak. Jobbnak láttam, ha ezúttal egyedül csinálom végig.
Odakint jöttek-mentek a kismamák, orvosok, szülésznők, nővérek. Egy odafent megismert kismamával köszöntünk egymásnak. Az ő szülése nagyban meghatározta az enyémet. De erre pár sor múlva térnék csak rá.
Szóval ott feküdtem, fájdogáltam és vártam a csodát. Labdára ültettek, aztán vissza az ágyra. Néha felültem. Egyszer csak jött egy nagyon fiatal doki. Nagyon kedvesen és tisztelettudóan közölte, hogy ő lesz az, aki világra segíti a kisasszonyt. Megnézte az oxitocint, emelt rajta és megvizsgált. Kb. 30 percenként jött, néha csak benézett, kérdezett és most vessetek meg, de nekem külön megnyugtató volt, hogy ő nem kapkod, nem stresszel és nyomkodja a telefonját kifelé menet. Szülésznő barátném is fel-fel bukkant. Hozott speckó injekciót, amitől csodát vártunk, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ekkor már azért vele is és a dokival is közöltem, hogy az első szülésemnél is nagyon nehezen tágultam, és ha meglesz a burokrepesztés, akkor szeretnék gázt, mert az három éve is úgy lenyugtatott, hogy fél óra alatt kitágultam.
A burokrepesztéstől tartottam egy kicsit, mert volt, aki azt mesélte, hogy az nagyon-nagyon fájdalmas. Az elsőnél magától folyt el a magzatvíz, tehát nem ismertem ennek az eljárásnak a fájdalmi faktorát. De hála az égnek, csupán egy pukkanást éreztem és hallottam, meg még annyit, ahogy a doki azt mondja, szép tiszta a víz. És innentől nagyon durvára váltottak az események és a fájások. Ez volt az a pillanat, amikor konkrétan hangosan kimondtam „már emlékszem, miért nem akartam még egyszer idejönni”. Ekkor feltűnt, hogy sehol senki, se doki, se szülésznő, se a barátnő, se senki. Nem tudtam elképzelni, hogy hova tűnt mindenki.
Fájt, megint piszkosul. Nagyon vártam, hogy valaki jöjjön. És végre jött. A doki és egy nagyon kedves tanuló szülésznő. Megígértem, hogy jó kislány leszek, és gyorsan kitágulok, ha kapok gázt. Kaptam. Utána eltűnt megint mindenki, én pedig éreztem, hogy ezúttal nem tudok úgy bekábulni a gáztól, mint anno. Lassan, de hatott és már csak arra emlékszem, hogy kiabálok: Nyomnom kell! Két másodpercen belül jött a doki, a tanuló szülésznő és a szülészbarinőm. Csak ők hárman és én. Megnéztek, ágyat emeltek és megkértek, hogy várjak még egy picit, mert még nem tűnt el teljesen a méhszáj.
Próbáltam ellélegezni a fájásokat, de piszok nehéz volt. Aztán nem bírtam tovább és nyomtam. Hihetetlen, de nem nagyon kellett mondják, mit csináljak, visszajött minden emlék. A doki, ahogy meglátta a fejét, gyermeki kíváncsisággal kérdezte meg: „Az elsőnek is ilyen nagy, fekete haja volt?” Két nyomás között valahogy kinyögtem egy igent. Hallottam, amint mondják, hogy kicsit lassítani kell, mert az arcában van a keze. Itt nagyon lassú szakasz következett. Feszített nagyon, és már nagyon akartam, hogy kint legyen. És egyszer csak megkértek még egy nagy nyomásra. Minden erőt összeszedtem, ami még fellelhető volt a testemben és nyomtam. Majd jött az ismét ismerős érzés. Kint van.
Ekkor egy nem túl elegáns mondat hagyta el a számat: „Azt a k…a!” Persze gyorsan bocsánatot kértem, de csak mosolyogtak rajtam. Ő pedig sírt, sírt és sírt. Mondták, hogy most már odanézhetek, de csak annyira tudtam megemelni a fejem, hogy azt a nagyon lila, nagyon pici lábacskát láttam. Pár perc múlva rám tették és csak annyit tudtam mondani, hogy hát, szia. 15 óra 25 perc volt. Ő csak sírt tovább szorgalmasan, ebből tudtam, hogy minden rendben. Addig hagyták a mellkasomon, míg meg nem nyugodott. Majd megfürdették, lemérték, majd vitték öltözködni. Lányos zavaromban csak ekkor kérdeztem meg, hogy hány kilóra sikeredett. 4020 gramm, 54 cm. Azt hittem, sokkot kapok.
Kijött belőlem egy 4 kilós gyerek. Hirtelen eszembe jutott, hogy akkor tuti volt gátmetszés, ezért gyorsan megkérdeztem a mellettem álló dokit, hogy nagy lett-e a vágás. Ám ő erre meglepetten csak annyit mondott „Nem vágtam, egy millimétert sem”. Ekkor még nagyobbra kerekedett a szemem, de örültem, mint majom a farkának. Most sokan mondhatják, hogy hülye lány, nem érzi, ha belevágnak? Elmondom, hogy az elsőnél sem éreztem. Végül minimális varrást kaptam, mivel az én kis szívem ugyebár a kezét az arca előtt tartva nyomult kifelé, ezzel végigkarmolgatva engem odalent.
Mikor rendbe tettek és következhetett a 1,5 órás megfigyeléssel egybekötött pihenés, visszahozták az én gyönyörűmet, aki egy az egyben a nővérére hasonlított és jött vele a férjem is. Ekkor úgy begörcsölt a lábam, hogy megkértem szülésznő barátnőmet, hogy az apukájának adja oda, mert ha törik, ha szakad, nekem fel kell állnom egy pillanatra. Ők pedig csak nézték egymást és onnantól kezdve tart a legnagyobb szerelem.
Apa persze a munkából szaladt be a céges autóval és negyed órával később már csörgött a telefonja, hogy el kellene hagyni a kórház parkolót. Kicsi lányomat is elvitték a gyerekágyra és mivel már sorban ültek odakint a kismamák, ezért engem is összepakoltak és vittek a szobámba.
Még odajött a szülésznő, aki elvileg ügyeletben volt és sűrű elnézéseket kért, hogy nem tudott jönni, de a szomszéd szülőszobában egy kismama kinyomta a gyereket minden segítség nélkül. Hát ő volt a fent megismert, most már anyuka, akinek a fogadott orvosa azt mondta, amikor jelezte, hogy nyomnia kell, hogy az még nem lehet az, és nem is tudhatja milyen az, mert az első gyerek. Nemhogy nem adtak neki egy fillért sem, de még a kezét is összeteheti, hogy nem jelentették fel, hiszen súlyosan veszélyeztette egy anyuka és egy újszülött életét.
Összesen 11 napot töltöttem kórházban, ebből négyet már a gyerekágyon. Amennyire nem akartam befeküdni és ott lenni, annál szívesebben gondolok vissza ma is arra az időre. Hiszen azon, túl, hogy megszületett a második gyönyörű szerelmem, akit egyébként a 31. születésnapomra kaptam az élettől, gazdagabb lettem jó pár barátnővel, akikkel együtt nyomtuk a „wellness részleg” életérzést. Támogattuk egymást napról napra és ma is napi kapcsolatban vagyunk, hála az internet csodájának.
Remélem, sikerült megnyugtatnom pár kismamát, és láthatjátok, hogy nem minden szülés egy rémálom. Még akkor sem, ha túlhordod, ha oxitocinnal indítani kell és esetleg nincs bent veletek senki. Az erő bennünk van, amit az a kicsi élet táplál, aki ha olykor nehezen is, de végül megérkezik közénk.
Gabi
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
