Március 16-ra voltam kiírva. 1995-ben.
12-én, vasárnap ügyelt az orvosom, és berendelt egy ultrahangra a kórházba. Vidáman feküdtem fel az ágyra, ő meg egyre komorodó arccal szemlélte a magzatot. Kattintgatta a célkeresztet ide, oda, háromszor megkérdezte az utolsó vérzésem időpontját, majd közölte, a gyerek nagyon kicsi, 2,5 kg sincsen még, másnap feküdjek be a kórházba kicsit pihenni, hátha nődögél még odabent egy keveset.
Hazafelé elővettem a leletet, hátha ki tudok silabizálni belőle még valamit, és nagy nehezen a krix-kraxokból kiolvastam, hogy magzati retardatio gyanúja. Sírva mentem hazáig, hogy gond van a bébivel, és éjjel sem aludtam túl sokat. Másnap reggel nyolckor ott tornyosultam a szülészeten pakkostul. A felvétel után megnézték még egyszer a gyereket. Az az orvos már nem találta annyira méreten aluli példánynak, de mivel úgy is mindjárt itt a kiírt idő, hát minek mennék már haza! Feküdjek csak szépen be, jó helyen vagyok ott! /Akkor éppen 10 percre laktunk a kórháztól…/
Azon kívül, hogy minden másnap megvizsgált az osztályos, ügyeletes főorvos, meg esetleg egy-két-há… sok orvostanhallgató, a következő héten említésre méltó esemény nem történt.
A terminusomat már rég magam mögött hagytam.
Akkoriban a rooming-in még csak a mesében létezett. Ötágyas kórteremben feküdtem, a piciket csak 3 óránként hozták ki enni. Úgy éreztem magam, mint valami úttörőtáborban. Hatalmas röhögcsélések voltak, lámpaoltás után a nővérek úgy jöttek be a szobába szólni, hogy kicsit talán aludhatnánk is. A kapott kajákat a szobában lévő asztalra halmoztuk, aztán közös Lucullusi lakomákat csaptunk.
21-én, kedden, mivel még mindig egyben voltam, megtekintett az osztályvezető főatyaúristen, hogy egy esetleges indítás szóba jöhetne-e.
Megvizsgált, majd közölte, a méhszájam zárt, és kemény, mint a beton, ebből még minimum egy hétig semmiféle szülés nem lesz! Azért kiírtak nekem egy terheléses oxitocin próbát, de csak azért, hogy legyen egy ilyen leletem is. /Ez azt jelenti, hogy minimális mennyiségű oxitocint csepegtetnek az emberbe, miközben ctg-vel nézik, hogy a bébi odabent hogy reagál rá. /
Na, akkor tört el nálam a mécses. Egy hetet feküdtem bent a nagy semmiért. És még egy hét fetrengés?
Délután négykor aztán furcsa érzést éreztem a hátamban. Kicsit emlékeztetett a menstruációs görcsökre. A következő ilyet csak jó fél óra múlva éreztem. El is hessegettem a gondolatot. Azt mondták, még egy hét!
Olyan fél 8 felé kezdtem azt érezni, hogy ennek már valami ritmusa is van, és 15 majd 10 percenként fájdogál a derekam. Telefon férjnek, hogy jöhet be.
Egy darabig egész vidáman tűrtem a fájásokat, aztán kezdett bedurvulni. Délután jól beettem tojásos nokedliből, ez most ordítva tört utat magának visszafelé, majd a testem úgy döntött, alulról is purgálja magát. Néha fejtörést okozott, melyik felemet is tartsam a porcelán irányába. A szünetekben viszont nagyon jó volt a vécén ülni, sokkal kevésbé fájtam abban a pózban.
Elmentem zuhanyozni, a meleg víz jól esett, de egy idő után olyanok villantak be az agyamba, hogy én most mennyi vizet is pazaroltam el, és hogy ez mennyibe fog kerülni a kórháznak. /Oké, nézzetek ezt el esendő, terhes agyamnak./
A gerincem a derekam tájékán ketté akart válni. Egész gyerekkoromban azt hallgattam anyámtól, hogy szülni milyen jó, de én ott, akkor éppen készültem a fájdalomtól elpusztulni.
Akkoriban ebben a kórházban már létezett az EDA, így mikor az orvosom megpendítette a lehetőséget, azonnal lecsaptam rá, és szinte el sem olvastam a több oldal nyilatkozatot, csak a csíkot láttam, ahol alá kellett írni.
Az EDA számomra fantasztikus volt. Onnantól megszűntek a fájdalmak. Így telt egy egy-két óra, majd hajnalban, három óra után meglepődve szóltam a szülésznőnek, hogy talán már tolófájásaim lehetnek, olyasmit érzek. Megvizsgált, mondta, hogy tényleg már ott tartok, szól az orvosomnak, aztán burkot repeszt.
A következő pillanatban furcsán rándult a hasam, majd először azt hittem, bepisiltem, aztán leesett, hogy a magzatvíz az. Megúsztam a repesztést!
Az orvos odaállt mellém /lábak a kengyelbe, szíj rá, majd arra egy zöld műtős „combfix” hogy steril legyen a környék/ és mondta, hogy mikor nyomjak, de addigra az érzéstelenítés hatása már kezdett múlni, és pontosan éreztem, mikor kell nyomni. Ötödik nyomásra, gátmetszés nélkül, 22-én, hajnal 3.20-kor kicsusszant belőlem a kis manus. Leginkább egy tojásból frissen kibújt kölökpapagájra emlékeztetett. „jaj, de kis csúnya” ez volt az első reakcióm, de meg is kaptam a magamét a szülésznőtől, hogy nézzem csak meg, milyen szép ez a gyerek! Hát, ha ők mondják…
Valóban nem volt hatalmas gyerek, a 49 centijével, és 2850 grammjával. Fiú. Nyakán 2x rajta a jó hosszú köldökzsinór, ami nem okozott semmilyen gondot.
Borsoly
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
