Több mint másfél évvel Dávid születése után szántam rá magam, hogy leírjam a szüléssel kapcsolatos tapasztalataimat. Nem szakadtam szanaszét, egészségesen született a babánk, ott volt az édesapja is, igen ám, de... Nos, kezdjük tán az elején.
Könnyű terhességem volt, fizikailag könnyű és problémamentes. Abszolút összeszedetten és felkészülten vártam Dávid születésének napját: szorgalmasan látogattam a szülésfelkészítő tanfolyamot, a csomagom már a betöltött 35. héttől a sarokban pihent, természetesen felfogadtam az igényeimhez, elképzeléseimhez mentalitásban legközelebb álló nőgyógyászt és szülésznőt. A doktornő nagyon jó szülész hírében áll, ez minden bizonnyal így is van, hiszen annyi páciens jár hozzá, hogy az előre lefoglalt időpont ellenére a röpke 4-5 órás várakozás alapnak számít. Nem igazán tetszett ugyan, hogy mindenórásan is ennyi időt kell eltöltsön a váróban az ember lánya, de nyilván a jó szakembert nem csak anyagilag kell megfizetni. Mindenesetre többé-kevésbé nyugodtan vártam a kis jövevény érkezését, bár időnként felmerült bennem a kérdés, vajon hogy fog kijönni az a bébi. Tamás mindig azzal nyugtatott, ne aggódjak, hogy nem tudom, majd a bébi tudja, hogy jöjjön ki és ennyiben maradtunk.
Úgy egy héttel a kiírt dátum előtt sokasodtak a jelek. Iszonyatosan meg voltam fázva, köhögtem erősen és minden egyes köhögésnél úgy éreztem, VALAMI szivárog. Vagy három patikába vonszoltam el magam, de egyik helyen sem tudták a kérésemet teljesíteni: magzatvízszivárgást jelző betétet szerettem volna. Az egyik helyen felajánlották, hogy megrendelik, de ezt a tudatalattim bölcs sugallatára hallgatván visszautasítottam. Igyekeztek megnyugtatni, hogy az nem úgy van ám, ahogy gondolom, valójában a magzatvíz nem szivárog, az kirobban, ilyetén módon lehetetlenség összetéveszteni bármi mással. Kissé gyanakvón méregettem a jóakaratú gyógyszerésznőt, aztán szépen megköszöntem a felvilágosítást és távoztam.
Rákövetkező este egy jó kiadós, sértődős hiszti után arra lettem figyelmes, hogy fáj a derekam. Nem nagyon, de fáj. Gondoltam, no, imhol a jóslók, melyekről mindenki annyit beszélt. Nem tudtam aludni, rendszeres görcsöket éreztem a derekamban, gondoltam, tán jó ötlet lenne megkérdezni a szülésznőmet, mitévő legyek. Illedelmesen megvártam a reggel 6 órát (nem mintha bármi jelentősége lenne egy szülésznő esetében, node mégis..) és elküldtem az üzenetet. Kisvártatva megkaptam a választ, hogy biztos, ami tuti, menjek be a kórházba, majd ott megvizsgálnak, és ha éles a dolog, akkor majd jön ő is.
Tamás éjszakás volt, mondtam neki, helyzet van, bemegyek, majd szólok, ha jönnie kell. Szépen megreggeliztem, összeszedtem magam, majd némiképp nehézkesen bebékávéztam a kórházba. (Autónk akkor még nem volt. Meg hát vezetni se tudok, bár papírom van róla, hogy igen.) 8 óra körül kocogtam be a szülészetre, némiképp csapzottan, mert ugye esett. Csörgött a telefonom, a szülésznőm hívott, mi a helyzet, mert ha én szülök, akkor elég sok embert kell neki aznap lemondani. Sűrűn kértem az elnézést, köszöntem az érdeklődését, majd közöltem, nem tudom, mi a helyzet, mert ebben a pillanatban érkeztem meg, értesítem azon nyomban, ha megvizsgáltak. El is indultam felkutatni az ügyeletes szülésznőt, aki átnavigált a vizsgálóba. Megvizsgált, közölte, alig vérzek, mit keresek itt és főként miért zaklatom a szülésznőmet, teljesen fölösleges volt bejönnöm.
Azért megvizsgáltak ctg-vel is, majd a fogadott szülészem, aki épp ügyeletes volt, megnézett ultrahanggal is. Anyáskodón közölte velem, ebből itt ma baba nem lesz, menjek szépen haza és pihenjek. Ugyan a nem túl kedves szülésznő ezen a ponton elbizonytalanodott némiképp, de nem ellenkezett a doktornő ítéletével. Így aztán hazabékávéztam, jóízűen elfogyasztottam egy kakaós csigát és leheveredtem a nappaliban. Nem volt jó. Se így, se úgy. Sehogyse. Oké. Mondták, hogy ez ilyen. Node...egyre jobban fájt.
Tamás aludt, a szülésznőmet meg a kórházat nem kerestem, hogyisne, aztán megint a fejemhez vágják, zaklatom őket és mindeközben elég szomorúnak és elhagyatottnak éreztem magam. Aztán háromnegyed 2-kor felébresztettem Tamást, hogy ugyan azt mondták, hogy én ma nem fogok szülni, de attól függetlenül ez most már nagyon fáj, mi legyen. Nem volt boldog. Nem értette, miért keltettem fel, hiszen megmondták a kórházban, hogy nem fogok szülni, miért nem hiszem el. Nagy morgolódva eresztett nekem egy kád meleg vizet, mert a szülésfelkészítőn tanultuk, ha a meleg víz hatására elmúlik a fájdalom, akkor az biza jósló. Remekül éreztem magam a kádban, majdnem elszundítottam, de akkor hirtelen pisilni támadt ingerenciám, ezért kikászálódtam a kádból. Közben Tamás elindult gyrost vásárolni, mert éhes volt szegény. Én anyaszült meztelenül elterültem az ágyon. Tamás visszaért, nyomatékosítottam, hogy NAGYON fáj. Ekkor felhívta Tibort, akinek a felesége már kétszer is szült.
Tibor azt a tanácsot adta, hogy mérjük az időt. Én ezt már teljesen fölöslegesnek találtam, de nem akartam letörni a lelkesedését, hát mérjük az időt. Azán egyszercsak azt éreztem, kakilni kell. Ennek már e fele sem tréfa, mondtam emberemnek, itt a vége, menjünk be a kórházba, de rögvest. Hívta is Tibort, mert nekik van autójuk. Közben megérkezett az első hatalmas inger, hogy NYOMNI kell. Nyomni nem mertem, cserébe minden egyes inger (már nem is nevezném fájásnak, mert a fájás szó jelentése egyszerűen nem fedi azt az érzést) érkezésekor üvöltöttem. Közben ömlött a magzatvíz, így már Tamás is elhitte, hogy szülünk. Sajnos, bepánikolt, ennek ellenére valahogy felöltöztetett. Szólnom kellett ugyan, ne a kölcsön-terhesnacit adja már rám, hanem a sajátomat, lemaradt a melltartó, bár annak amúgy sem lett volna funkciója, majd kitámogatott a konyhába.
Lelkesen (rémülten?) buzdította a gyermeket, hogy maradjon még bent egy kicsit, de tényleg. Tizenegyemeletes panelben lakunk, mondanom sem kell, mind a tizenegy emeleten hallották, ahogy levonultunk a ház elé. Szerencsére Tibor hamar megérkezett és útra keltünk. Sajnos eltévesztett egy kanyart, úgyhogy egy darabig a benzinkúton is élvezhették a műsort, majd a kórházhoz értünk, ahol ismét meg kellett állnunk, fizetni kellett ugyanis 400 forintot a behajtásért. Végre odaértünk a szülészet épületéhez, ott azonban egy furgon vesztegelt. Tamás igen gyorsan elmagyarázta, hogy szülünk, a furgon ennek hatására pedig igen sebesen odébb állt. Ekkor közöltem, én innen nem tudok már kiszállni. Dehogynem! – hangzott a válasz és tényleg. Nem hittem el, de bejutottunk az épületbe, ahol a lift előtt baba-nézőbe érkezett, meghatott látogatók hada várakozott. Mielőtt megkérhettük volna őket, engedjék át a liftet, újabb ordítás szakadt ki belőlem és a látogatók hada azon nyomban szabaddá tette a lifthez vezető utat. Egy, csak egy hölgy maradt ott állva, ám egy újabb ordítás őt is meggyőzte. Felértünk.
Ugyanaz a família ücsörgött a vajúdó anyát támogatván a folyosón, mint reggel. Érkezésünkre felpattantak, és mint egy félholt, lesántult maratoni futót, bekísértek a célba. Győztem két ordítás között megköszönni a kedves segítséget. Ami a személyzetet illeti, a reggeli garnitúra volt még bent. A szülésznők arckifejezését egyszerűen nem tudom leírni. Igen gyorsan bekísértek egy szülőszobába, szinte letépték rólam a ruhát, majd valahogy felkerültem az ágyra. Kristálytisztán emlékszem, ahogy a fiatalabb azt mondta társának. „Eltűnt a méhszáj”. Azonnal értesítették a fogadott orvosomat, a fogadott szülésznőmet, közben próbáltak rávenni, hogy ne üvöltsek ÉS ne is nyomjak, mert tisztességes szülő nő ezeket a fájásokat fegyelmezetten ellihegi. Én ezért nem bizonyultam sem tisztességes, sem pedig fegyelmezett szülő nőnek, bizonyultam viszont rosszindulatúnak, ugyanis nem általlottam azt feltételezni, hogy szerették volna, ha kitartunk addig, míg befut a fizetett személyzetem.
Megkaptam a magamét azért is, hogy miért nem korábban jöttem. Kissé megbántottan közöltem, hogy itt voltam reggel. Válasz: „Tudom, hogy itt volt reggel, emlékszem. De miért nem akkor jött, mikor ilyen ERŐS fájásai lettek.” Ezt követően a legszükségesebbre korlátoztam a kommunikációmat a szülésznővel. Végül belátták, hogy nincs tovább. Behívták az ügyeletes doktornőt, aki közölte, hogy szülünk. Mit nem mondasz, gondoltam pimaszul, de inkább magamban tartottam az epés megjegyzést. No, ekkor elhangzott, hogy nyomjak. Elég furán éreztem magam, mert már nem kellett annyira nyomni.
Kissé meg is ijedtem, mert előtte azzal próbáltak rábírni arra, hogy csendben maradjak, hogy azt mondták, ártok a babának azzal, ha ordítok és nem az orromon veszem a levegőt. (Az orrom be volt dugulva persze, mivel elég náthás voltam.) Nyomtam, aztán abbahagytam, mert elmúlt az inger. Egy emberként üvöltött fel a személyzet, hogy ki mondta, hogy abbahagyhatom, azonnal nyomjak tovább. Megkérdeztem, elrontottam-e valamit, de nem kaptam választ. Megpróbáltam még egyszer, mikor jött egy gyenge kis inger, de nem volt elég. Ekkor az ügyeletes doktornő azt mondta, rásegítene egy kicsit azzal, hogy megnyomja a hasamat. Így harmadik nyomásra, fél órával azután, hogy felkerültem a szülőágyra, megszületett a kisfiunk, Dávid. Tamás zokogott, én nyúltam a gyerekért és egész egyszerűen eltűntek a gondolataim, az érzéseim, mintha kiüresedett volna a bensőm. Az ügyeletes doktornő bocsánatot kért, amiért kiabált velem, és helyet cserélt a fogadott doktornőmmel, aki összestoppolt, majd megmutatta, hogy tegyem mellre Dávidot.
Mindent összevetve, nem történt semmi tragikus, semmi horrorisztikus (bár ez nézőpont kérdése), fizikailag könnyű szülésem volt, mégis elfutják a szemem a könnyek, valahányszor eszembejut, márpedig még mindig elég gyakran jut eszembe. Soha nagyobb bajom ne legyen, de a lekezelő hangnem sajnos nagyon mély nyomot hagyott, mint ahogy az is, hogy abban a fél órában folyamatosan azzal szembesítettek, nem csinálom jól, ártok a babának, nem segítek a babának, kvázi alkalmatlan vagyok arra, hogy megszüljem a gyerekemet. Úri huncutságnak tűnhet, hiszen vannak igazán megrázó, tragikus szüléstörténetek is, de a mai napig hiányérzetem van, mert nem érzem azt, hogy méltóképp adhattam életet a kisfiamnak, s ezt a csorbát sajnos már nem tudom kiköszörülni. Tanulság? Többször szült anyát is megtéveszthetnek a fájások, hát még azt, aki először szül. Inkább vonuljon be az ember lánya többször, akár potyára is, minthogy esetleg kockáztassa, hogy rosszul végződik a történet. S hogy a szülészeten kritikán aluli hangnemben oktatják ki a vajúdó nőt? Mondanám, ne törődjetek vele, mert akkor és ott nem ez a fontos, de nehéz, nagyon nehéz...
Krisztina
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
