Bence kisfiunk 2015 november 5-én látott napvilágot. 11-re voltam kiírva, s az utolsó pillanatig azzal riogattak, hogy császár lesz, mert nem fordult meg a kicsi. A 36 hetes kontrollon is így váltunk el az orvosommal, ami engem nagyon elkeserített. Nem szerettem volna!
Beszélgettem hozzá, simogattam, biztatgattam, hogy forduljon meg, és ha úgy dönt, hogy jönni szeretne, jöjjön gyorsan. Ne kínozzon sem engem, sem magát sokáig! Láss csodát, a 38 hetes ultrahangon (hétfői nap volt) már fejvégű volt Bencus. Vasárnap éjjel nagy „bulit rendezett” a pocakomban, biztosan akkor fordult meg. Mondta is a párom, hogy akkor már készülődik kifelé. Erre én: „Ne hülyéskedj, még majdnem két hetünk van!”
Csütörtök reggel elmentünk a szokásos ellenőrzésre a védőnőhöz is. Ő is megerősítette, hogy lent hallja a Prücsök szívhangját, de még nagyon fent van, ne aggódjak. Délben hívott a kedvesem ebédidőben – szokásos „hogy vagy” telefon. Szinte még nem is bontottuk a vonalat, mikor elfolyt a magzatvizem. Semmi jóslófájást vagy ilyesmit nem éreztem, ami előjele lett volna az eseményeknek.
Visszahívtam a páromat, hogy jó lenne, ha hazajönne értem, mert indulni kell. Szóltam a szülésznőmnek is, aki már várt minket a kórházban. 13:30 körül vettek föl az osztályra, megvizsgált. Mondta, hogy szerinte ebből leghamarabb az éjszaka lesz baba, mert nagyon fönt van a méhszájam. Egy órával később elköszöntünk, mert letelt a műszakja, de a lelkemre kötötte, hogy bármi van, hívjam, és a kolléganőjére bízott.
Három óra körül megvizsgált az ügyeletes orvos is, aki már jobban biztatott, mert nem látta reménytelennek a dolgot. 4:30-kor a ctg-re már ötperces fájásokkal mentem. Akkor azt mondta a főnővér, hogy ezek még csak fájásocskák. Kicsit megijedtem, hogy akkor milyenek is lesznek a rendes fájások. Mindenesetre visszahívta a szülésznőmet, mert már eléggé tágultam. Ezt követően még kimentem a rokonsághoz és a páromhoz az előtérbe, mert hát minek feküdjek én, ha nem muszáj. Kb. egy órát bírtam még kint lenni, aztán visszamentem a szülőszobára, mert már nagyon sűrűsödtek a fájások. Közben a szülésznőm is megérkezett.
Mint utólag megtudtam, közölte a kedvesemmel, hogy: „két perce van, hogy beöltözzön és mellettem legyen!” Bár eredetileg nem apás szülést szerettünk volna, de így visszagondolva, nagyon jólesett, hogy mellettem volt. Apróságnak tűnik, de akkor sokat számított, hogy megtörölte a számat vagy a homlokomat vizes törölközővel, vagy éppen csak biztatott a tolásokkor.
Így hát Peti is részese volt ezeknek a gyönyörű pillanatoknak, és segített, amiben csak tudott. Mint utólag kiderült, ő is nagyon élvezte az átélt perceket. Féltem tőle, hogy fog reagálni a szülőszobán történt eseményekre, de most már azt mondja, hogy ha lesz következő, annál is ott szeretne lenni. A fájásaim nagyon gyakoriak és rövidek voltak, így nem tudtam eléggé nyomni, amikor kellett volna. Végül az orvos segített kitolni Bencét, amit szinte észre sem vettem.
Olyan boldogságot, mint akkor, még soha nem éreztem! Bár első babánk, mégis nagyon gyorsan megszületett. Úgy látszik, ért valamit a biztatásom. Este 7:30-kor 2900 grammal és 48 cm-rel világra jött a mi kis Manónk.
Féltem a szüléstől, a császártól pedig még jobban, de úgy gondolom, ilyenkor minden fejben dől el. Anyósom mondta jól egyszer:
„Ezek nem hiába való fájások. Mindegyikkel előbbre leszel, és egy csodás eredmény a vége!”
Nem hinném, hogy másképp gondolnék vissza rá, ha több órán keresztül vajúdtam volna. Ezt csak egy féle képpen lehet megélni. Egy felejthetetlen élmény a szülés! Ez a hát a mi kis történetünk. Annyi rosszat lehet olvasni a blogon, gondoltam, ez egy kicsit kompenzálja a negatív történeteket.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
