1. rész
Az én történetem tinédzser koromban kezdődött: 13 évesen menstruáltam először, ezt követően pedig évente 1-2 alkalommal jött meg. 16 évesen anyukám elvitt nőgyógyászhoz, aki fogamzásgátlót írt fel a tünetek kezelésére. Ma már azt gondolom, hogy egy ilyen esetben az okokat kell megkeresni, és azt kezelni, nem a tüneteket, de 16 évesen ezen még nem gondolkodik el az ember.
18 éves koromban kiderült, hogy nagy a trombózisra való hajlamom, ezért abba kellett hagynom a gyógyszer szedését, majd mégis újrakezdtem egy másik orvosnál, aki szerint „fiatal vagyok még, nincs más kockázati tényező”, ezért szedhetem.
27 évesen férjhez mentem, és úgy terveztük, hogy az esküvő után jöhet is a baba. A múltamat tekintve – hogy gyógyszer nélkül nem túl gyakran jött meg – nem bíztam abban, hogy természetes úton teherbe tudok esni, de hát, gondoltam, ennyi év alatt változhatott a dolog (persze miért változott volna). Fél évvel az esküvő előtt abbahagytam a gyógyszer szedését, de mivel utána egyáltalán nem jött meg, az esküvő után egyből (na, jó, csak néhány héttel később) a nőgyógyászhoz vezetett az utam. Ő elküldött vérvételre, ultrahangra (miután megjött a menstruációm egy gyógyszer hatására), és persze semmi, se peteérés, se normális hormonszintek. Ekkor kaptam újabb gyógyszert, amitől megjött, és egy másikat, ami serkentette a peteérést. Igen, ekkor sem jártunk utána, hogy mi okozhatja a bajt, csak kezeltük a „nem-menstruálás” tüneteit. Mondhatnátok, hogy 27 évesen miért nem volt több eszem, mint 16 évesen, de megmondom őszintén, kicsit túl lazán vettem az életet, ami azóta szerencsére már megváltozott. A másik ok pedig az volt, hogy több mint 20 éve azt gondoltam, és éreztem, hogy nekem nem lehet természetes úton gyerekem. (Persze ennek nem volt komoly tudományos alapja, csak arra építettem, hogy az első években nem jött meg túl gyakran, és a hormonvizsgálatokon nem szerepeltem túl jól, ennél azért alaposabban utánajárhattam volna).
Így tehát az esélytelenek nyugalmával indultam, már a lombikot terveztem, vártam, hogy minél hamarabb túl legyünk az első, gyógyszeres próbálkozásokon, és belevághassunk a lombikba. Még a férjemnek is azt mondtam az esküvő előtt, hogy úgy vegyen el feleségül, hogy nem biztos, hogy lesz saját gyerekünk. Persze ő – örök optimista – csak nevetett rajtam.
Elkezdtük a gyógyszeres kezelést, az első ciklusban nem történt semmi. Vagyis az történt, hogy a peteérést serkentő gyógyszer jól hatott, mert az ultrahangon láttak érett petesejtet, mindjárt kettőt is, de azok végül nem termékenyültek meg. A következő ciklusban nem voltam ultrahangon, mert épp elutaztunk a férjemmel, de ott azért „tettük a dolgunkat”. A ciklus végén nem jött meg, gondoltam, ennyire rosszul működik a szervezetem. Mindenesetre csináltam egy tesztet, mert este ünnepeltük a szülinapom, és nyugodtabban fogyasztottam volna alkoholt, ha tudom, hogy nem vagyok terhes. Negatív lett.
Eltelt egy hét, gondoltam, visszamegyek a dokihoz, hogy adjon egy másik gyógyszert, mert ez nem segít, még csak meg sem jön tőle. Azért reggel csináltam egy tesztet, mert úgyis azzal kezdi a dolgot, hogy „nem lehet, hogy Ön terhes?” És pozitív lett! El sem akartam hinni, a férjemmel sírtunk örömünkben. Még aznap elrohantam az orvoshoz (akkor már betöltöttem az 5. hetet), de csak annyit mondott, hogy egy üres petezsákot lát, nem lehet tudni, hogy ez élő terhesség-e. Szerintem ezt el lehet ezer féle módon is mondani, de neki sikerült úgy, hogy sírva jöttem ki az ajtón. Persze hamar megnyugodtam, ilyenkor gyakran nincs még szívhang.
Egy héttel később újra találkoztunk, de a helyzet nem változott. Betöltött 6. hét, szívhang sehol. Az orvos ismét azt mondta, hogy ez valószínűleg nem egy élő terhesség, egy hét múlva megszakítjuk. Persze azért előtte még csinál egy ultrahangot. Teljesen összetörtem. El sem tudom képzelni, hogy mit érezhet az, aki félidősen vagy még később veszíti el a babáját, ha én ennyire kiborultam egy olyan „valaki” elvesztésén, aki tulajdonképpen még nem is létezett.
Aztán néhány nap alatt megnyugodtam, újra elkezdtem reménykedni, mert lehetnek még csodák. A munkahelyemen bejelentettem, hogy nőgyógyászati műtétem lesz, nem leszek pár napig, bementünk a kórházba csomaggal, hálóinggel, köntössel, de még egy kis kitérőt tettünk az ultrahang felé. És ott volt a szívhang! Előtte megfogadtuk, hogy kirúgjuk a dokit, ha mégis minden rendben lesz, de annyira boldogok voltunk, hogy már nem is foglalkoztunk ezzel.
Egy heamatoma miatt feküdnöm kellett az első trimeszterben, ezért a munkahelyemen szóltam, hogy nem alakult túl jól a „nőgyógyászati műtét”, otthonról kell dolgoznom (mindenki azonnal tudta, hogy terhes vagyok). Az első hetek nagyon jól teltek, semmi „mellékhatás”, sem mellfeszülés, sem hányás, még émelygés sem. Aztán a trimeszter végén már nem bírtam otthon, lassan kezdtem visszajárni a munkába, de ez nem is volt gond, mert közben felszívódott a heamatoma.
Dokit tehát nem váltottunk, bár azért néha elgondolkodtunk rajta, mert sok mindent elfelejtett, például vizsgálatokra küldeni, vagy szólni, hogy egy heamatoma mellett nem szabad szexuális életet élni, de végül is kitartottunk, abban bíztunk, nem lesz semmi komoly gond, ami miatt „jobb” orvosra lenne szükségünk.
Aztán a kezdeti nyugalom után kezdett izgalmassá válni a terhesség. Először csak apróságok (az autónkba hajtott egy másik autó, influenza a H1N1 tombolása alatt stb.), de egyik sem járt nagyobb bajjal.
Aztán a terhességem 21. hetében éppen a szüleimnél töltöttem a hétvégét (a férjem Budapesten maradt, reggel jött utánam vonattal). Reggel felébredtem, kinyomtam az ébresztőórát, és minden elsötétült. A szüleim tudták, hogy fodrászhoz készülök, és mivel nem hallottak mozgást, bejöttek a szobámba, és ott feküdtem az ágyon eszméletlenül, a fél arcom csupa vér volt. Gyorsan hívták a mentőt, és olyan lélekjelenlétük volt, hogy apukám felhívta a fodrászt, hogy nem megyek, anyukám meg szép pizsamát adott rám, mire odaért a mentő.
Mire a mentő Debrecenbe ért (20 km), a nővérem már ott várt turmixolt reggelivel, mert a szüleim szóltak neki, hogy valószínűleg nem tudok enni, mert mozognak a fogaim. Hihetetlen családom van. A kórházban nem tudtak egyértelmű választ adni, hogy mi történt, csak hogy valamilyen rohamom volt, ami olyan erős volt, hogy kimozdultak a helyükről a fogaim, és ettől lettem csupa vér. Elvittek egy MR vizsgálatra, hogy kizárják az agyi trombózist, szerencsére itt rendben találtak mindent.
Az az érdekes, hogy én végig mosolyogtam, egyszerűen éreztem, hogy nem lett a kislányomnak (akkor még nem tudtuk, hogy kislány) semmi komoly baja, magammal meg nem nagyon foglalkoztam. Sőt, az MR vizsgálatot különösen élveztem, mert akkor mozdult meg először a kislányom. Persze az a tudat nem töltött el örömmel, hogy erre a nagy zajra kezd el mozogni, de hát akkor is, végre éreztem.
Visszatérve Budapestre diagnosztizálták az epilepsziát, és bár egy roham után még nem feltétlenül kap az ember gyógyszeres kezelést, nálam elkezdtük a terhesség miatt. Kis adaggal kezdtük, lassan emelve a dózist (kéthetente), de így is megviselt. Az gyógyszerszedés kezdetén és utána minden emelésnél két napig nem aludtam, egész nap sírtam, már pszichológushoz akart küldeni a nőgyógyász, de aztán rájöttünk, hogy ez a gyógyszer mellékhatása, és 2-3 nap alatt mindig elmúlt.
A fogaimat egyébként egy fogorvos visszahúzta a helyükre, és egy kis sín tartja azóta is a helyükön őket.
Ezt követően már nyugodtan telt a terhesség. Nem féltem sem attól, hogy bármi probléma felmerülne, sem a szüléstől. Azt tudtam, hogy a naponta adott vérhígító injekció (a korábban említett trombózisra való hajlam miatt) mellett nem kaphatok epidurális érzéstelenítést, de így sem féltem (nagyon). Eközben minden ultrahangon azt jósolták, hogy legalább 4 kilós lesz a baba.
Bár az azért beárnyékolta egy kicsit, hogy az epilepsziás rohamom után pár héttel a férjemre elkezdtek pánikrohamok törni. Egyrészt miattam, másrészt a baba miatt aggódott, plusz – ahogy a háziorvos mondta – elérte őt is a mai kor népbetegsége: a fiatal apukák pánikolása. Attól, hogy nekik kell eltartani a családot, képesek lesznek-e rá, jó apák lesznek-e stb. De az orvos szerint ez általában elmúlik, amint megszületik a baba, mert akkor már nem magukkal fognak foglalkozni (Ez így is történt.)
Aztán 6 nappal a kiírt időpont előtt begörcsölt a hasam, de nem úgy, ahogy a fájásokat képzeltem, hanem kb. 2 percen keresztül nem bírtam megmozdulni, olyan volt, mintha egy kést forgatnának a hasamban. Másnap felhívtam az orvost, aki amúgy szabadságon volt, mondta, hogy inkább menjek be a kórházba, nézzen rám valaki, mert lehet, hogy belgyógyászati problémára utal. Bent megvizsgáltak, és arra jutottak, hogy ez bizony jóslófájás volt, befektetnek, mert biztos közel van már a szülés. Én boldogan feküdtem be a kórházba, mert abban bíztam, hogy akkor itt az idő.
Hát nem volt. Öt napig feküdtem benn úgy, hogy nem történt az égvilágon semmi. Nyár volt, 40 fok, sorban mentek el mellőlem szülni a szobatársak, horror sztorikat hallgattam a terhespatológián. Még enni sem tudtam egy rendeset, mert az volt a parám, hogy ha a szülés előtt bezabálok, akkor az a szülés közben jön ki, ami nem néz ki túl jól (ebben a kórházban nem volt beöntés). Aztán feladtam, kértem egy óriás menüt a mekiből, ettől visszatért a jó kedvem, és újra boldogan várakoztam.
Aztán a kiírt napon reggel 6-kor felébredtem, és egyből 20 perces fájásokkal végre elindult. Boldogan pakolásztam, vártam az orvost és a szülésznőt, akik aznap jöttek vissza a szabadságról (tudott a gyerek időzíteni), 9-kor megvizsgáltak, és mondták, hogy megyünk szülni. A férjemnek még nem szóltam, mert aznap reggel 9-re ment a kardiológushoz (a pánikbetegség nála úgy jelentkezett, hogy a szíve hevesen vert, és azt hitte, meg fog halni), és nem akartam, hogy kihagyja a vizsgálatot. Azt éreztem, hogy ha ott minden rendben találnak, akkor megnyugszik, és elmúlik a pánikbetegség. Háromnegyed 10-kor, mikor hívott, hogy végzett, mondtam, hogy ne beszéljen, jöjjön. Én addig sms-eket írtam a szülőszobáról, gondoltam, ha ilyen a szülés, akkor nem lesz itt gond.
Fél 11-kor megrepesztették a burkot, és mire a férjem beért, pont akkorra durvultak be a fájások. Akkor valahogy már nem akartam sms-eket írogatni. És valahogy az sem zavart, hogy kb. 10 orvostanhallgató nézi a lábam közét, tudomást sem vettem róluk. Bár tudtam, hogy szülés közben nem jó feküdni, de én annyira szerettem volna! A férjem és a szülésznő alig bírt rábeszélni, hogy sétáljak, mert úgy jobb lesz. Aztán a zuhany alatt, labdán ülve valóban jobb lett.
Fél 1-1 körül megvizsgált az orvos, aztán elkezdett halkan beszélgetni a szülésznővel. Megijedtünk, hogy baj van, aztán mondták, hogy baj nincs, csak beakadt a baba feje, és innen visszatolni már nem lehet, ki nem tud jönni, császárra van szükség. Gyorsan aláírtam mindent, és mentünk a műtőbe. Tudom, a legtöbb nő császárellenes, de előttem csak egy dolog lebegett: mindegy, hogy jön ki, a lényeg, hogy egészséges legyen. Arról nem is beszélve, hogy a szülés utáni hetekben kiderült, hogy gyakorlatilag nem tudja előre hajtani a fejét, tehát tényleg nem tudott volna befordulni a szülőcsatornába.
És a lényeg: 13.29-kor megszületett Zsófi 3700 g-mal (hah, még hogy 4 kg). A szülés után néhány órával már hozták szopizni, a nővérek segítettek, hiszen mozogni még nem tudtam, nagyon kedvesek voltak. A császár után nagyon gyorsan lábadoztam, néhány nap után már szinte szaladtam, a tejem is hamar beindult.
Az epilepsziás rohamnak szerencsére nem lett nagyon komoly hatása Zsófira. Egyrészt hypotonia, másrészt a nyakában és a hátában annyira be voltak feszülve az izmai, hogy nem tudott előre gömbölyödni, még 2,5 hónaposan sem tudta egy milliméterre sem megemelni a fejét. De röpke egy év gyógytorna alatt teljesen rendbe jött.
Akit nem rettentett el a hosszú olvasmány, az legközelebb folytathatja a 2. résszel a 2. gyerekről.
Judit
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
