A terhességem nem volt túl egyszerű, bár nem hánytam, nem voltam rosszul, de a hátam már az elejétől fogva úgy fájt, hogy mozogni alig tudtam. A 7. héten voltunk dokinál, ott láttam először a pici magzatot. Majd közölték, hogy fekvés és minden egyéb, mert veszélyeztetett terhesnek tituláltak. Szóval a munkát is abbahagytam és itthon üldögéltem. Ami eleinte nem is zavart, aztán kicsit unalmas lett, de aztán jött a 12. heti ultrahang, ahol azt is megmondták, hogy kisfiú lesz, és mondták, hogy nincs semmi baja, szóval lájtosan csinálgathatok mindent.

Január 15-re voltam kiírva. Nagyon nehezen teltek a napok, főleg a vége felé. Már a levegővétel is fájt (na, jó nem, de már nagyon vártam, hogy a kezemben tartsam a kisfiam). Az első gyermekem, szóval annyira türelmetlen voltam, amennyire csak lehetett.

Eljött a január 15, nem történt semmi. Aznap is voltam ctg-n, ahol először nem úgy mozgott a baba, ahogy a doki szerette volna, ezért jól megnyomkodta a hasam többször is, nem volt valami kellemes érzés, valószínű nem csak nekem. Ez volt pénteken, vasárnap vissza, semmi, és így ment ez kétnaponta. 22-én reggel fél 7-kor meg kellett jelennem a kórházban befekvésre, mert ugyebár 41 hetes terhes lettem. Bevallom, sírtam itthon, reméltem, hogy nem kell befeküdnöm, és napokat bent töltenem. Főleg, hogy így vírus idején a párom se jöhet be még egy puszira se. Eléggé magam alatt voltam emiatt, lehet, a baba is megérezte.

Reggel 8 körül levittek a szülészetre, hogy megkapjam az első oxit. Emelgették az adagot, majd egyszer csak (mikor 20-ról nem 30-ra hanem 40-re emelték, mert későn jöttek be megnézni) leesett a baba szívverése 80 alá. Nem is tudtam egészen addig, hogy ennyi doki van bent a kórházban épp akkor, merthogy percek alatt megtelt a szoba, én meg csak azt vettem észre, hogy az arcomba fújják az oxigént.

Oldalra fordítottak, és újra jól érezte magát a babám, de közölték, hogy ma mindenképp meg kell szülnöm – köszi, majd megbeszélem vele is, hogy jöjjön ki. Megtervezték közben a napomat. Kapok ballont, ami tágít, ha beválik, akkor utána jöhet a burokrepesztés, majd persze a szülés. Kicsit sokkot kaptam, de mondom, legyen, legalább nem kell több napot töltenem bent a kórházban, és végre láthatom a kisfiamat, is. Beletörődtem, hogy egész nap feküdni fogok, ők meg vizsgálgatni. Nem volt fogadott orvosom, ezért nem tudtam, kinél fogok szülni. Aznap egy aranyos doktornő volt bent, meg mellette egy kb. két éve ledoktorált doktornő. Na, most ez az „újdonsült” dokinő csinált mindent. Vagyis néha csak próbált. Nála szültem amúgy a végén.

Szóval ott kezdődött, hogy a ballont nem tudta először felhelyezni, majd rosszul helyezte fel, és melléfolyt a víz, majd aztán sikerült neki. Na, most nekem ez nem volt valami kellemes, merthogy ugye közben a keze bennem volt. Na, mindegy, ez megvolt, feküdhettem vissza a ctg-re, miközben lógott ki belőlem két cső, amit a combomra ragasztottak, hogy ne zavarjon. Hát zavart eléggé. Mondták, hogy egy óra múlva bejönnek, töltenek még rá vizet. Hát kb. 2-2.5 óra múlva jöttek vizet tölteni.

Utána kb. ugyanennyi idő múlva jöttek, hogy akkor kötnek rá valamit, amitől majd kijön belőlem, ezzel tágítva ugye. Feküdtem tovább, egyszer megkérdezték, hogy szeretnék-e felkelni, de akkor nem éreztem rá késztetést, aztán megbántam, mert többet nem jött be senki.

Este jött be az új szülésznő bemutatkozni, mikor ugye váltás volt. A ballon pont akkor adta meg magát, szóval jöhetett a burokrepesztés. A dokinő megpróbálta, kétszer is, de lehet, többször is, nem teljesen figyeltem. Arra figyeltem, hogy ne pisiljem magam össze a fájdalomtól. majd miután már látta rajtam a doktor úr, hogy nagyon fáj, mondta, hogy akkor majd ő megcsinálja. Nem volt kellemes, de gyors volt legalább. Ezen is túl vagyunk, akkor már csak várunk, újra feküdnöm kellett.

Páromnak mindeközben már szóltam és már úton volt, mivel mindenképp szerettük volna, ha bent van. Mikor odaért, szóltam a szülésznőnek, hogy ha lehet, akkor bejönne, ki is vitte neki a papírt és kb. negyedóra múlva bent is volt. Örültem, hogy ott van mellettem. Egy kis megnyugvás volt a „jó” napom után.

Nem sokkal később jött a szülésznő, hogy ha szeretnék, akkor fel is kelhetek és pár falatot ehetek, meg ihatok is nyugodtan, csak ne sokat. Örültem ennek is, mivel egy szendvicset ettem egész nap. Aztán vártuk a fájásokat, amik este 8 után nem sokkal meg is jöttek. Néha bejött a doki, hogy mi újság a fájásokkal, de azt mondta, mivel még mosolygok, nem lehet durva. Itt azért megjegyzem, tolófájások közben is mosolyogtam.

Gyorsan telt az idő, le kellett feküdnöm, mert állva nem tudtam jó pózt felvenni, mert a babának mindig lement a szívverése, ha kicsit előre hajoltam. Néha aludtam is kicsit, aztán este 11 körül már jöttek a tolófájások, jött is a szülésznő és a doki, gyorsan bekészültek és már mehet is. Aha, csak úgy tíz perc után nem jött több fájás.

Akkor gyorsan, hogy kapok oxit… de nem ment az oxi, mert a vér be volt alvadva a branülbe, azt ott gyorsan megmozgatták, közben valami elpattanhatott, mert akkor is jött a vér, amikor meg se próbáltam nyomni. De aztán én meg közben úgy gondoltam, hogy sietek, mert nem volt kellemes, ahogy feszít a feje (ami nem is volt olyan kicsi). Szóval 23:55-kor megszületett (szerintünk előbb, csak senki nem nézte az órát, meg amúgy sem volt jó) a kisfiam 4080 grammal és 51 centivel.

Vágtak is, szakadtam is. És akkor ez a már többször említett dokinő nekiállt volna úgy összevarrni, nem öblített ki semmit ott lent, a szülésznő szólt rá mindig, mit kell csinálni. Pl. azt is, hogy steril kesztyűt vegyen már fel, meg mind a két kezére. 

Belül is varrtak, ott csak három varrás volt, aztán kívül kb. hét, de kb. az ötödiknél rájött, hogy nem jó a tű, mert nem megy át könnyen a bőrömön. Előtte eggyel közölte, hogy ezt most elrontotta, ezért rak ide másikat. Én meg közben majd’ letéptem a lábtartót, még a szülésznő is odatartotta a kezét, hogy azt is foghatom.

Mindeközben persze a kisfiam elvitték, mert cukrot kellett nála nézni a nagy súlya miatt, a párom elment megkeresni, szólt a főorvos úrnak, hogy nem találja. Ő meg végigkiabálta a folyosót, mert el se vihették volna, csak miután összevarrtak. Hát én is arra számítottam, ha már varrnak, legalább ott lesz majd velem a pici. Hát nem.

Mondtam is a szülésznőnek inkább megszülnék még most pár gyereket, minthogy varrjanak. De aztán meghozták a kisfiunkat, és kaptunk még kb. másfél órát együtt. Előtte kb. háromnegyed óráig varrtak. És ezekkel a „szép” varratokkal másnap sem tudtam mozogni. Mondtam is második nap a nővérnek, amikor jöttek megkérdezni, hogy vagyunk, hogy nem tudok felkelni, annyira fáj. Erre ő csak annyit mondott, hogy „ki lehet jönni kérni fájdalomcsillapítót”. Mondom köszi, hogy megyek ki, ha nem tudok felkelni.

Na, mindegy, azért kimentem kicsit később, nem sokat segített mondjuk, de kicsivel jobb volt. Mikor már otthon voltunk, egyre rosszabbul lettem. A gyermekem nem tudtam megemelni rendesen, csak fekve tudtam etetni, ha sírt, nem mindig tudtam rendesen felvenni. Már teljesen magam alatt voltam, párom is már dolgozott, és voltak napok, amikor csak sírt és sírt a baba, és én nem tudtam vele se sétálni se ringatni. Eltelt másfél hét, és gondoltam, elmegyek megnézetni azokat a varratokat, mert ez így nem mehet tovább.

Felszívódó varratokat kaptam, amikből az egyik kipattant, de maradt a helyén egy lyuk. Szóval a varrat maga nem engedte, hogy összeforrjon a sebem. Elmentem dokihoz, aki meg volt rökönyödve a varratok láttán, csúnya is volt elvileg, meg túl nagy volt a végük, amiket a doktornőnek le kellett volna vágnia. A doki kiszedegette őket. Egész addig nem tudtam ülni, hazafele már sokkal kényelmesebben vezettem.

Másnap már esett is ki varratom, már a picit is megtudtam emelni, és sétálni is tudtam kicsit. Napról napra egyre jobban voltam. Napi háromszor kellett öblögetnem fertőtlenítős vízzel, ami néha összejött, néha nem. Egy újszülött mellett kicsit nehéz kivitelezni, főleg, hogy ekkorra előjött nála az úgynevezett kólika is. Teljesen máshogy viszonyultam már mindenhez, nem éreztem többet rossz anyának magam, ha sírt a gyermekem, meg tudtam vigasztalni.

Egy hét múlva visszamentem, és azt mondta a doki, hogy szépen gyógyul. Ezután az étvágyam is kezdett már visszatérni, ami eddig nem volt. Néha még a napi egy ételt is csak letuszkoltam a torkomon, hogy azért legyen már valamennyi tejem vagy erőm. Azóta is nagyon megvisel, ha arra gondolok, hogy ebből nagyobb gondom is lehetett volna, ha nincs ez a doki, aki ennyire kedves és segítőkész volt.

Igen, hallottam olyanról, aki hasonlóképpen járt, viszont neki nem segített senki, kidörzsölte a varrat, és a férje szedegette ki. Sajnos ilyen is van. És még ennél rosszabbak is. Ma már 5 hetes és 1 napos az én kis - kicsinek nem mondható - fiam, aki már több mint 5 kiló és 60 centi felett van. Nagy hálát adok annak is, hogy ennyire jó szülésznőt fogtam ki, mert ha ő nincs, nem tudom, mennyivel rosszabb lett volna. És nagyon remélem, és kívánom a doktornőnek, hogy többet ne forduljon elő vele ilyen, szeresse a szakmáját és váljon belőle nagyon jó orvos.

Haragudhatnék, és kicsi harag van is bennem, amiért ott senki nem nézett rám, akkor sem, amikor mondtam, hogy annyira fáj, hogy mozogni sem tudok. De sajnos ezzel nem érek el semmit, szóval csak kívánom mindenkinek a legjobbakat. És minden anyának üzenem, aki még akár csak egy napra is elhiszi, hogy rossz anya - mindenkinek vannak rossz napjai, ne hidd el, amit csak az interneten látsz, én se mutatnék olyan képet, ahol órák óta sír a gyerekem - jó Anya vagy! ️

XY.

Olvass még szüléstörténeteket!

Hatalmasat ordítottam a gátmetszéskor

Ásítozott a doki, miközben a gátsebemet varrta

Ne hidd el, hogy a gátvarrás nem fáj!