Régóta zugolvasója vagyok a blognak, remélve, hogy itt kaphatok választ a párkapcsolati és gyerekneveléssel kapcsolatos kérdéseimre, aztán rájöttem, hogy a történetünk leírása hamarabb fog segíteni ebben. Megpróbálom a lehető legrövidebben összefoglalni a lényeget.
Párommal 18 éve vagyunk együtt, az egyetemi évek alatt ismerkedtünk meg, amolyan szerelem első látásra, ami a mai napig tart. Az első hat évünk nagyon gyorsan elrepült, befejeztük a tanulmányainkat, mindketten kifejezetten jó állást találtunk, egy év után összebútoroztunk egy kis lakásba, de terveztük az agglomerációba költözést, és sokat szórakoztunk, buliztunk, utaztunk. Az eljegyzésre az ötödik évünkben került sor, abban viszont közösen megállapodtunk, hogy az esküvő várhat, úgyis csak egy darab papír, majd amikor jönnek a gyerekek.
Akárhányszor szóba jött a családtervezés, mindig abban állapodtunk meg, hogy a legjobb lenne a húszas éveink végén vállalni, amikor már kiköltöztünk a külvárosi házba, de ez igazából inkább csak egy kifogás volt, egyszerűen még nem akartuk akkoriban, illetve ő egy kicsivel jobban nem, mint én, de ez sosem okozott problémát kettőnk között, nem siettem sehová én sem. Aztán elkezdett motoszkálni a fejében a gondolat, egyre többet hozta fel a témát, sőt néha szándékosan nem védekeztünk az ő javaslatára, viszont akárhányszor komolyabban elbeszélgettünk róla, azon a véleményen volt, hogy igen, hamarosan szeretne gyereket, de jó lenne azért még egy év előtte. Csak hát a védekezés nélküli szexből előbb-utóbb baba lesz, néhány hónap sorskísértés után pozitív tesztet kaptunk. Sokat elemezgettük az érzéseinket, és arra jutottunk, hogy nem dobhatjuk el a babát csak azért, mert még egy nyarat fesztiválozással akartunk tölteni. (Ezek főleg az ő gondolatai.)
Így hát belevágtunk. Mindig is egyenlően osztottuk el a feladatokat, nem volt kérdés, hogy ez a gyerekkel kapcsolatban is így lesz, én pedig tudtam, hogy neki mindig szüksége lesz a szabadságra, ő egy végtelenül közösségi ember, sok baráttal, számára a velük való közös program a leghasznosabb kikapcsolódás. Én ezt kevésbé igénylem, úgyhogy megbeszéltük, hogy a jövőben is vállalható lesz ez a felállás. Felajánlottam, hogy maradok én itthon a gyerekkel, eleinte így is terveztük, aztán félúton a párom úgy döntött, hogy azért inkább mégiscsak ő. Már mindent megbeszéltünk, ami az új életünket érintheti, mikor ráeszméltünk, hogy a házasságról nem esett szó. Megállapodtunk abban, hogy ráérünk, nincs szükségünk rá ahhoz, hogy család legyünk. Eltelt egy-két hónap, ismét feljött a téma, akkor már úgy gondoltuk, hogy a papírért elmegyünk még a gyerek születése előtt, a legszűkebb körben túlesünk rajta. Így is történt. Ezt azóta kicsit megbántuk (a flegmaságot, nem az esküvőt).
A baba érkezése után néhány hétig kicsit szomorúnak tűnt nekem, szóval próbáltam átvenni a lehető legtöbbet, nehogy valami komolyabba forduljon át, és hogy egyáltalán legyen jobb kedve, aztán szerencsére ez hamar elmúlt, csak meg kellett szoknunk az új helyzetet. Segítségünk is akadt bőven, nagy a család mindkét oldalról. Feleségem nem is annyira a segítséget (nyilván azt is, persze!), inkább a társaságot igényelte (mindig ilyen volt, nem csak a szülés után), így amíg én dolgoztam, általában hívtunk mellé egy rokont vagy barátot, délután pedig átvettem én a feladatokat. Működött: nyugodt, boldog, kiegyensúlyozott életünk volt.
A kislányunk egyéves kora környékén kezdtünk el beszélgetni a második babáról, feleségem úgy gondolta, hogy így volna a legjobb, kicsi korkülönbséggel. Ismét szóbajött, hogy én maradjak, de megint úgy döntött, hogy ha az elsővel is ő, és jelenleg is otthon van vele, akkor marad ő a másodikkal is. Az újabb lányunk születése után már nem éreztem rajta azt a lehangoltságot, amit az első gyerek idején. Már rutinosabban vettük az akadályokat. A nagyobb bölcsibe került, akit felváltva szoktattunk be és felváltva hoztuk-vittük, bár a logisztika inkább az én feladatom volt a baba miatt. Továbbra is minden rendben volt köztünk, a gyerekek nőttek, és mi is szakítottunk elég időt a közös otthoni és kinti programokra is.
A kicsit is intézményesítettük hamarosan, így a feleségem is vissza tudott menni dolgozni, amit azért már várt, és nagyon jól alakultak a dolgai, előléptetést kapott több alkalommal is, a házunk is felépült, nevelgettük a gyerekeket és gondoztuk a kis kertet, mondhatni idilli volt. Néhányan kérdezgettek a harmadik babáról, mi viszont őszintén csak annyit tudtunk válaszolni, hogy egyszer talán lehet, de nem most, majd lesz egyszer vagy nem. És lett. Nagylányunk kisiskolás, a kisebb még óvodás volt, mikor egy fesztiválozós hétvége után pozitívat tesztelt. Meglepődtünk, pedig annyira nem kellett volna. Sokat beszélgettünk róla, amiből az lett, hogy bevállaljuk, de most már tényleg én maradok, nem lesz félúton meggondolás. De lett, újra ő akart maradni, hajthatatlan volt. Úgy láttam, azért, mert ez volt az első olyan terhessége, aminél nem hogy 100 százalékig, de 150 százalékig készült az anyaságra. Az első babánál elmesélte, hogy csak lassan érzi az anyai ösztönök kialakulását annak ellenére is, hogy már a karjában van, a másodiknál ez könnyebben ment, de egy kis bizonytalanság mindig érzett valamiért, amit aztán az idő és a helyes munkamegosztás oldott fel (úgy értem, hogy nem érezte akkora áldozatnak, mert mindig megoldottuk a kikapcsolódást, a házimunkát, a szervezést), a harmadik lányunknál viszont zéró bizonytalanság. Örültem neki, mert ez egy jó hír.
Megszületett a baba, aki minden figyelmét lekötötte, ragyogott, egész nap csak vele foglalkozott, ezerszer elmondta, mennyire jó döntésnek tartja, hogy bevállaltuk. A nagyokkal is törődött persze, de igazából csak a minimumot tette bele, amit lassan észre is vettek. Elmondtam nekik sokszor, hogy egy kisbaba több odafigyelést igényel, türelmesnek kell lenniük. Elkezdtünk beleszokni ebbe a felállásba, vittem őket oviba, suliba, különórára, úszni, sportra, barátnőzni, sok apás programra, az anyjuk pedig foglalkozott a kicsivel.
Eltelt 13 hónap így, és kezdek kicsit frusztrált lenni. A nagyokat nagyon szívesen rendezem, mindig is beleadtam, amit tudtam, mert szeretem ezt csinálni, igazából mindent ezért csinálok, de az zavar, hogy ő hanyagolja őket és ezt a lányok is látják, és az is, hogy nekem sokkal kevesebb közös időm van a legkisebbel. Kezdem úgy érezni, hogy van egy gyerekem, akihez alig van közöm, és van két másik, akikhez pedig az anyjuknak alig van. A legnagyobbal kicsit mindig nehezebben jött ki, hamarabb elfogyott a türelme, mostanában meg szinte egyáltalán nem találják a közös hangot, és a középsővel is veszíti el, pedig vele sose volt probléma jól kijönni. Kérdezem őt persze, és őszintén el is mondja az érzéseit, ahogy mindig. Ő jelenleg úgy van vele, hogy egyetlen gyerekre jut energiája, akinél örül neki, hogy szívvel-lélekkel tudja csinálni, a többiek viszont majdhogynem idegesítik. Kérte, hogy egyelőre ezt fogadjam el, és hogy majd biztos minden elrendeződik, ha a kicsi bölcsis lesz.
Ennyi év után most vagyok úgy először, hogy igazából nem tudom, mi van. Reménykedem abban, hogy csak én aggódom túl, hajlamos vagyok rá, ismerem ezt a hülyeségemet, de most nincs itt, hogy visszarángasson a valóságba. Teljes erőmből próbálok ebből senkinek semmit se mutatni, pláne nem a lányoknak, szerintem sikerrel. Viszont éppen ezért nem is tudom hozzánk közel állókkal megbeszélni vagy tanácsot kérni, ezért kérek tőletek. Szeretném jól látni a helyzetet, és azt is jó volna tudni, ha nekem kellene valamit máshogy csinálnom.
Előre is köszönöm.
Márk
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
