Helyszín: Tripoli város, Líbia, 1975
A második fiamat vártam ebben az évben, az első fiamat Budapesten szültem, előtte két és fél évvel. Ennek okán valami fogalmam volt már a szülés mikéntjéről, de itthon is közel három héttel túlhordtam a gyereket, mire beindították a szülést, ezért már eleve tudtam, hogy nálam időre magától nem érkezik. Szegény kék és lila volt, mire megszületett.
Na, szóval, ott Líbiában ebben az időben olyan, hogy terhesgondozás, nem létezett. Felejtsük el az ultrahangot és társait, nem beszélve, hogy a 70-es években ilyen még nem is volt, Budapesten sem. 1974-ben mentem ki, szerettünk volna még egy kislányt a fiú mellé. A projekt sikeres lett, éltem a mindennapjaimat, fürödtem a tengerben - kaptam kölcsön kismama fürdőruhát -, így senkit sem botránkoztattam meg, nyolc hónapos terhesen még úsztam a Földközi-tengerben.
Akkoriban kezdtek szállingózni a magyar orvosok és ápolónők Tejurába - ez Tripolitól 20-25 km-re a tengerparton a sivatagba épült vadonatúj kórház -, amit teljes egészében magyar orvosokkal és asszisztenciával töltöttek fel. Reméltem, hogy ott ezen a szülészeten fog megszületni a pici.
Nem vettem számításba, hogy itt mindenki ráér, ezért nem kapkodták el a kórház átadását sem. A „máles” = nem probléma és a „bukra” majd holnap szavakat mindenre használják. A határidő-eltolódásokra is. Pénze dögivel volt az akkori államnak, Kadhafi előtte került hatalomra, mutatnia kellett a népnek a jóságosságát, ezért látványos jóléti beruházásokra költöttek. Nem volt gond a rengeteg orvos és ápolónő elszállásolása, és a fizetésük sem, hogy az állásidőre is megkapják a teljes bért. Az átadásra valamikor 1976 elején került sor.
No, de nyolc hónapos terhesen ezt még nem tudtam, de gondoltam, bebiztosítottam magam, hogy legyen mellettem egy magyar szülészorvos is, ezért megkértem az egyik szülészt, hogy vezesse le a szülésemet, mert ott nem divat a gátmetszés, jön a gyermek, útját a természet kitalálta.
Elérkezett a december hónap, betöltöttem a kilencedik hónapot is, de sehol semmi, se magyar kórház, se szülési fájdalmak, ennek a fele sem tréfa, - mondom a férjemnek, figyu, menjünk be a tripoli kórházba, mert már itt az idő. Furán nézett rám, de bementünk vizsgálatra. Sokat nem híztam, talán 9-10 kg-ot, s ott mivel az anyukák hatalmas pocakkal járkáltak, rám nézett az arab doki - csak nézett, de nem vizsgált -, és kijelentette, nincs még itt az idő. Mondtam neki, hogy elmúltam 9 hónapos terhes. Csak csóválta a fejét.
Erősködtem, hogy meg akarom szülni a gyermeket és indítsák be a szülést. Fura tekintete azt árulta el, mi a bánatot akar ez a fehér nő, biztos elment az esze. Megmondta, hogy egy fejletlen kis lurkó lesz, és csak a saját felelősségemre vállalják. Bevállaltam, hisz tudtam az első gyermekem kanosszáját. No, mivel elég határozottan kértem, belement, és másnap már be is mehettem szülni 10 órára. Irány a magyar nőgyógyász pasi, megbeszéltem vele, akkor holnap találkozunk és szülünk. Jöjjön a közkórházba, 10-kor találkozunk.
Hazamentünk, összekészítettem mindent, anyukáméktól menet közben postán kapott pólyát, pelenkát, babacuccokat. Ezeket egy nagy táskába raktam, mellé a saját cuccaimat. Lábamat és egyéb helyeket leborotváltam, mert ott tisztátalan az a nő, aki szőrös. Tehát adjunk a formára.
Jókedvűen másnap irány a tripoli városi szülészet.
Másnap délelőtt bevonultam szülni. A magyar doki ott volt, gondoltam, minden rendben lesz.
Bevezettek egy hatalmas vajúdóterembe, ahol legalább 50 nő feküdt, szép sorban, de egyik ordibált, a másik még a szülés elején volt, és nyögdécselt csak. Mindegyik ágy köré függöny volt felszerelve, de csak a szülés pillanatában húzták körbe.
Akkor már a zabszem kezdett elindulni, de muszáj volt bátornak mutatkoznom, hisz az ember leányának legyen tartása, és nehogy azt mondják, hogy kényeskedő fehér nőszemély vagyok. Az ápolónők végigvezettek a termen, és hál’ istennek egy legszélső, az ablakhoz közeli ágyat kaptam. Elrendeztem magam, ők bekötötték az infúziót és ott hagytak.
Jön a magyar doki, hogy rossz hírt kell velem közölnie, nem engedik levezetni a szülést neki, mert nem alkalmazott, ezért csak a bábaasszony lesz jelen. Viszont azt megengedték, hogy odaüljön mellém és ott legyen. Hurrá… még ezt hiányzott! Szörnyű szagok voltak a teremben, erre tisztán emlékszem, a mellbevágós fertőtlenítő és a mosdatlanság elegye a mai napig az orromban van.
Nem tehettek a nők róla, hisz részben beduin asszonyok voltak, virágos ruhákban, akiket a férjük a sivatagból hozott kisteherautókon a szülészetre. Mosdás… szóval nem volt megoldott.
Beszélgettünk a dokimmal, folyt az infúzió, és jöttek a fájások. Annyit segített, hogy időnként a lepel alatt benyúlt és tágított, hogy mihamarabb jöjjön a baba. No, de bírta egy ideig, utána elunhatta magát, mert elment locsogni az ápolónőkkel és csapta nekik a szelet. Azzal ment el, hogy szóljak, ha tolófájásaim vannak, mert itt lesz a közelben.
Láttam is a terem másik végén flörtölni az ápolónőkkel. Infúzió csepeg, egyre erősödnek a fájások, eltelhetett úgy négy óra, mikor éreztem, ennek fele sem tréfa, mintha a gyerek fejét éreztem volna. Na, akkor kiáltottam neki, hogy gyere már, Iván, jön a gyerek!
Tréfásan legyintett, á, ez még nem lehet a tolófájás, és visszafordult a csevejpartira. Nem hagytam abba, és megint odakiáltottam, hogy: az isten áldjon már meg, gyere!! No, erre megindult ő is és a nővér is. Odaértek, és hűha felkiáltással, hogy mindjárt kint van a gyerek, letessékeltek az ágyról, infúzió a karomban, gyerek feje a lábam között, és el kellett sétálnom egy szülőkabinba, ott felsegítettek az ágyra, de akkor már ott volt a bábaasszony is.
Körbeálltak, és megindult a szülés. Úgy, ahogy az isten megteremtette az asszonyt, mindent bele, szülj fájdalommal, ez a sorsod! Gátmetszés elfelejtve, szétszakadt a gát, majdnem a végbélig, és kibújt a fejletlen gyermekem, 3.6 kilóval és 54 centivel.
Odajött a doki is, aki anno diagnosztizálta a fejletlenséget, és csak csóválta a fejét, hogy ezt nem hitte volna, hisz alig látszott.
A gyereket elvitték, engem meg kezdtek összestoppolni. Mire a végére értek, sokkot kaptam, mindenem rángatózott. Hoztak egy hordágyat, ráemeltek és a fiamat is visszahozták, gézbe burkolva, megfürösztve az igaz, és a hordágyon a lábam közé rakták, így indultunk el a harmadik emeletre.
Szép nagy, görgős hordágy volt, jó széles, ami nem lett volna baj, de be akartak tolni a liftbe, és hopp, akkor derült ki, hogy nem fér be a hordágy.
No, de sebaj - mondták, anyukát leszállítjuk. Leszedtek a hordágyról, nekitámasztottak a lift belsejének, valaki fogta a babát, és elindultunk. A lábam néha becsuklott, de akkor azt sem tudtam, hol vagyok már, csak a túlélő ösztön munkálhatott bennem.
Csilingelés, megérkeztünk a harmadikra. No, újabb kihívás, mert ott nem volt sem tolószék, sem hordágy, amire rárakhattak volna. El kellett sétálni a folyosó végére, mert ott volt a tízágyas szoba.
Megérkeztünk, de már elöntött a vér, azt hiszem, meg is csuklottam, de ágyba kerültem. A nők végigmértek, nem kevés megvetéssel és csodálkozással a szemükben, de ez volt a legkisebb problémám. A szag inkább. A bazárban méterben kapható csicsás anyagokból tépkedtek pelenkára valót, és utána mosás nélkül a függönyök rúdján szárították. Ettől aztán penetráns szag volt.
Berogytam az ágyamba, a gyerek mellettem egy kiságyban - nekem ez akkor furcsa volt, mert az első gyerekemet azonnal babaszobába vitték az Uzsokiban (régen ez volt a szokás), és csak szoptatásra hozták ki, fogalmam sem volt, mit kell vele tennem. Egy-két órácskát talán aludhattam is, hallottam, hogy hozzák a vacsorát, a tálcát letették az ágy végébe. Már potyogtak a könnyeim, mert éhes is voltam, de felülni nem tudtam. Kaptunk egy narancsot, sült csirkét meg kenyeret, de meg sem tudtam mozdulni. Hiába nógattak a nők, hogy miért nem eszem, no, csessze meg, hát mert nem tudok odáig elérni. Konklúzió, hogy éhes maradtam, a vacsit meg elvitték.
A kisfiam úgy este 10-11 felé elkezdett nyüszögni, sírdogálni, és a nők baromi pipák voltak, mert aludni akartak. Ők rögtön cicire tették, és a baba szopott, nekem nem volt szerencsém. A helyzetet megoldandó, nagy nehezen kikászálódtam már az ágyból, és kimentem a nővérpulthoz, hogy adjanak nekem tejet, mert sír a gyerek. Honnan a bánatos frászkarikából tudhattam volna, hogy a babákat csak teáztatni szabad pár napig. A Dr. Spookban sem olvastam. Furán néztek rám, de adtak tápszert.
Vissza a szobába, megetettem, és szegénykém végig is aludta az éjszakát és csendben volt. Hajnalban elkezdett öklendezni és hányni. Akkor már tudtam kicsit mozogni, az oldalára fektettem, és minden kijött belőle.
Még mindig a gézbe volt burkolva, ezért odavittem a kézi mosdóhoz és leszedtem a gézt, megmosdattam, és a bevitt ruhácskákba és pólyába beöltöztettem. Akkor már kezdtek a csodájára járni, mert ilyen pólyát ők még nem láttak. Hófehér, keményített fodros kis pólya volt. Magamat is rendbe raktam, és nyolc felé jött a vizit, a gyerekorvossal. Nomármost ő lehordott a sárga földig a hányás miatt, és elmondta, hogy csak teát szabadott volna adnom neki.
Férjem délelőtt 10 felé jött be látogatni. Mondtam is neki, no, most itt az idő, szedjél minket össze, és irány haza, mert ezt otthon is meg tudom csinálni. Így kerültem haza az alig egynapos babámmal.
Ez a kissé hosszúra nyúlt történetem az afrikai szülésemről, akkor 22 éves voltam.
Lili
Olvass még szüléstörténeteket!
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
