Mindig örömmel olvasom a szüléstörténeteket, így hát úgy döntöttem, én is megírom a sajátomat. Problémamentes terhesség után elérkeztünk az utolsó héthez. Vasárnapra voltam kiírva, csütörtökön az orvosom szerint még semmi jele nem volt annak, hogy szülnék. Megbeszéltük, hogy ha magától nem indulna be, akkor a közelgő hosszú hétvége előtt fogja beindítani. Kicsit csalódottan mentem haza, hiszen abban bíztam, hogy már csak pár nap és túl leszek az egészen.
Másnap reggel úgy döntöttem, hogy elintézek még egy-két dolgot, nem is baj, hogy maradt még időm. Fodrászhoz mentem, babaruhákat vettem még, aludtam egy nagyot délután, ami így utólag jó ötletnek bizonyult. Este 7 körül felhívtam a szüleimet, és beszélgetés közben valami furcsát éreztem. Gyorsan elköszöntem tőlük, majd észrevettem, hogy picit vérzek. Közben a férjem is hazaért, tanakodtunk, hogy mi legyen. Fájásaim nem voltak, de a keményedés megvolt, ráadásul szabályosan, 5 percenként ismétlődött. Úgy döntöttünk, bemegyünk a kórházba, biztos, ami biztos, maximum hazaküldenek.
Ahogy beértünk, egy nem túl kedves nővér fogadott egy „Mit keresnek itt?” kérdéssel. Nem akartam mondani, hogy nézzen rám, mégis, mire tippel… Elkísért az ügyeleteshez, ctg, aztán vizsgálat, majd mondták, hogy a fájásaim csak jóslók, a vérzés tágulásos vérzés, de ebből nem lesz semmi. Felvesznek az osztályra, de valószínűleg másnap reggel haza is mehetek. Azért felhívják a fogadott orvosomat, de szinte biztos, hogy nem szülök.
Elkísértek egy kórterembe, a férjem felhozta a holmimat, elköszöntünk, én pedig megpróbáltam pihenni. A fájások nem voltak erősek, de épp elég zavaróak ahhoz, hogy ne tudjak feküdni. Este 10 körül jött be a nővér az egyik szobatársamhoz, látta, hogy nem tudok aludni. Mondta, hogy menjek vissza az ügyeleteshez, hátha azóta változott valami. Az orvos és a szülésznő elég kelletlenül megvizsgáltak újra. A helyzet változatlan, semennyire nem vagyok kitágulva, ezek csak jósló fájások, aludjak.
Visszamentem a kórterembe, és úgy döntöttem, lezuhanyozok, hátha segít valamit. A meleg víztől viszont csak rosszabb lett, alig tudtam kikeveredni a fürdőszobából a fájdalomtól. És akkor még nem tudtam, hogy ha a meleg víztől a fájdalom erősödik, akkor az nem jósló, hanem igazi fájás. Féltem, hogy hisztisnek hisznek, így inkább csak kiköltöztem a folyosóra egy kanapéra, hogy a szobatársaim tudjanak pihenni, és ott töltöttem még kb. egy órát. Egy idő után szünet is alig volt a fájások közt, úgyhogy kezdtem aggódni, hogy ha én most nem szülök, de máris ennyire fáj, akkor mi lesz később!?
Úgy döntöttem, csak visszamegyek még egyszer a szülőszobákhoz és vizsgáljanak meg, mert nem bírom. A szobám és a szülőszoba persze az emelet két ellentétes végén volt, ami normál esetben nem egy nagy táv, de jó pár percembe telt odavánszorogni. Mielőtt becsengettem, le is kellett ülnöm picit. Elég kelletlenül fogadtak, beigazolódott a félelmem, de kb. azonnal ki is derült, hogy igazam van, szülök. Baba feje lent, 3 centire kitágulva. Oké, beköltözhetek a vajúdóba, menjek vissza a cuccaimért, hívjam fel a férjemet, és várnak vissza. Nagy levegő, lelki szemeim előtt láttam a hosszú folyosót, sebaj, oké, „máris” jövök vissza.
Újabb végtelennek tűnő gyaloglás után megérkeztem a szobámba. Kinyitottam a szekrényt, kiemeltem a táskám, és ebben a pillanatban megindultak a tolófájások. Csodás. A két szobatársam infúzióra kötve. A nővérhívót nem értem el, de valószínűleg hiába is nyomtam volna, eljöttem a nővérszoba előtt és nem volt bent senki. A fájdalomtól az ágy végében a földön görnyedve próbáltam annyi erőt gyűjteni, hogy kimehessek a szobából. Harmadik próbálkozásra sikerült is. A folyosóról felhívtam a férjem, csak röviden, hogy jöjjön, mert szülök. Ez volt 1:45-kor. Aztán csak vártam. Próbáltam elindulni, de nem igazán sikerült.
Pár perc múlva egy alak közeledett felém. Az idősebbik szülésznő volt az. Kérdezte, mi történt, várnak rám. Mondtam, hogy nyomnom kell, és nem bírok menni. Oké, segít, ha szünet van, álljak fel és induljunk. Felálltam, újabb tolófájás, elfolyt a magzatvíz is. Ezt közöltem a szülésznővel is, aki megfogta a táskámat, belém karolt és segített eljutni a szülőszobákig. Ahogy odaértünk, kiabált, hogy hozzanak tolószéket, úgy már villámgyorsan eljutottunk az egyik szülőszobába.
Gyorsan levetkőztettek, fel az ágyra, kaptam kép kapaszkodót, ami nagyon jól jött. Ekkor elhangzott, hogy nincs idő semmire, semmi előkészítés, jön a baba. Én végre nyomtam egyet, gondoltam, már lehet, van valaki a túlvégen, aki látja, mi történik. Akkor szóltak, hogy a következő fájásnál ne csináljak semmit, gondolom, akkor vágtak egy picit. Aztán mivel megint senki nem mondott semmit, nyomtam még egyet, és így 1:55-kor meg is született a kislányom, 3690 grammal és 56 centivel.
A fogadott orvosom sajnos nem ért be, akkor csak annyit mondtak, nem vette fel a telefont, később kiderült, szegény lebetegedett. A férjem is lekéste a szülést, sőt, be se mert csengetni. Úgy képzelte, a szülőszobák felirat mögött rögtön széttárt lábú vajúdó nők vannak. Így a szülésznő ment ki és kérdezte, nem szeretné-e látni a gyönyörű kislányát, amire csak annyit tudott szólni, hogy „Már!?”
Összességében jó élmény volt, fájt persze, de rosszabb volt, hogy egyedül voltam, és nem tudtam, mi lesz. Pláne, amikor már egyértelmű volt, hogy szülök, és féltem, hogy ez a folyosón fog megtörténni.
Viszont alig várom, hogy másodjára is átéljem majd.
Zsu
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
