Három szülésen vagyok túl és egy korai vetélésen, ami a második gyerekem születése után öt évvel történt. Szeretek úgy gondolni a szülésekre, hogy a férjemmel ketten szültünk, mert minden hibán és minden fejlődésen együtt estünk át, de most megkímélnék mindenkit attól, hogy többes számban beszéljek a szülésről és a férjemet sem fogom említeni nagyon. Az ő érzéseit, gondolatait nem akarom én leírni.
Az első szülésen még huszonévesen estem át. Szó szerint átestem… illetve átlöktek. Fogalmam sem volt semmiről, nem tudtam mit és hogyan kellene tennem és rettenetesen féltem. Pedig azt hittem elolvastam mindent. A dokim rendes, alapos, de mivel akkoriban nem lehetett saját dokinál, csak az ügyeletesnél szülni és éppen dolgozott, megtett mindent, amit a nagy magyar egészségügy jelenlegi protokollja enged, hogy háromig megszüljek. Hagyományos sztori: 10 órás vajúdás… mindjárt lejár a műszak… burokrepesztés… nem illeszkedik a feje jól… nincs székelési inger… azért nyomjunk… háromnegyed órás kitolás… hasbakönyöklés… 4 kiló felett a gyerek-minden szétrepedt… rengeteg a vér… gurulós ágyon visznek le… napokig nem tudok ülni... heghátánheg... egy év múlva is fáj… hüvelyplasztika. Klassz volt.
Azt hittem, ez a szülés és örültem meg hálás voltam. Túl vagyok rajta, viszonylag jól vagyunk, nagy volt a baba, mit akarok még? Kicsit fura volt, hogy nem szeretek visszagondolni a gyerek születésére, de hát ezzel biztosan mindenki így van…
A második gyereket ügyeletesnél szültem. Kétujjnyira nyitva, elfolyó magzatvízzel érkeztünk. 10 órás vajúdás újra (labdán), az utolsó két óráról nincs emlékem, csak a kitolásról.
„Ne aggódjon, ez a doki kivárja a legvégét, most nem lesz sürgetés!”
- mondja a szülésznő, mikor rákérdez, milyen volt az első szülésem. Pedig én nem mondtam, hogy sürgettek, csak elmeséltem röviden, mi volt. Nem hajtottak, senki nem foglalkozott velem most. Váratlan érzés: székelési inger… Atyám, ilyen a tolófájás?!... jön a gyerek… hol van bárki?!!!.. .az előzőnél sok vért vesztettem… figyelünk, nyugodjon meg… még egy nyomás… 15 perc után kinn is van… nem tudjuk mi vérzett annyira múltkor, most minden oké… varrás… ÜLÖK!TEJÓÉG!.. .szóval múltkor nem az alacsony fájdalomküszöb miatt nem ment!!! DEJÓ!... valamit megéreztem…. asszem szültem… vagy valami hasonló…
Harmadik terhesség. Nincs szívhang. 10. hét - missed ab. Valami folytán életem egyik legszebb élménye maradt ez a baba. Erre nagyon szívesen gondolok vissza…
Negyedik terhesség, harmadik baba: ha Isten is egyetért, ez lesz az utolsó szülésem, valahogy össze kéne magamat szedni. Nem akarok 10 órát vajúdni, de hát ez a típus vagyok. Készülés ezerrel. Be vagyok tojva megint, pedig harmadik gyerek, mi a fenét olvassak még el? Megnézek minden cikket, hogy megnyugtassam magam. A taktika nem válik be, sőőőőt…
Aztán egyik nap látok egy videót itt a Bezzeganyán. Azt, amelyiken a szőke, szép frizurás hölgy úgy szüli meg a harmadik gyereket (az első horrorszülése után), hogy haja se rezzen, szendvicset eszik és egyszer csak: hopp, itt a baba. Mivaaan??? Kanapéba gyökerezik a fenekem! Ezt még egyszer látnom kell… meg még egyszer… gyerecsakideeztnézdmeg…
Utánaások mindennek. Hipnoszülés! MI? Anyám borogass! Én kőkonzervatív vagyok. Abból is a rosszabb: a gyanakvószkeptikus. Hogyan fog engem bárki hipnotizálni? Mi? Hogy én magamat? Nspersze! Tanfolyam? Mennyiért??? HOL??? Kikészülök… Én a világ végén lakom és már nincs sok időm. Pedig érzem, így kéne valahogy.
Nyitott vagyok az újdonságokra… nyitott vagyok és laza… mondom: NYITOTT és LAZA akarok lenni!!!
Meggyőzöm magam: a könyv alapján megpróbálok felkészülni, aztán lesz, ami lesz. Légzőgyakorlatok… relaxáció… vizualizáció… bőszen gyakorlatozom, talán menni fog.
Segítő emberek… beavatott orvos… ezzel gondban leszek. A körülményeink errefelé elég korlátozottak. Egy kórház van a környéken, az alternativitás szempontjából az Isten háta mögötti spájz a mi vidékünk.
Ahogy látom, az a lényeg, hogy senki ne zavarjon bele feleslegesen a folyamatba… hm… Már lehet dokit választani a kórházunkban, de ha megkérem a dokimat, aki az elsőnél is benn volt, ugyanott leszünk, mint 10 éve.
Talán ez az utolsó szülésünk... jól kéne csinálni… 19-re lapot húzunk, megkérdezem a dokit, hogy gond lenne-e, ha nem kérném meg arra, hogy bejöjjön, hanem az ügyeletesnél szülnék, úgyis ünnepek stb. Semmi gond, örül. Ha épp dolgozik, ott lesz, ha nem, betelefonál. Király. Most már csak azon kell imádkozni, hogy ne valami állat legyen benn, hanem valaki viszonylag normális, aki csak simán nem foglakozik velem. Azért erre itt van esély. Csak rendben menjen minden. Alternativitás ez is, csak kicsit fapados.
Nagy baba készülődik. Három nappal a kiírás előtt a baba mért súlya 4300 gramm. Aztarohadt. Ez nem fog menni. Császár szerencsére nincs a levegőben. „Sima ügy lesz! Nyugodjon meg!” Köszi, oké.
Kiírás napja 9.00-valamit érzek, 10.25 folyik a magzatvíz. A bánatba, zöld a vííííz!!! MOSTMILESZ??? Tuti megcsászároznak. Dugába dől minden! Na, mindegy, csak ne legyen gond. Miért nem mozog? Mentő vagy kocsi? Irány kocsival, 11.00-beérünk, betegfelvétel – a doki tölcsérrel nem találja a szívhangot... leizzadok… hozza kérem a készüléket… megvan a szívhang!... hallom én is… szép erős, csak nem jól feküdt, mondja az asszisztens… újraéledek… menni fog! 2 ujjnyi tágasság, elfolyt magzatvíz. Ismerős. Nyugodt vagyok és lelkes.
11.30: felkerülök a szülészetre, ctg, remek szívhang, bivaly fájások, itt nem lesz császár. Szupeeer! Már csak ennek az öreg, mindenki által rettegett fickónak kellene innen eltűnnie, aki szó nélkül egy csipesszel könyékig felnyúl és percekig valamit a magzatsapkával machinál a szülésznő és a fiatalabb dokik látható megdöbbenésére. Mi lesz ebből, édes jó anyám?
12.00 MŰSZAKVÁLTÁS Jön egy fiatal, szűkszavú doki, megnéz, kimegy, és nem foglakozik velem. Ez az! Gyerünk! Lélegzek, relaxálok, vizualizálok… vajon jó ez így?... mindegy… próbálom…. csak nyugalom ,csak nyugalom…..
Ha jól számolom 10 meg 10 az 20. Ez az én szintidőm. Szóval este nyolc előtt nem számítok semmire.
13.00 még telefonálok valakivel, fáj, de elviselhető, azért erősödik, arra gondolok, nem fogom bírni azért ezt estig, akárhogy levegőzök is. Nem félek egyáltalán, ülök a labdán, a ctg fel van téve, mert a zöld víz miatt muszáj, de engedik a labdát. Örülök, és nyíló rózsára gondolok. Nem biztos, hogy bírni fogom… kék szalagok, kék szalagok…
14.00-bejön a doki. „Nézzük meg, hol tartunk!”
Jó, remélem, a vajúdás többi részében nem nézeget be ilyen gyakran, rimánkodom magamban, hogy legalább 3 ujjnál tartsunk, érdekes, most kicsit kevésbé fáj. Felfekszem, megnéz.
„Már csak egy kis perem van! Szuper! A végéhez értünk.”
Megáll körülöttünk a levegő. Olyan, mint a Mátrixban. Belassul minden és úgy nézünk, mint akiket lepofoztak. Azt hiszem, én teszem fel kettőnk közül a nap kérdéseit: Minek a pereme? Minek a végéhez?
„Álljon fel, nyomjon úgy párat, aztán tolunk!”
„Mit?”
A doki felmérte, de nem nagyon értette a megdöbbenést, ezért elmondta még egyszer:
„A végénél vagyunk, már csak a kitolás van hátra.” Kimegy.
14.05 Hallom, ahogy azt mondom a férjemnek: „Kettő óra múlt, nem lehet vége, süt a nap.”
Nem tudok már felállni, baromira nyom valami.
A szülésznő visszafektet. Megnéz:„Itt a feje!”
„Micsoda?”
A férjem: „Tényleg itt a feje!!!”
Hol a doki?... futkozás… jöjjön gyorsan… itt a feje… nyomjon… ezaz… mégegyet… na, egy utolsót… itt is vaaaaan!!!!!
14.15: megszületett a fiam. 4300 gramm. Mindennel együtt kb. 4 és fél óra alatt, három nyomással.
Harmincszor elmondom: „Fél három van, ezt nem hiszem el…”
Lezuhanyozok, le is tudnék sétálni a csomagommal.
Szültem… Végre… Nem tudom mitől lett ez más. Lehet, hogy eleve más lett volna, és az is lehet, hogy nem. Kinek köszönjem meg? Istennek? A férjemnek? A hipnoszülés kitalálójának? A bezzeganyának?
Azt hiszem ez a sorrend jó lesz…
radírpók
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
